Paul Claudel: Angyali üdvözlet, Stúdió K, 2019. február 23. 19:30

Játsszák: Homonnai Katalin, Pallagi Melitta, Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Nagypál Gábor, Sipos György, Lovas Dániel. Dramaturg: Bíró Bence, látvány: Rumi Zsófi, zene: Tarr Bernadett, fény: Major Mátyás, szcenika és kivitelezés: Sipos Katalin és Sisak Péter, asszisztens: Vajdai Veronika, rendező: Szenteczki Zita.

Claudel darabját színre vinni nagy bátorságra vall, és nagyon komoly odafigyelést igénylő munka. Ha ugyanis minden változtatás nélkül játsszák el, akkor nem fog működni, vagy legalább is csak egy nagyon szűk, erre fogékony közönség előtt, mondjuk egy katolikus gyülekezet asszony- vagy ,,emberóráján''. Egyfelől nem véletlen, hogy Babits úgy fogalmazott, hogy talán éppen az egyszerűsége (együgyűsége) miatt Paul Claudel darabja színpadra alkalmatlan. Másrészt viszont egy kreatív csapat egy alaposan átdolgozott formában előhozhatja belőle azokat az értékeket, amiket Babits belelátott, és a nézők számára is fogyaszthatóvá teszi a darab által, ha nem is szándékosan, de mellékszálként felmutatott problémafelvetéseket. Márpedig a Stúdió K külsősökkel kiegészült alkotócsapata kiváló munkát végzett, és zseniális színjátékot mutatott be a független színház finom utalásokat is értő nézőközönsége előtt.

Az előadás oldala a Stúdió K honlapján.

Paul Claudel az Angyali üdvözlet témájával hosszú ideig küzdött. Két drámában is megfogalmazta a történetet, egy gyengébb dramaturgiájú, kevésbé durva hatásokkal élő, általános korban játszódó színdarabban, és egy, a középkori Franciaországba helyezett, megrázóbb műben. Ez utóbbit rendezte meg Szenteczki Zita. Fő vonalakban egy családról szól, a szülőkről és két lányukról. Az idősebbik lány, Violaine (Homonnai Katalin) éppen házasság előtt áll, miközben egyfajta elvarázsolt módon, lelkitárs formában kavar a jöttment, műszaki értelmiségi templomépítővel, Pierre de Craonnal (Nagypál Gábor). Ezzel szemben a fiatalabb lány, Mara (Pallagi Melitta) keményen dolgozik a földeken, viszi a gazdaságot, mégsem ő az, akit a szülei férjhez adnának. Violaine elkapja a leprát Pierre-től ezzel kiírja magát a család valóságából, ennek ellenére mégis az egész történet az ő önfeláldozásáról, szentté válásáról, apoteózisáról szól, és a valóságban a helyét megtaláló Mara elleni vádbeszéd.  Mara a darab vége felé szinte teljesen motiválatlanul (pontosabban nem megmagyarázott, nem is sejthető, talán pszichológiailag gyengén alátámasztható indokból) megöli a leprás Violaine-t. Ezzel nem árulunk el nagyon nagy titkot, mert a színpadi interpretáció lényege egyáltalán nem ez, és sokkal inkább az a lényeges, hogy ki hogyan viselkedik, milyen álláspontra helyezkedik a játék során.

 Homonnai Katalin (Violaine), Nagypál Gábor (Pierre de Craon) (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

Ahogy az előadás elején a Fekete Ruhás Alak (Lovas Dániel) elmagyarázza nekünk: ,,Paul Claudel az a fajta drámaíró és költő, aki művein keresztül saját benső párbeszédét kísérli meg kifejezni''. Az Angyali üdvözlet tehát sokkal inkább egyetlen elme résztudatainak párbeszéde, életfilozófiai vitadráma, amelyet saját magával folytat a katolikus szerző. A darab (nem az előadás) fő irodalmi motívuma a bibliai, teológiai allegória. Violaine a szellemi ember, Ábel, akinek az áldozatát Isten szuverén okokból elfogadja, Mara pedig Káin, aki kezének munkáját, a földműves áldozatát, Isten nem fogadja el, és ezért Mara meggyilkolja Istennél sikeresebb testvérét. Egy ponton botlik a dráma, éspedig éppen a bibliai példázat a gyenge pontja: tökéletesen igazságtalan, érthetetlen, elfogadhatatlan, hogy Isten az egyik testvért szeretetmegvonással büntesse, a másikat véletlenszerűen szentebbé nyilvánítsa. A gonoszság, ami a testvérgyilkosságot okozza, nem Káinnál keresendő, hanem magánál a mindenhatónál. Violaine és Mara konfliktusa a szövegben jól kidolgozott, és benne van az az olvasat, hogy aki megérdemelné, hogy férjhez adják a szomszéd paraszthoz, az Mara, aki sikeresen munkálkodik a földeken és később is, Jacques Huryval (Sipos Györggyel), a férjjel, gyümölcsözően vezeti a gazdaságot. Mara kiválóan átlátja a vagyoni és gazdasági viszonyokat, érti a föld és a termékek értékét, szívesen beleveti magát a családanya szerepébe. Mindez Paul Claudel játékmester szerint – minden irónia és kikacsintás nélkül, a szerző által totálisan Violaine oldalára állva – teljesen értéktelen, sőt, az egyetlen, ami értékes ebben a tevékenységben, az a szenvedés, hogy egyfelől a saját verejtékükkel szerzik megélhetésüket, másfelől, hogy elválasztatnak szeretteiktől. Belülről tekintve tehát jól felismerhető és maradéktalanul érthető a Káin-Ábel allegória, kívülről azonban ez az egész fatalizmus – hogy minden Isten rendelése, fogalmunk sincs miért történik mindez, de úgy jó, ahogy van – teljességgel naivvá, mozdulatlanná, drámaiatlanná teszi a drámát. Ezért mondta Babits, hogy ez a katolikus igazságfelmutatás alkalmatlan színpadra.

Spilák Lajos (Anne Vercors), Nyakó Júlia (Elisabeth Vercors). (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

Kikerülhetetlen ráismerni, és ez a rendezés fő irányvonala, hogy a férfi és női szerepek, szövegeik és játékuk két különböző igazságregiszterben találhatók. Amit a férfiak mondanak, az mind hamis, patetikus, és a rendezés által komikusnak ábrázolt, ezzel szemben a nők megnyilvánulásai őszinték és fájdalmasak. Az együgyű és kissé kelekótya angyal, a Fekete Ruhás Alak (Lovas Dániel), aki leginkább egy jóllakott óvodásra hasonlít, ugyanúgy halálosan komolyan veszi a szöveg naiv olvasatát, ahogy Claudel is mindenféle irónia és humor nélkül adja a szereplői szájába a zsírkrétarajz egyszerűségű ostobaságokat. A teremtett világ szépsége, egyszerűsége, fák, madarak, napsütötte domboldal, ház a sziklákon, gazdag termés áll az emberek szenvedésével szemben, miközben minden jó. Az isteni rendben a férfiak túlélnek, érvényesülnek, szellemi dolgokkal foglalatoskondak, a nők feláldozzák magukat, szenvednek, meghalnak, és ez így jó, ez az isteni törvény, legalább is Claudel szerint. Persze nem kell utálnunk Claudelt, a vészkorszakban ő is kivette a részét zsidó barátai megmentéséből, és ezzel az emberbaráti tevékenységével nagyon elégedett is volt. Mondhatni Claudelnek sikerült az élet, és ez minden leírt során látszik.

A férfiakon lévő áthatolhatatlan énvédő burok leginkább a családapa (Spilák Lajos) szerepén szembeötlő. Anne Vercors az a típusú ember, aki ha hotelről hotelre busszal menne végig a Santiago de Compostelába vezető El-Caminó zarándokúton, akkor meg tudna győzni minket arról, hogy ő szenvedett mindenkihez képest a legtöbbet, mert neki, egészségi állapotából eredően nem adatott meg, hogy gyalog tegye meg a szent zarándokutat. Ahogy amikor az atya hirtelen elhatározásból Jeruzsálembe megy, és otthagyja a szeretteit, semmiképpen sem a kapuzárási pánik vezérli, hanem a szent cél, hogy másokon segítsen. Amikor pedig halott leprás lányát nem nézi meg a koporsóban, véletlenül sem azért teszi ezt, mert a háta közepére se kívánja egy leprás hullájának a látványát, hanem azért mert halálával a lány hűtlenül magára hagyta a szerető atyai szívet. Ez a körmönfont, feltörhetetlen férfi világhazugság a színjáték végén tetőzik be, amikor már a nézők sem képesen nevetés nélkül megállni a látványt, és éppen azért nem mondjuk el a poént, mert ez az igazi mondanivalója az előadásnak: a férfiaknak fel sem tűnik, hogy egy olyan társadalmi rendet tartanak fenn, ahol a nőknek még arra sincs lehetőségük, hogy a férfiaktól eltérő gondolataik legyenek.

Pallagi Melitta (Mara), Lovas Dániel (Fekete Ruhás Alak) (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

Érdemes észrevennünk azonban, hogy a nők a színdarabban egészen másképp mutatkoznak meg. Bár Claudel sosem akarta volna ezt kihozni, de a nők megnyilatkozásai  szenvedésükről és nehézségeikről őszinte és megérintő módon történnek. Elisabeth, az anya (Nyakó Júlia) a legracionálisabb és legőszintébb érzelmi énközléseket mutatja fel: egész életében egyetlen férfit szolgált és most ez a férfi, jóformán élete értelme, elmegy. Egész életében az elsőszülött fiú helyett az elsőszülött leány életet továbbvivő reménységében hitt, és ez a lány (Violaine) most elhagyja őt. Elisabeth tragédiája megrázó, átélhető és mellőz mindenféle iróniát. Hasonlóképpen plasztikus és őszintén átélhető Mara (Pallagi Melitta) tragédiája is. Bár a szerző Marát, mint a gonosz testvért jeleníti meg, a rendező (Szenteczki Zita) szakít ezzel a megjelenítési formával. Világosan látszik, hogy a racionális döntés az lenne, ha Mara örökölné a gazdaságot, mert ő ért hozzá a legjobban, mi több, Violaine megbetegedése után ő az, aki felvirágoztatja, Violaine egyedül maradt vőlegényével (Sipos Györggyel), a farmot, és Mara az, aki megszüli az unokát. Az előadás csúcsponja, legalább is a claudeli allegorikus dramaturgiában, amikor a Violaine közbenjárására Mara gyermeke feltámad halottaiból. Mégsem maga az isteni csoda és Violaine sikeres közbenjárása az, ami ebben az előadásban a megrázó csúcspont, márcsak azért sem, mert már a tudomány diadalát megélő 1900-as évek eleji ember sem hihetett őszintén abban, hogy fel lehet támasztani a halottakat. Melitta játéka és az életet szimbolizáló gyertya meggyújtása képvisel mindent, amit Claudel a drámájában az isteni csoda képviselne. De ez nem liturgikus (allegorikus) csúcspont, hanem az, hogy vannak őszinte emberek ebben a világban is, éspedig a nők.

Homonnai Katalin (Violaine), Sipos György (Jacques Hury). (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

A kibillent egyensúlyt, a torz világrendet jól szimbolizálják a torz székek, amiken természetellenes pózban tudnak csak ülni a színészek (Rumi Zsófi, Sipos Katalin és Sisak Péter). Mara nem képes túllépni ezeken a nőket leuraló kereteken, de ez nem az ő hibája, a társadalom így van felépülve. Bosszúja sajnálatos módon nem is a férfiakra, hanem testvérére irányul, bár ennek az éle nagyon el van véve Claudel által azzal, hogy a tettét úgy bocsátják meg, mintha semmi se történt volna. A büntetése az, hogy nem vesznek róla tudomást. Arról beszél az apa, hogy meghaltak a nők, miközben Mara ott van, él, munkálkodik és zokog. Vajon ez a szimbolikus halálra ítélés nem volt már benne kezdetektől levegőben? Amikor Marát totálisan mellőzték a szülei? A rendezés szerint igen, a szerző szerint nem. A kibillent világot Violaine (Homonnai Katalin) próbálja helyreállítani valami emberi, tehát infernális módon. Violaine jól látja, hogy Marának kéne az örökösnek lennie, és ő valami másra, valami szellemibb életre hivatott. Vonzódik az amúgy rajta erőszakot tenni akaró, de az értelmiségi látszatát keltő pojáca Pierre de Craonhoz. Egyfajta pszichológiai nézőpontból azért csókolja meg a leprás építészt, hogy a dolgok helyre álljanak. A pokoli helyreállítás rosszul sül el, a gyermek és a gazdaság ugyan Marának adatik, de ez két ember életébe és két ember folyamatos lelki nyomorúságába kerül. Violaine komolysága, irónia és komikummentessége zavarba ejtő, fontos, hogy legyenek eldönthetetlen státuszú karakterek egy ilyen finom iróniával élő előadásban.

Pallagi Melitta (Mara) (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

Borzasztóan szépen játszik az alkotócsapat a bélpoklosság szimbólumával, a piros szigszalaggal. Megjelenik és terjed, fokozatosan birtokába kerítve az embert, míg teljesen el nem hatalmasodik rajta, és egy piros műanyag rengeteggé nem válik. A csodás szimbolikus jeleneteken kívül (halál, feltámadás) ironikus feloldó pontok a többször elhangzó betétdalok. Ezek a francia nyelven előadott popslágerek gyöngyszemei a produkciónak, ezúttal is rácsodálkozhatunk arra, hogy Sipos Györgynek milyen gyönyörű szép hangja van (zene: Tarr Bernadett). 

Külön dicséret illeti Bíró Bence dramaturgot. Hogy eredeti darabja előadhatatlan, azt maga Claudel is érezte, mert az erőltetetten vallásiaskodó darabot másodízben egy olyan közegbe helyezte, ahol még elhisszük, hogy a legendák logikája működik. Bence a Jeanne d’Arc korabeli Franciaországban játszódó dráma szövegéből nagyon sok olyan utalást kivett, ami feleslegesen terhelné meg a fő cselekményszálat, és elvonná a nézők figyelmét a karakterek interakcióiról. Mivel a rendezés a női és férfi világlátás kényszerített, egészségtelen torzulást kívánta bemutatni, nem akarta olyan színben feltüntetni Anne Vercors-t, hogy legyen az önzőségen kívül bármi oka eltávozni a családtól. Az eredeti szövegben egy olyan Franciaországot látunk, ami a feje tetejére van állítva. A százéves háború idején két király és három pápa uralkodik az országban, és egy nő az, akit a csatában követnek a férfiak. Ezt Vercors a világ kibicsaklásaként érzékeli, a legendák mesevilága szerint a világ rendjének helyreállításáért kell neki Jeruzsálembe utaznia zarándokútra. Ez az előadásból okos módon kimaradt és Spilák Lajos karaktere csakúgy egy hamis, álszent pojáca, mint  Pierre de Craon, akivel a végén országos barátságot kötnek. Hasonlóképpen tökéletes munkát végzett Bíró Bence dramaturg, azzal, hogy a szöveg patetikus monológjait úgy húzta meg, hogy a tartalmuk célba érjen, azaz a karakterek jellemét jól leírják, viszont a fárasztó terjedelem a kötet borítói között maradjon. A nagyon alapos munka elérte célját, a történet passzentosan, a monológok kifejezően illeszkednek a rendezői koncepcióba.

Lovas Dániel (Fekete Ruhás Alak) (Fotó: Doma Petra, Véner Orsolya.)

A dráma szerzői utasításai, a helyszínek, tárgyak leírása ugyanolyan túlburjánzóak, mint a dráma szövege. A színpadon ezekből még jelzés szinten sem marad semmi, függönyök,fények és Lovas Dániel narrációja alkotják meg a látványvilágot. És a kevesebb megint több. Kiemelkedően szép, lírai jeleneteket fest a fény a halál, a találkozás és a feltámadás pillanataiban.

Isteni csoda, pontosabban az alkotók zsenialitását bizonyítja, hogy ebből a vonalas, ideologikus, gyenge szimbolikájú szövegből egy, az emberi problémákat pazarul kifejező, gazdag szimbólumkészlettel dolgozó, sokrétű és elgondolkodtató színjáték került a Stúdió K piciny, de annál értékesebb színpadára.

♥

Kedves Katalin, Melcsi, Lajos, Juli, Gábor, Gyuri, Dani, Bence, Zsófi, Bernadett, Mátyás, Katalin, Péter,  Vajdai Veronika, Zita. Köszönjük szépen ezt az érdekes, elgondolkodtató, tartalmas előadást!