A legvégső határ, Színészképzés Pécs OSZIP, Apertúra, 2025. április 25., 18:45

Játsszók, dramaturgok: Jenei Jázmin, Ruzsa Rebeka, Hantos Liliána, Herczeg Adrienn, zene: Jámbor Benedek, rendező: Benkó Bence

A pécsi OSZIP 14. évfolyamosai Benkó Bencével dolgoztak az elmúlt évben, és együtt hozták létre A legvégső határ című előadásukat. Ahogy az az előző OSZIP-os vendégjáték az Apertúra Bázison, a Sirály-parafrázis Megmihálylottak esetében is történt, a pálya elején járó növendékek alaposan átgondolták, milyen illúziókkal, világmegváltó tervekkel indulnak neki a pályának, és mi az, ami ebből reális, milyen az a keretrendszer, amibe belépve meg kéne valósítaniuk önmagukat, valóra váltani az álmaikat. A legvégső határ egy különösen tisztán látó, minden hamis pátoszt nélkülözően bátor, és éppen ezért kifejezetten megrendítő alkotás. Emellett rendkívül szórakoztató produkció is, a Star Trek sorozatok rajongóinak kifejezetten delikát csemege. Be kell valljuk, mi is a trekkerek népes táborát gyarapítjuk, így úgy éreztük, A legvégső határ minket különösen megajándékoz.

Az előadás nem csak külsőségeiben, képi és szövegszintű poénjaiban idézi meg a Star Trek világát, hanem filozófiájában és történetvezetésében is illeszkedik ebbe az univerzumba. Hiszen a Star Trek sorozatok különlegessége az amúgy is problémaérzékeny sci-fi zsáneren belül, hogy mindig is előtérbe helyezte a készülés idejének neuralgikus társadalmi kérdéseit, aktuális etikai dilemmáit.

Talán érdemes megjegyezni, hogy a sci-fi Benkó Bence kedvelt formája, emlékezzünk akár számos Cucli epizódra, akár a Kozmikus magányra. Ez egy nagyon bátor választás, mert a sci-fi még mindig nem érte el az irodalmon belül azt az emancipációs szintet, amit megérdemel. Tudjuk jól, hogy a szépirodalmi ítészek egy jelentős része az autofikció és a társadalmi dráma körül kering, és az ilyen írásokat repíti a sztratoszférába, dacolva azzal a ténnyel, hogy ezek az irodalmi típusok vajmi kevés intellektuális kihívást nyújtanak az olvasóknak. Szerencsére a kreatív színházi alkotók nem az ítészek számára készítik munkáikat, és ezzel sokat nyer a sci-fi-szerető nézősereglet.

„A színház a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az OSZ-IP-14 csillaghajó, melynek feladata különös, új előadások felfedezése, új színpadi formák, új szövegtestek felkutatása, és hogy eljusson oda, ahová épeszű, a valóságban élő és alkotó színészkadét még nem merészkedett.”

A kerettörténet szerint a kiképzésük vége felé járó kadétok Herczeg Adrienn admirális utasítására egy utolsó, kétes kimenetelű küldetésre indulnak. Az utasításokat és a felkészüléshez szükséges teszteket a fedélzeti számítógép, Anya (Herczeg Adrienn) közvetíti a három fős legénységnek. A szituáció már ettől is elég drámai lenne, de maguk a karakterek és a köztük lévő viszonyok is konfliktusosak. Három különböző faj, belosz, vulkáni és ember, azon belül magyar, alkotja a hajó személyzetét, sajátos belső konfliktusokkal, értékrenddel, kötődésekkel. Hatalmas teljesítmény, hogy miközben végig viszi az előadás azt a stílusbravúrt, amit egy Star Trek epizódtól elvárunk, a játszók önmagukat, a saját történetüket is megmutatják. Minden momentum értelmes a sorozat univerzumán belül is, és lefordítható a színészképzés, a színészi lét tapasztalatára is. Az illúzió megteremtésében nagy szerepe van a szintén OSZIP-os hallgató Jámbor Benedek zenéjének és hangeffektjeinek, az űrhajón való létezést kifejező mozgásoknak és a megfelelő színkódú jelmezeknek valamint az epizódokat elválasztó filmes poénoknak. És leginkább a Star Trek részek dinamikáját pontosan lekövető dramaturgiai megoldásoknak: a küldetés, baljóslatú jelek, megfejtendő rejtély, tévutak, kilátástalan helyzetbe kerülés, önfeláldozás és végül a megmenekülés paneljeivel való játéknak.

„MIH-76-00 elnevezésű hold felszínén, ahol egy emberi kolónia él. Sőt, magyar. Minden színházszakmai tudásukat bevetve el kell érniük, hogy ez a kis kolónia változtassa meg vezetőjükhöz való viszonyát, különben kipusztulhat a faj. Az Elsődleges Irányelv szerint nem szabad beavatkozni egy faj normális fejlődésébe. De ez most nemnormális. Ez mélyen magyar.”

Hogyan vetíthető rá az Akadémia világa és a Kobayashi Maru-teszt a színészhallgatók világára? Mi az a tudás, amivel fel kell vértezniük magukat, mielőtt a pályára lépnek? Mi az a kudarc, aminek felismerése és elviselése elengedhetetlen? Yessia Lanu kapitány, azaz Jenei Jázmin, Bex biztonsági főnök, azaz Ruzsa Rebeka és Hantos tudományos tiszt, azaz Hantos Liliána számára annak a belátása, hogy a színház hatása legalábbis erősen korlátos. Hiába mutat rá egy előadás, akár a legvilágosabban, a lehető legnagyobb érzelmi intenzitást elérve a befogadóban egy égető társadalmi problémára, hatóköre egészen minimális lesz, az általa kiváltott attitűd-változás kismértékű és időleges, ha egyáltalán létrejön. A paradoxon abban rejlik, hogy az előadás szerint, csak ilyen indíttatásból érdemes egyáltalán hozzá kezdeni az alkotáshoz.

A legvégső határ tétje tehát hatalmas, és épp ezért volt megrendítő számunkra végeredményben az előadás. De emellett a szórakoztatásunkról is gondoskodtak az alkotók. Ruzsa Rebeka karakterének bocsánatkérése Lilitől a számítógép adatbázisából alapos kutatással előásott Nélküled című dallal, mint a magyarság esszenciális produktumával, és az erre a számra készített koreográfia fenomenális. Valóban csak egy vulkáninak juthat eszébe, annyira nem érti, nem értheti a Nélküledre rakódott ezernyi jelentésárnyalatot. Hantos Liliána arca a produkció alatt tökéletesen kiegészíti ezt a teljesen abszurd jelenetet. Másik kedvenc jelenetsorunk Jenei Jázmin és Ruzsa Rebeka stílusparódiái a Jeles András-teszt keretében. Igen találó színházi körképet kapunk, a felvillantott négy rendezői stílus és színházi műfaj remek és ízléses paródiacsokor. A választott dalok előadása azt is megmutatta, hogy a zenés-táncos produkciók is jól állnak a színésznőknek.

 ♥

Kedves Jázmin, Rebeka, Liliána, Adrienn, Benedek és Bence, köszönjük az estét! Nem gondoltuk volna, de az évad egyik legjobb és számunkra legmeghatározóbb előadását hoztátok el nekünk.