Szauer Lilla – Gyulai Sámuel – Gálhidy Sára: A férfi hirtelen elkomorodik, a nő fázni kezd, nem ölték hát meg magukat – illuzionista opera, freeSzfe, Irány utca, 2024. június 27., 18:00

Játsszák: Sas Zoltán, Kozma Veronika, Fekete Patrícia, Gálhidy Gizella, Regős Simon, Turi Péter, zenészek: Gyulai Sámuel, Békési László, Sas Zoltán, író, dramaturg: Szauer Lilla, látványtervező: Békési László, harmonizátor: Gyulay Sámuel, a rendező munkatársa: Kocsonya Zsófi, rendező: Gálhidy Sára

Gálhidy Sára a napokban vehette át diplomáját a freeSzfe zenés színházrendező osztályának tagjaként Salzburgban, a FreeSzfe Emergency Exit programjának keretein belül. Vizsgarendezésében, A férfi hirtelen elkomorodik, a nő fázni kezd, nem ölték hát meg magukat bizarr című alkotásában visszaköszön az a kreatív térhasználat, amire már előző munkája, a 21. utca kapcsán rácsodálkoztunk. Ott egy pesti bérház játszott igen emlékezetes főszerepet, míg jelen előadásban az Irány utcai felüljáró alatti hatalmas, oszlopokkal tagolt tér jelentette a színpadot egészen a vasúti töltésig. Ennek kapcsán kezdtünk el gondolkodni a színházi térrel kapcsolatban, arról, hogy eddig milyen megoldásokat láttunk a teret középpontba helyező vagy a tér valamely specifikumát kiemelő produkciókban, és ezek közé hogyan illeszkedik a rendező munkája. Hosszú kitérő után fogunk ráfordulni a jelen előadásra, úgyhogy türelem!

Fotó: Csokonai15

Ősélményünk a különleges helyszínen létrehozott színházakkal kapcsolatban a Krétakör Nibelung-lakóparkja Mundruczó Kornél rendezésében a Sziklakórházban. Akkor, a 2000-es évek elején, számunkra igazi kuriózum volt ez az alkotás. Még a saját színházi tér variábilis használata sem volt igazán divatban, nem volt jellemző az előcsarnokokban játszás vagy a nézőtér-színpad csere. Ha színházba mentünk, az az esetek döntő többségében dobozszínházi felállást ígért, még akkor is, ha akár a 70-es évekből is lehetne elszórtan példákat hozni a doboz megbontására. Amikor újra bekapcsolódtunk a színházi életbe 2016-17-ben már sokkal több izgalmas megoldással találkozhattunk. Hegymegi Máté Peer Gyntje a Stúdió K Színházzal mindenkit lenyűgözött, a kőbányai pincerendszer, megtette hatását. A helyszín álomszerűsége, egy teljes életút bejárása, a Peerrel együtt való bolyongás a föld alatti labirintusban tökéletes és felejthetetlen variációja mind az Ibsen-műnek, mind a térspecifikus színházi előadásoknak. Egyfajta mérce, amihez óhatatlanul hasonlítjuk az ilyen előadásokat.

Ugyanebben az évben a Stúdió K egy másik nagyon izgalmas utat is mutatott nekünk a Szürke galambban. Horváth Csaba rendezésében megláthattuk, hogyan lehet a vertikális dimenziót is kihasználni egy teljesen egyszerű, mondhatni csupasz térben. A padlótól a plafonig, több szintben bejátszott tér képes volt csak a mozgásokkal pincét, toronyházat, domboldalt, templomtornyot megteremteni a szemünk előtt. Idén aztán a The Flock Project produkciójának köszönhetően megismerkedhettünk a vertikális dimenzió egészen extrém használatával, amikor is egy házfal változott színpaddá.

Érdekes, és nézőket leginkább bevonó megoldás, amikor csak a szöveg áll rendelkezésre ahhoz, hogy megteremtődjön az a térképzet, amibe a játék belehelyeződik. Ehhez persze szükség van kiemelkedő minőségű szövegre és olyan szuggesztív előadókra, aki képes láttatni velünk a csak szövegszinten létező illúziót. A Stúdió K-ban két ilyen előadást is volt szerencsénk látni. Lovas Dániel az Angyali üdvözletben a Bíró Bence által áramvonalasított Claudel-szöveggel képes ezt megtenni, míg Nagypál Gábor Závada Péter drámájában idegenvezetőként teszi ezt meg II. Lajos kastélyával A széplélekben. A leginkább lenyűgöző számunkra ebből a megoldásból a Tér12 Nélküled című nem helyspecifikus sétaszínháza. Béres Miklós, mint kastélytulajdonos-idegenvezető másfél-két órán keresztül, ugyanazt a három-négy szobát bejárva velünk teremt meg képzeletünkben egy romos erdélyi kastélyt kertestül, előterestül, könyvtár- és szivarszobástul. A Solymos Tamás szövegét alapul vevő, improvizatív elemekkel jócskán földúsított előadás az Apertúra Bázison is tökéletesen működik.

Két megoldás kombinációja Bán Bálint rendezése, Az ítélet: halál. A börtönt az Apertúra Bázis pincéje játssza, rendkívül hitelesen. A lábunk alatt ropogó törmelék, a pincékre jellemző nedvesség és szag, az alacsony mennyezet miatti klausztrofób bezártságérzet komoly segítséget nyújt a bevonódáshoz. Ám, a dráma utolsó része, a kivégzés és a halál elviselhetetlen lenne realista kulisszák közé helyezve. Ezért rendkívül finoman, Andrejev szövegére és egy olyan hangkulissza létrehozására bízzák az alkotók a végkifejletet, ami a befogadó fantáziájában játszatja a történéseket. Kinek-kinek a teherbírására bízva, hogy belső szemei mit láttatnak vele.

Fotó: Csokonai15

Ezekhez a klasszisokhoz csatlakozik Gálhidy Sára rendezése. Ilyen mélységi méretű színpadot még soha nem láttunk, és ami még meglepőbb, sikerült is élettel megtölteni a hatalmas teret a mindössze hat szereplőnek és a hozzájuk csatlakozó zenészeknek. A hangtechnika is remekül működött, ami szabadtéren soha nem kis teljesítmény, hát még ha ekkora teret kell behangosítani. A felüljárót tartó oszlopoknak kettős szerep is jutott. Egyfelől jellemző volt, hogy az előtérben folyó központi események hátterében a többi szereplő „élte tovább az életét”. Az oszlopoknak köszönhetően teljesen filmkockaszerű képek komponálódtak, sokszor volt olyan érzésünk, mintha egy osztott képpel dolgozó filmalkotást látnánk. Másfelől az oszlopok megteremtették a történetvezetéshez és a karakterek elveszett bolyongásához és keveredéséhez illő Athén melletti erdő illúzióját, mintha a Szentivánéji álom egy modernizált változatát néznénk. A párkapcsolati keveredések és visszarendeződések is rímelnek erre az asszociációra, és Turi Péter Konradjával és szerepével, az Atyával, valamint Gálhidy Gizella Hercegnőjével egy párhuzamos, tündéribb, stilizált világ is fölsejlik. Az oszlopok még arra is alkalmasak voltak, hogy takarásként működjenek, így a színváltások gördülékenyek lehettek, a ki-bemászkálás nem törte meg a darab ritmusát. Az olyan adottságokról, mint a területet lepő por kihasználásáról nem is beszélve.

Fotó: Csokonai15

A szereposztás is ismét telitalálat. Az SZFE ötödéves zenés színművész osztályának hallgatói kiegészülve a negyedéves prózaisokkal és fizikaisokkal remek kombináció. Gálhidy Gizella és Turi Péter operaéneklési bravúrját bármeddig hallgattuk volna még, a betétként működő középkori bosszútörténet is egyre érdekesebb lett. Békési László látványtervezőként is nagyot alkotott, a játék a szánkóval és a két karakter jelmeze igen meglepő és emlékezetes momentumai az előadásnak. Sas Zoltán, Kozma Veronika, Fekete Patrícia és Regős Simon elveszetten bolyonganak a gyász, a depresszió, a vágyak és nehezen kontrollálható impulzusok erdejében Gyulai Sámuel, Békési László és Sas Zoltán zenei aláfestésével. Párkapcsolati pokolbugyrok, tehetetlen segíteni vágyás és elvágyódások érzelmi szövevénye alkotja ezt a melankolikus komédiát. A kompozíció valóban zenei, ahogy az alcím is – illuzionista opera – ígéri, befogadásához inkább illik az operanézői attitűd, mint a lélektani drámákhoz mozgósított nézői apparátus. A friss és plasztikus szöveg és a mindenhol jelen lévő cselekmény az előadás minden egyes másodpercét izgalmassá, lebilincselővé tette.

Fotó: Csokonai15

Reméljük, hogy szeptembertől, amíg az időjárás engedi, játszani fogja a csapat ezt a remek előadást, és a szakmán és a fanatikus színházba járókon kívül, akik lecsaptak a két első alkalomra, nagyon sokan részesei lehetnek ennek a színházi különlegességnek.

♥

Kedves Zoltán, Veronika, Patrícia, Gizella, Simon, Péter, Sámuel, László, Lilla, Zsófi és Sára, gratulálunk ehhez a remek előadáshoz, szívesen megnéznénk még egyszer!