Az ítélet: halál, Apertúra, 2024. május 30., 18:45

Játsszák: Benkó Bence, Béres Miklós mv., Borsányi Dániel, Formán Bálint, Major Irma mv., Urbán Richárd, hangban: Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs és Rózsa Krisztián, produkciós vezető: Berta Ninett, zene: Formán Bálint, dramaturg: Benkó Bence, rendezőasszisztens: Papp Leticia, rendező: Bán Bálint

Leonyid Andrejev 1908-ban írt kisregényének, A hét akasztott ember történetének színpadi adaptációja Az ítélet: halál. Az adaptálás Bán Bálint és Benkó Bence munkája, akik egy nagyon erős, hatásában rendkívül komplex, nyugtalanító művet hoztak létre, aminek feldolgozása napokra leköti a nézők gondolatait. Ritka az olyan színházi esemény, ami ennyire összetett morálfilozófiai problémákat feszeget, úgy, hogy ezek a problémák a befogadó számára átélhetőek, zsigerileg hatóak legyenek, mindenféle didaxis és papírízű betétek nélkül. A rendkívül jól összerakott alapanyag már csak egy olyan rendezőre várt, aki a papíron működő történetet olyan egységes koncepcióval állítja színpadra, hogy minden színe megcsillanhasson. Ha nem tudnánk biztosan, hogy ez Bán Bálint első „nagyszínpadi” rendezése, akkor kételkednénk, annyira kiforrott munkáról van szó. (A Drága kis szemétdombom sétáló versszínháza szintén Bán Bálint rendezése, de azért az nagyon más műfaj.) Számunkra a rendezéssel kapcsolatban a kulcsszó ez esetben a bizalom volt. Bán Bálint egy olyan precíz, óraműszerűen működő struktúrát hozott létre ehhez a darabhoz, aminek működését nem tudja kontrollálni. Bíznia kell az alkotótársakban, hogy az óramű alkatrészeiként másodpercre pontosan azt teszik, amit kell. Az udvaron és a színházteremben játszódó bevezető után ugyanis három-három különböző helyszínen, az Apertúra Bázis pincerendszerében zajlanak párhuzamosan az események, úgy, hogy az egymáshoz közeli cellákból át-átszűrődnek hangok. Az, hogy melyik pillanatban kell áthallatszódnia, kihangosodnia pont annak a mondatnak, zajnak, hangeffektnek, az a színészek ritmusérzékén múlik. A háromszor egymás után elmondott monológok a színészek számára azt a feladatot adják, hogy ugyanazt a dinamikát, átéltséget hozzák egymás után háromszor, hogy a fogaskerekek pontosan illeszkedjenek. A rendezőnek bíznia kellett a közönségében is, hogy könnyen, gyorsan és szívesen belehelyezkednek a rájuk osztott szerepbe, gördülékenyen segítik a színváltásokat, nem törik meg a ritmust. A premieren a három csoportra osztott nézősereg beváltotta a rendező ezzel kapcsolatos reményeit. Ehhez persze az is kellett, hogy az előadás – mint az Apertúra esetében minden előadás – előkészítése ne csak figyelemfelkeltő, de orientáló is legyen. A produkcióhoz készített videók, László Dorina és a művészek közös munkája hangulatilag úgy vezetik elő a ránk váró élményt, hogy megkönnyítik a belehelyezkedést, de kellőképpen sejtelmesek maradnak.

„Nagy, három-négy ív terjedelmű elbeszélést írok, A hét akasztott ember történetét a halálbüntetések témájára. Érzem, hogy igazi hangomnak most nyoma sincs, pedig legszívesebben így kiáltanék: Ne akassz, gazember! Az elbeszélés egyes alakjai tűrhetőek, hogy aztán mi kerekedik ki az egészből, nem tudom. Nyomasztó írni.”

Leonyid Andrejev levele Gorkijnak, 1908. Idézi: Józsa György Zoltán: Gimnasztika és gnózis című tanulmányában

Az előadás több értelmezési utat is megnyit, bármelyik mentén végigélhető a cselekmény. A közéleti, politikai vonatkozások már a megírás idején fontos referenciapontok voltak a korabeli olvasónak, az 1905-ös, egy miniszter elleni sikertelen merényletkísérlet, a hozzá kapcsolódó per és ítélet foglalkoztatta a korabeli orosz közvéleményt. Erre rétegződnek rá napjaink orosz történései, különös tekintettel az eseményleírásban is megidézett Alexej Navalnij sorsa. Hogy milyen is ez a rendszer, amiben a darab világa helyeződött, arról elég pontos benyomásaink lesznek az alaposan kimunkált beengedési ceremónia és a miniszter beszédére, illetve az ítélethirdetésre várakozás közben történtek alapján. Az elítéltek történetén keresztül végiggondolható, milyen lehet az a társadalom, az az elnyomó rendszer, amely a színen megjelenő hat ember számára csak azt a szűk utat hagyta nyitva, amelyet bejártak. Tágabban értelmezve a kérdést, eljutunk a szerző egyik eredeti szándékához: halálbüntetés ellenes pamfletnek is szánta kisregényét. Van-e joga bárkinek, beleértve az állami erőszakmonopóliumot is, elvenni egy ember életét, megszüntetni azt az egyediséget, bármilyen legyen is, amit csak ő képvisel a világegyetemben? A bírók csak testetlen hangok – Domokos Zsolt, Rózsa Krisztián és Horváth Szabolcs – ettől megidéződik egy erősen kafkai hangulat és gondolatkör, ami tovább erősíti a társadalomfilozófiai gondolatmenetet.

Tánya Kovalcsuk, 21 éves orosz állampolgár, egyetemista (Major Irma), fotó: László Dorina

Az ítélethirdetés után csoportokra oszolva követjük a siralomházba a foglyokat. És itt elkezdődik számunkra egy másik történet, ami idővel fontosabb lesz, mint az elnyomás természetrajza. Utazássá válik az emberi psziché mélyére, egy olyan szélsőséges határhelyzetben, mint a biztos halálra várakozás. Eleinte még úgy érezzük magunkat, mint ahogy a XIX. századi Bedlamet vagy börtönöket látogató úri közönség érezhette. Próbáljuk összerakni a terrortámadás és a két köztörvényes elítélt sztoriját, borzongunk és moralizálunk, mérlegelünk tettet és büntetést, körülményeket és motivációkat. Hatalmas érzelmi hullámvasutazás az előadás ezen része. Az undor, a részvét, a szánakozás, a félelem, a megértés vágya váltakozott bennünk szinte követhetetlen sebességgel. Ez is egy végigjárható értelmezési út, volt nézőtárs, aki ezt is járta végig. Mi ezt is elengedtük, és végül maradtunk annál az útnál, ami a halálfélelemmel való megküzdés stratégiáira, elmebeli folyamataira, a halálra való felkészülésre fókuszált. És eközben egyre kevésbé lett fontos, ki mit követett el, hogyan értelmezzük az igazságosság fogalmát, bevonódtunk, egyre inkább végig akartuk kísérni ezt a hat embert a végső állomásig, hogy legyen, aki látja őket, legyen, aki emlékezzen rájuk. 

A színészek egytől-egyig elképesztőek. Furcsa úgy csapatmunkáról beszélni, hogy az előadás középső részét hat párhuzamos monológ alkotja, de mégis erről van szó. A monológokba minijelenetek ékelődnek, mindenki segíti a másik munkáját. Megrázó ennyi meztelen arcot nézni, ezeket a nagyon mélyről előásott érzelmeket elviselni. Minden karakter a végletekig kimunkált, átélt alakítás. Major Irma az SzFE végzős prózai színművész osztályának hallgatója játssza a nagyon fiatal egyetemista lányt. Talán róla tudunk meg a legkevesebbet. Nem tudjuk meg, hogyan, miért keveredett a merénylők közé, nem igazán derül ki, mi hajtja, hiszen már csak a halál foglalkoztatja. Az ő felkészülése egy ezoterikus-rajongó hozzáállás, a halál és a halhatatlanság egybemosásával, a halál romanticizálásával oldja rettegését. A cellában lévő tükrön át már egy másik, egy felmagasztalt Tányát lát. Szívszorító a naivitása, az elveszettsége, az ezernyi lehetőség elvesztése, ami ebben a fiatal lélekben még él.

Ivan Janson 34 éves észt állampolgár, földműves, szolgáló (Benkó Bence), fotó: László Dorina

Benkó Bencét már láttuk kisebb szerepekben, de azért eddig főként íróként-rendezőként gondoltunk rá. Ivan Janson megformálása azonban alaposan átrajzolja a róla a fejünkben élő képet, és ettől kezdve színészként is számon tartjuk. Az idegenként az országban élő végtelenül magányos, állati sorban tartott észt fiú a legszánalomra méltóbb és a leginkább undort kiváltó figura a hat elítélt közül. A szöveg és a játék nagyon finoman érzékelteti, hogy Ivan esetében valamiféle mentális betegségről, talán skizofréniáról is szó lehet, szörnyű tettei ellenére elítélése minden civilizált országban nonszensz lenne. Az ő útja végig az irracionális remény és a primer rettegés közti oszcilláció. Tettei a brutális kegyetlenséggel elvadított állat kétségbeesett megvadulása, útja az akasztófáig a vágóhídra vonszolt állat zsigeri rettenete.

Werner (Formán Bálint), fotó: László Dorina

Werner az intellektusával védekezik a halálfélelem ellen. A fejben lejátszott sakkjátszma kommentálása felfedi, amit az eseményekről és a kivégzésről szóló monológja elfed. És mintha a halál közelsége kéne ahhoz, hogy valóban éljen, csak ez hozza közel az emberekhez, és igazán közel a társaihoz. Tragikus, hogy ez a megtalált közelség, a tetszhalott állapot feladása, az életen kívüliség megszűnése csak az utolsó napokban adatik meg neki, és ennek megélése csak néhány órára korlátozódik, mikor újra találkozik társaival. Formán Bálint igazán meggyőzően hozza ezt a nagyon hideg, pszichopata karaktert, és építi föl a változást.

Szergej Golovin 29 éves, orosz állampolgár, leszerelt katona (Urbán Richárd), fotó: László Dorina

"Sebaj, most ez a feladat, ezt kell jól csinálni."

Az Urbán Richárd által játszott leszerelt katona útja talán a legbékésebb és a legteljesebb. A halálra való felkészülés stációit becsületesen végigjárva eljut a megbékélésig, a jó halálig. A szembenézés, a veszteség számbavétele, a mérleg elkészítése csak erre a karakterre jellemző. És ez olyan meggyőzően sikerül, hogy bár tettei semmivel sem menthetőbbek társaiénál, a nézők egyöntetű szimpátiája az övé a jelenet végére. Rendkívül nagyívű alakítás. A Benkó Bence és Major Irma által játszott, szeretetteljes szülőpártól való búcsú katartikus. Az anyai áldás, és a kis család összeölelkezése valami lezárást ad, egy olyan életet mutat fel, amit – minden következmény ellenére – érdemes volt leélni.

Mihail Golubec 37 éves orosz állampolgár, haramia (Béres Miklós), fotó: László Dorina

Béres Miklós játszik velünk, nézőkkel, a leginkább. Hiába tudjuk, hogy Mihail hidegvérű rablógyilkos, személyiségének varázsa alól nem tudjuk kivonni magunkat. Ez a racionális, tudatos cigánykarakter a szabadság levegőjét hozza magával a börtönbe is. Megmenekülhetne, ha beáll hóhérnak az elnyomók közé, de nem teszi. És ez, minden tette ellenére, tiszteletreméltóvá teszi. Egy ember, akit nem lehet megtörni, aki vállalja a tetteiért a felelősséget. Az ő monológja a legpolitikusabb az elhangzó szövegek közül, miközben, a merénylőkkel ellentétben, egyáltalán nem politika megfontolások, rendszerelllenes indítékok motiválják. Nehéz volt egyedül hagyni cellájában, nehéz volt elengedni a tekintetét.

Vaszilij Kasirin 33 éves orosz állampolgár, kétkezi munkás (Borsányi Dániel), fotó: László Dorina

Borsányi Dániel karaktere, a bűntudattól összeroppanó lelkészfi, monológja formai újdonságot is hoz. Az átszűrődő hangokból az a benyomásunk támadt, hogy a jelenete végig dialógus. Amikor a cellájába értünk, rá kellett döbbenünk, hogy Vaszilij önmagával folytat párbeszédet, személyisége a nyomás alatt, úgy tűnik, meghasadt. Ennek megfelelően ez a leginkább önmagába zárt jelenet, itt történik a legkevesebb interakció a közönséggel. A búcsúzni jövő testvérrel (Formán Bálint) is elbeszélnek egymás mellett, a sérelmek feloldatlanok maradnak. Végül, az utolsó pillanatban mintha mégis visszatalálna ez a boldogtalan figura valami békét hozóhoz, képes lesz imádkozni.

És itt jutunk el a történet legkényesebb pontjához. Hogyan lehet úgy ábrázolni a kivégzést,a meghalás aktusát, hogy az átélhető, de még elviselhető legyen? Bán Bálint megoldása egészen gyönyörű erre a dilemmára. A színházteremben felsorakozó színészek minimalista játéka, a kivégzőhelyre utazáshoz létrehozott hangkulissza, a végső út aprólékos szövegszintű kidolgozottsága úgy tesz a történet részesévé, hogy végig akarjuk kísérni ezt a megismert hat embert az utolsó pillanatig. Már nem kívülállók vagyunk, hanem sorsközösséget vállalunk velük. A vég, végső soron, mindannyiunk számára ugyanaz. Ezt erősítik a sírból elhangzó szavak, a test lebomlása egyetemes biológiai folyamat, minden élő osztályrésze. Ezek a szavak teljes sötétben hangzanak el (amire mi a jelenet közepén döbbentünk rá, mert az első részét csukott szemmel hallgattuk, éreztük tehát, hogy ezek a pillanatok az önmagunkba nézés, a szembesülés magányos pillanatai). A sír sötétjében és magányában ér véget tehát az előadás, de a szöveg a felkelő napot idézi meg, reményt és megnyugvást adva.

♥

Kedves Bence, Miklós, Dániel, Bálint, Irma, Richárd, Zsolt, Szabolcs, Krisztián, Ninett, Leticia és Bálint, köszönjük ezt a fantasztikus előadást, a legjelentősebb színházi élményeink között fogjuk őrizgetni!