Szemle Plusz - Off program/Színiiskolák bemutatkozása, Városmajori Szabadtéri Színpad - Kristály Színtér, 2024. szeptember 8-9. 

Bele-belecsipegettünk a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz programjába, de amit igazán vártunk, az ennek az eseménysorozatnak az Off része, ahol hat színiiskola kapott bemutatkozási lehetőséget, és a zsűri jóvoltából valamiféle szakmai visszajelzést, Peremartoni Krisztina színésznőtől, Keszég László, Rusznyák Gábor és Guelmino Sándor rendezőktől. A Kristály Színtérben megrendezett programhoz egy kiállítás is társult a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének hallgatóinak munkáiból. Remek kezdeményezésnek tartjuk ezt a szemlét, jó lenne, ha a budapesti közönség megismerné, és év közben is figyelne ezekre a remek képzőhelyekre. Arra is jó alkalom egy ilyen minifesztivál, hogy az alkotók egymással és egymás munkáival ismerkedjenek. Fájlaljuk, hogy a szakmai beszélgetések zártkörűek, szerintünk a nézői visszajelzések is vannak olyan fontosak és tanulságosak, mint a szakmából érkezőek. A hat előadásból ötöt láttunk, négyet most, a szemlén, a KIMI produkcióját pedig még a múlt évadban néztük meg kétszer is, nem véletlenül.

Csokonai ft. SZFE: Tempefői

Játsszák: Ábrahám Kíra, Garamvári Ádám, Horváth Gábriel, Hostyinszki Máté, Kern Adrienn, Kirády Marcell, Laczkó Bálint, Lajcsik Domonkos, Nadrai Zita, Rigó Mária, Seres Alexandra, Tabajdi Anna, Varga Szabolcs,  
Veress György, dramaturgok: Bakos Apolka, Orosz-Bogdán Noémi, Pálfi Zsófia, Szalánczi Ágota, Varga-Amár Rudolf,zene: DJ Benci, szakmai mentor: Győrei Zsolt, fénytervező: Nánási Barnabás, látvány, koreográfia és rendezés: Csáki Benedek

Nagyon kíváncsiak lennénk a válogatók szempontjaira, mert nem pontosan értjük, hogyan került egymás mellé a kiválasztott hat előadás. Elég sok előadást volt szerencsénk megnézni a múlt évadban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és szinte bármelyik másik produkció jobb választás lett volna, mint a Tempefői. Ha ragaszkodunk a rendező személyéhez, a Chicago például mérföldekkel jobb rendezése Csáki Benedeknek, mint a Csokonai-mű. A dramaturgok, a most IV. éves SZFE-s dramaturg osztály hallgatói, szerencsésen birkóztak meg az előadhatatlan szöveg színpadképessé tételével, a töredékben maradt dráma lezárása koherens és logikus, a kihagyott és beleírt szerepek kiegyensúlyozottabbá és átláthatóbbá teszik A méla Tempefőit. A koncepció azonban nem-létező, a rendezés pedig irritáló. Fizikai szenvedést okoz a szereplők folyamatos visítása és ordítozása, ha véletlenül valamelyik játszó pár mondatra megtalálná a saját hangját, szinte rögtön korrigál, és elkezd visítani. Hasonlóan irritáló és értelmetlen a közös mozgásos jeleneteknél a stroboszkóp használata. Valahogy nem sikerült a villanásokkal összehangolni a mozgást, töredezett, értelmezhetetlen koreográfiákat látunk, már amikor képesek vagyunk nyitva tartani a szemünket.

Ennél is nagyobb probléma, hogy a tételmondat – „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – kifejtése erőtlen, hiányzik belőle a keserűség és a vitriol. Felszínes marad és nem azonosítható be a jelenidőnkben sem az, akihez szól, se az, akikről szól. Pedig, ha másra nem is, arra bizonyosan alkalmas lenne ez a dráma, hogy a hamarosan pályakezdő színésszé érő fiatalok szembe nézzenek azzal, ami vár rájuk. Láttunk erre a szembenézésre a színésznövendékektől nagyon őszinte és önreflektív példákat. Az Irtás Bagossy Bálint rendezésében és Csáki Benedek osztálytársainak előadásában az egyik, a pécsi OSZIP Megmihálylottak című Sirály-parafrázisa a másik nagyon szép példa az előző évadból. Szerintünk nagyon félrevisz, hogy az "értetlen közönség", az ellenséges közeg, ahol Tempefőinek és Múzsafinak érvényesülnie kellene, a szinte írástudatlan, tik-tok-függő, celebimádó kör. Nem ezen a rétegen fog múlni művészi siker vagy bukás! Hitelesebb és bátrabb lett volna megcélozni azt a kulturális elitet, akik szigorú kapuőrként őrzik a kultúra üszkös romjait. Noha Csokonai idejében a finanszírozás forrása valóban az alulművelt, de felülfinanszírozott arisztokrácia volt, ma a színházfinanszírozó közönség, amelyet meg kellene győzni arról, hogy a fiatalok művészete érdemes a támogatásra gyakran a merev kulturálódási mintákat követő sznob literátus elit. A témában reálisabb képet kaphatunk, ha megnézzük az Apertúra Hidegpont vagy a Nézőművészeti Kft. Hol a színészünk című előadását.

Martin McDonagh: PISZKAVAS, AVAGY LEENANE SZÉPE, Pesti Magyar Színiakadémia

Játsszák:Badics Natasa, Kiss Liliána Melody, Kereki Kristóf, Varró Hanga Júlia, szcenikus, világosító, kabalafigura, intimitás-koordinátor: Rácz- Enzsöl Benedek, rendező: Pál András

Kiváló választás a McDonagh-darabok közül a Leenane szépe, talán ezt a művét terhelik legkevésbé a kulturális különbségek miatti értelmezési nehézségek, a konfliktus könnyen átélhető. A négy, önmagában is remek szerepen jól tanulható a partnerre való koncentrált figyelem, az összjáték, a színváltásokhoz ritmusérzék és precizitás szükségeltetik. Pál András rendezésében ezek a színészi erények meg is csillanhatnak, miközben mind a négy játszótól hitelesen és ötletesen kidolgozott karaktereket kapunk. Ráadásképpen a zenei betétekben az is kiderül, hogy milyen remek hangbéli adottságokkal rendelkeznek a fiatalok. Bár a Kristály Színtér Hajója minimálisan alkalmas hosszabb előadásokra, a 120 perces produkció egyetlen percre sem engedte, hogy a levegőtlenség dacára elaludjunk. A produkció első percében beállított intenzitást a csapat a darab fináléjáig képes volt tartani. Remekül működik az előadás fekete humora, főképpen Kereki Kristófnak köszönhetően, akit már felfedeztünk magunknak az Imposztor Társulat Sosevolt semmise című előadásában. A játszók kiválóságát húzza alá az a tény, hogy ebben az előadásban az alkotók értik mit jelent viccesnek lenni a színpadon. Viccesnek lenni ugyanis nem azt jeleni, hogy elmormogjuk, kiszólunk, hogy "gázszerelő" vagy "tik-tok". A felhőtlen kacagás elérése egy fontos, de tanulható skill. A képesség mellett elhatározás és színpadbiztonság kérdése is. Márpedig itt a játszók elhatározták, hogy azt bizonyos jelenetet addig feszítik, amíg a nézők önkéntelenül is elkezdenek hosszú percekig kacagni. Ez egyszerűen egy technika, ami sok, akár kőszínházi előadásnál sincs meg. Itt megvan. Az alkotók részéről a McDonagh-dráma értő elemzése eredményezi, hogy az, ami az egyik jelentben vicces, az a másikban a visszafojtott figyelem generálója.

Az egyre lidércnyomásosabb hangulatért Kiss Liliána Melody és Badics Natasa csodálatos kettőse felelős. Ha azt kérdezzük, hogy mit mond a mának ez az előadás, egészen biztosan eszünkbe jut a generációk közti démonikus konfliktus feldolgozása, illetve az, hogy a démonok megtestesítésével a néző gyógyító módon szembesül az anya és lánya közt feszülő infernális szembenállással. Varró Hanga Júlia Pato szerepében a líraiságot és a friss levegőt adja hozzá az előadáshoz. Sikerül egy olyan vonzó személyiséget teremtenie a színpadon, akinek elvesztése valódi tragédiává teszi Maureen sorsát. Számunkra most ez az előadás vitte el a pálmát, szívesen újranéznénk és kíváncsian várjuk mivel lepnek meg legközelebb az alkotók. 

NILATS NILTAT: TÉRISZONY, freeSzFE

Játsszák: Büki Flóra, Góg Tamás, Szacsvai István, Zilahy Anna, író: Balázs-Piri Noémi, rendező: Birta Márton

A freeSZFE erős atmoszférájú, sajátosan ismerős hangulatú előadása minket teljesen levett a lábunkról. Szacsvai István ezúttal kiemelt antagonistaként végre megmutathatta milyen hatalommal képes uralni a színpadot. Ennek a hatalomnak a megmutatása márpedig koncepcionálisan passzol az előadáshoz, lévén ő lenne maga az Ördög. Házigazdaként fogad minket az Akvárium terében mi pedig észrevétlenül és örömmel akadunk bele ennek a nagyon cuki pokolbeli lénynek a hálójába. Szacsvai István olyan természetességgel és szakmai magabiztossággal képes a megfelelő nézőt kiválasztani és a leggátlástalanabbul megszólítani valamely sikamlós témában, hogy mi csak nézünk, és szinte fel se fogjuk, hogy ez meg tud történni. És nem csak rajtunk játszik, oly könnyedén mintha hangszerek volnánk, hanem a három őt körülvevő karakteren is. A pokolba taszítva mindegyikőjüket, úgy, hogy azok észre se veszik.

Párhuzamosan futnak az előadásban azok a mindennapi események, amik kataklizma felé zuhanó jelenünket jellemzik és azok az utalások, amik az örök Faust-történetet idézik fel bennünk. Az a vibrálás, amely a jelen és a goethe-i világ egyszerre történő érzékelésében jelenik meg a néző számára nem véletlenül emlékeztet Kárpáti Péter drámáira. Ennek a nagyon izgalmas határozatlanságnak az élményét megteremteni képes írói technikát Balázs-Piri Noémi bizonyára azokból az iskolákból hozta el számunkra, ahol Kárpáti Péter volt a szövegalkotás tudományának tanítómestere.    

Jelenünk a fiataloknak sokat ígér, de semmit se ad. Anna (Zilahy Anna) a húsfogyasztástól megtisztulni kívánó éteri jelenség egy olyan vegán étterem üzletvezetőjeként találja magát, amelyiknek az alagsorában orgiák zajlanak. Tomi (Góg Tamás) aláír egy szerződést, amelyben lényegében a Bábel torony megtervezését és megépítését vállalja. Flóra (Büki Flóra) állatokat orvosló vágya pedig éppen az ellenkező tevékenységbe torkollik. Birta Márton rendező, a színészek segítségével, a szövegben megbúvó, minket megcélzó hangot maradéktalan képes volt megszólaltatni.   

Kurt Weill – John Gay – Elisabeth Hauptmann – Bertolt Brecht:: Háromgarasos opera, Keleti István Művészeti Iskola

Játsszák: Bognár Gábor, Déri Johanna, Kiss Dorina, Bolla Gábor, Nagy Bálint, Sarkadi Hajnalka, Laczkó Tamara, Szilágyi Barnabás, konzulens: Rácz Attila, látvány: Molnár Anna és Nyáry Pál, világítás: Dudla Zsolt, zene: Jászberényi Lilian, korrepetitor: Girincsi Fruzsina, mozgás: Máthé Gabriella, tréning: Biró Dorottya, rendezőasszisztens: Cselle Gabriella, rendezőtanár: Nyáry Pál

Az elmúlt évad egyik legjobb élménye volt számunkra a márciusban bemutatott Háromgarasos opera. Sőt, a zseblámpásnak, akinek ez volt az első találkozása Brechttel, ez lett az egyik kedvenc előadása. Szerintünk középiskolásokkal is érdemes lesz megnézetni, ilyen remek előadás alapján könnyű a brechti epikus színház jellemzőit megtanítani. Hogy magunkat idézzük:

Nyáry Pál, Brecht szellemiségének megfelelően, nem múzeumi darabként kezeli a drámát. Sajnálatos módon minimális változtatások kellettek csak ahhoz, hogy az 1928-as szöveg húsba vágóan mai legyen.

Reméljük, a Szemle Plusz – Off közönsége is hasonlóan érzett, és keresni fogják a hétköznapokban is a most végzett fiatalok munkáit és a KIMI előadásait.

Korábbi kritikánk teljes terjedelmében itt olvasható.

Euripidész: ORESZTÉSZ, MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézet 

Játsszák: Babinszki Virág, Bodnár Erik, Cselóczki Boglárka, Duró Áron, Gali Petra, Gulyás Ádám, Horváth Ábel, Kormos Anni Zsófia, Megyesi Pálma, Nagy Lídia Flóra, Rónai Sára, Rózsa Gabriella, Sipőcz András, Szanka Levente, Szegedi Áron, Szirony Korné, rendező tanár: Kelemen József

Nagyon tanulságos volt a MATE Kaposvári Campus Rippl-Rónai Művészeti Intézet harmadéves színművész szakos hallgatóinak másodéves vizsgaelőadása Kelemen József rendező-tanár vezényletével. Tanulságos, ijesztő és szomorú. Mit üzen ez az előadás, nem is elsősorban nekünk, nézőknek, hanem az abban részt vevő alkotóknak? Klasszikus ógörög maszkhasználat ide, letiltott mozgáskorlátozás oda, ha mérlegre tesszük az elejétől a végéig azt, amit ezek a jelenetek számunkra kommunikálnak a következő:színészhallgatók, arctalan senkik vagytok, és azok is maradtok. Majd a hatalmasok megoldják a problémáitokat, ha elég engedelmesek vagytok.

Paradox dolog úgy megmutatkozási lehetőséget adni reményteljes színházi egyetemi hallgatóknak, hogy az előadásban nem használhatják az arcukat. Nagyon kevés színésznek adatik meg az az aura, hogy csak a jelenlétével és a hangjával létrehozzon egy karaktert. Másodévesen ez teljesen irreális elvárás. Ráadásul, mivel nagy létszámú osztályról van szó, a főbb szerepeket váltogatják a játszók, mindenkinek egy monológnyi vagy dialógnyi ideje van, hogy megmutassa magát Oresztészként, Elektraként, Menelaoszként. Nem is jönnek létre karakterek. A dráma rendezése rendkívül iskolás, minden egyes alkalommal érezhetők a jelenetindítások és -zárások, ami a nézőket teljesen kizökkenti. Zavaróan keveredik a minimalista stilizálás és a túlkarikírozott, humorosnak szánt szerepformálás. Nagyon kevés a mozgás, sok helyen inkább hat rádiójátéknak az előadás. A rendező nem csak a színészek arcát veszi el, a testüket is paralizálja.

Hatalmas kontrasztot érzünk az általunk tegnap megtekintett előadások és a kaposvári produkció között. Az SZFE-sektől megtanultuk, hogy szabad hibázni, és hogy mennyire lehet szeretni egy előadást, akkor is, ha nem tökéletes. A Pesti Magyar Színiakadémiától, hogy milyen az, amikor a koncentrált, elmélyült munka önazonos alakításokká érik. A freeSzFetől, azt hogy áradjon szabadon a gondolat, hogy bízzunk az ötleteinkben és magunkban, hogy lehetünk fésületlenek és nagyvonalúak. A KIMI-től, hogy kaphat mindenki szerepet a nagy egészben, hogy főszereplőként is játszhatunk tömegjelenetben, hogy támogatni tudjuk, kiemeljük egymás alakítását. Hogy, bár nem ideális a helyzet, de három garasból is lehet csodát alkotni. És a kaposváriaktól, hogy milyen jövőt nem akarunk a hamarosan pályára lépőknek.