Fábián Péter–Benkó Bence: Kozmikus magány, Vígszínház, Házi Színpad, 2019. jan. 13., 19:00

Játsszák: Ember Márk, Szántó Balázs, Csiby Gergely, Piti Emőke m.v., Gilicze Márta, Karácsonyi Zoltán. Ügyelő: Kuti László, súgó: Mészáros Csilla, a rendező munkatársa: Patkós Gergő, jelmez, díszlet: Horváth Jenny, fény: Hlinka Móni, dramaturg: Cseh Dávid, zene: Mester Dávid, rendező: Király Dániel.

A tudományos-fantasztikus irodalom nagy szerelmeseiként felfokozott várakozással tekintettünk a Fábián–Benkó-alkotópáros legújabb művének elébe. Megállapíthatjuk, hogy a produkció minden várakozásunkat felülmúlta, minden egyes másodpercét – a zenétől a mozgásig, a látványtól a szövegig – élveztük. Bízvást kijelenthetjük, hogy ennek a produkciónak a célközönsége éppen mi voltunk, akik még pont elkaptuk a 70-es 80-as évek kelet-európai sci-fijének virágkorát, a Galaktika folyóirat és a Kozmosz fantasztikus könyvek valóságból való boldog menekülést ígérő csodavilágát. Nem csak arról van szó, hogy Fábián és Benkó tökéletesen megelevenítette ezt az élményt, hanem arról is, hogy Király Dániel rendező kiváló stílusérzékkel játszott az azóta erre a zsánerre rárakódott kulturális rétegekkel, és többet, újat nyújtott, nem ragadt le a puszta nosztalgiázásnál. A k2 Színház író-rendezőire jellemző, hogy a legváltozatosabb műfajokban képesek nagyot alkotni, gondoljunk a népszínmű műfajának aktualizálására, a fantasyre vagy a dokumentumszínházra. Most, Királlyal együtt, a tudományos-fantasztikum kissé elfelejtett kelet-európai ága is a ma színházi/irodalmi kultúrájának szerves részévé alakult át.

Az előadás adatlapja a Vígszínház oldalán.

Mi sajnos nem láttuk a miskolci Elza-trilógiát (talán egyszer a miskolci kritikusbuszra mi is felkerülünk), aminek az előzménye lenne a Kozmikus magány, de szerencsére a történet önmagában is megáll, így a budapesti színházszeretőknek sem lesz mardosó hiányérzete az Babits Theatrical Universe első (utolsó, kitérő) darabja láttán. Hogy mire számítson az ember, abban erősen súg a cím (szemben a színlappal). A miskolci trilógia egyik darabjának címe: Emberek alkonya, már önmagában is zseniális. Ha ez sci-fi, akkor egy klasszikus műre asszociálunk, amely valamikor a 40-es évek végének Amerikájában készült. Az eredetileg Aviorum munkacímen futó Kozmikus magány Stanislaw Lem világát idézi fel bennünk, azt a sajátos irodalmi környezetet, amiben az emberi lélek központi szerepet kap, miközben boldogan olvadunk bele a tudományos-fantasztikum paravánjának látványába. A sci-fi kelet-európai ága szembeállítja a kozmosz hidegségét és a tudomány kérlelhetetlenségét az emberi élet egyetlen, a vasfüggönyön innen megvalósítható céljával, az egyéni, személyes, megoszthatatlan boldogsággal (vagy mélységes boldogtalansággal). Ez a molekuláris szemlélet szöges ellentéte az amerikai ágnak, ami nem tett le róla, hogy a boldogság közösségileg is elérhető, az egyén boldogsága nem szeparálható el a társadalom más, mindenféle sorban lévő ágenseinek boldogulásától. Nyilván történelmi tapasztalat ez. A kozmosz szó hangsúlyozása is segít bennünket, hogy a darabot elsősorban a Lem-univerzumba helyezzük el, gondoljunk csak arra, hogy míg az űrhajós angolul asztronauta, addig oroszul kozmonauta.

Ez amerikai regény, de a kötet borítója és a feeling magyar. (Borítókép: Boros Zoltán, Szikszai Gábor, 1989)

A színlapról az is kiderül, hogy a darab szereplői, helyei, tárgyai beszélő nevekkel vannak ellátva. A Thalész csillagközi űrhajó fedélzete az emlékeiket elveszítő legénység számára valóban az ,,Ismerd meg önmagad!'' thalészi életprogram megvalósításának helyszíne lesz. Az Anaximandrosz, az űrhajó mentőcsónakja, Thalész kozmológus rokonának nevét kölcsönzi. Az android, Kallimakhosz, annak az alexandriai könyvtárnak tudósa, ahol az emberiség addigi kultúráját halmozták föl papirusztekercseken. A ,,Bondarcsuk'' név Lem regényének 1971-es filmfeldolgozásából, a Tarkovszkíj által rendezett Solarisból ismert. A filmben a női karaktert játszó színész Natalia Bondarcsuk.

Ez nem az a Solaris meg nem is olyan, de ez is egy jó Solaris. (Jelenet a Solaris (2002) c. amerikai filmből.)

És ezzel gyakorlatilag meg is érkeztünk a központi motivációhoz, ahhoz a kozmikus magányhoz, amit Tóth Árpád Lélektől lélekig című verséből ismerhetünk meg. Ha megnézzük, hogy fizikailag milyen egy csillag, akkor azt tapasztajuk, hogy ez egy olyan rendszer, amely nem bonyolultabb, mint amit a középiskolában termodinamikai egyensúlyként tanultunk. Nem bonyolultabb a leírása, mint amikor azt szeretnénk leírni, hogy az őszi falevél miért úszik a víz felszínén. Mégis, amikor egy őszi falevélre gondolunk, akkor az elménkbe tolulnak mindazok az élmények, amiket ez a kép hoz elő belőlünk. A barnás-vöröses tópart, a ködös november, a nyirkos pad, amin ülünk és a padon mellettünk a szerelmünk, akinek a kezét fogjuk. Ugyanezt csinálta Tóth Árpád is: 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Lem és a stílusgyakorlatot végző Fábián–Benkó ennek az effektusnak a nagy mesterei. Pontosan tudjuk, hogy nem a tech-duma most a lényeg, hanem az érzelmi motivációk és a csapdahelyzet dramaturgiai fordulópontjai. Illetve talán egy fizikai tanulság van: fekete lyukon áthaladást álmodni annyit tesz, mint valamit baromira lekésni.

Csiby Gergely (Kallimakhosz), Szántó Balázs (Asztrobiológus). Hoppon maradt űrhajósok. (Fotó: Puskel Zsolt.) 

Abban, hogy a Pirx kalandjai elektronikus zenéjét vagy a hangjátékok más akusztikus hangzását választják-e az alkotók, úgy látszik tudatos döntés született (Mester Dávid). A pvc-csövekből és különféle ütősökből előcsalogatott hangok nem csak szokatlan, varázslatos, ám találó élményt nyújtanak, de a fizikai színháznak is teret engednek. Megvan a zenélés közbeni mozgásnak egy koreográfiája, és ez látványban is értékesebbé teszi a produkciót. A jelmez és a díszlet (Horváth Jenny) biztosít minket arról, hogy ez egy kelet-európai elmében keletkezett űrhajóbelső képének felel meg. A vastag, lógó kábelek, csupasz fém eszközök megfelelnek a szovjet űrhajókról alkotott elképzeléseinknek; függetlenül attól, hogy ez tudatos volt-e vagy sem, ill., hogy egyáltalán a nagy lengyel szerző ilyet képzelt-e el, Lemhez ez illik. A fényekkel való tudatos játék fontos szerepet kap a jelenetek elválasztásában, és segít a nézőnek a történések időrendi elhelyezésében (Hlinka Móni). Mi csak a rendezőket és a dramaturgokat szoktuk bántani. No, mindkettőjük munkáját dicsérjük, mindazonáltal nem titkolhatjuk el azt a tényt, hogy ez a produkció erősen megfekszi a közönség gyomrát, és legkésőbb a fekete lyukhoz érés jelenete után zavartságot éreztünk a nézők felől, és gyanítjuk, hogy nem érezték, hogy megértették volna a cselekmények pontos logikai vonalát. Volt, akinek csak a teljes egészt érintő megjegyzése volt, és volt, aki szerint neki ez túl absztrakt. Lehetett volna egy picit segíteni az azonnali megértés érdekében. Nem arról van szó, hogy nem tudtuk mi sem kitalálni a saját rekonstrukciónkat arra vonatkozólag, hogy mi is történt a darabban, hanem inkább arról, hogy csak két-három nap megfeszített gondolkodás után jöttünk rá arra, hogy szerintünk mi a megoldás. Közben elfelejthettünk volna fontos mondatokat, amiket – ha jól vannak előadva – általában meg szoktunk tudni jegyezni, és ez nekünk segített. De aki nem veszi a fáradságot, hogy utánagondoljon a dolgoknak vagy felejtősebb típus, és nem tudja felidézni, hogy ki mit mondott, annak nehéz. Összességében azonban azt kell mondanunk, hogy azért kellett ilyen sokáig gondolkodni az események összerakásán, mert hibátlan volt a dramaturgiai elemek ütemezése (Cseh Dávid), csak keményen kell dolgozni a megoldásért. 

Ember Márk (Koordinátor), Piti Emőke (Geológus). Az utolsó ionfáklya. (Fotó: Bartha Máté.) 

A független társulatokra jellemző esszenciális minimalizmussal vannak megalkotva a karakterek. Nincsenek felesleges szerepek. Legkésőbb akkor, amikor a Geológus (Piti Emőke) és az Asztrobiológus (Szántó Balázs) érzelmeket érintő beszélgetésbe bonyolódik bele, tudjuk, hogy itt a lényeg a pszichológia lesz. Ez elég sok terhet ró a színészekre, de nagyon nagy lehetőség is, hogy ne aprózódjanak el a szerepek, és ki-ki egész előadás alatt reprezentálni tudja a neki megfelelő lelki alkatú űrhajóst. Már csak azért is, mert ennek fontos szerepe van a történetben. Mivel vannak olyan jelenetek, amikben nem emlékeznek a karakterek a múltjukra, és olyanok, amelyben igen, ezért a színészek többdimenziós figurákat játszhatnak. Piti Emőke és Szántó Balázs mindenképpen megmutatja ezt a fajta átalakulást, ami a darab katarzisához lépésről lépésre nagyon közel vezet minket. Ember Márk karakterének nem adatik meg a magára ismerés, de Márk már önmagában is egy színes figurát alakít, aki a hősiességtől a vicceskedésig, a féltő szeretettől a gyűlöletig és a haragig sokat tud mutatni. Csiby Gergely androidja természetének dacára önálló egyéniséggel bír, és ennek sok-sok finom jelét mutatja. Mozdulataival, kiszámíthatatlan önálló gesztusaival Csiby Gergely elkápráztatja a közönséget. A legapatikusabb figura, de végig a levegőben lebeg, hogy van-e és ha igen, miben áll, az ő intrikusi szerepe. Aki ismeri a tudományos-fantasztikus krimiket, az ismeri azt a típust, amikor az elsőként megjelenő szereplő a fő intrikus. A gyanú miatt a nézői figyelem – már csak a rossz korábbi tapasztalatok miatt is, lásd Alien – a robotra irányul. Pláne, hogy tudjuk, Lemnél nincs három törvény, nincs ami a robottól megvédje az embert. Ám azt is tudjuk, hogy pszichológiai sci-fi lévén az androidnak nem lehet lényeges szerepe a történetben, csak az emberi döntéseknek. A nagy színház hátránya, hogy a társulatból végtelen sok tagot lehet kiválasztani mindenféle szerepekre. Most az mégsem volt rossz döntés, az előadás egy pontján belép Gilicze Márta és Karácsonyi Zoltán. Ahogy a megoldásnak meglepőnek kell lennie, úgy ezeknek az új szereplőknek a megjelenése is erősít az élményen, és a karaktereik kiválóan illenek bele a Lem-univerzumba, aminek az alkotók ezzel az előadással méltó emléket állítottak.

Vigyázat a "SPOILER" után SPOILER jön!

♥

Kedves Péter, Bence, Márk, Balázs, Gergely, Emőke, Márta, Zoltán, László, Csilla, Gergő, Jenny, Móni, Dávid, Dávid, Dániel, nagyon köszönjük ezt a csodálatos élményt!

♣

Az alábbiakban hasonlóképpen járunk el, mint Kárpáti Péter Pitbulljánál. Közöljük a mi megoldásunkat arra vonatkozóan, hogy mi történt a Thalész űrhajó legénységével. Természetesen simán lehet, hogy tévedünk, és a megfejtés pont az ellenkezője, vagy nagyban eltér ettől. Nekünk ez olvasható ki a darabból. Aki még nem látta az előadást, illetve nem szeretné, hogy a poénokat lelőjük számára, az az alábbiakat ne olvassa el.

♣

SPOILER

(akkor tudod elolvasni, ha kijelölöd)

Dr. Harey Bondarcsuk (Gilicze Márta), a zseniális kutató élete és a földi élet is válságba jut. Ő rákos lesz, a Földnek valamiért vége kezd lenni (radioaktív tél? vagy más, vagy nem is...?). Élete párja, Schulberg János (Karácsonyi Zoltán) bionikus, aki valamiféle elmekisugárzó/elmeegyesítő készüléket tervezett. Harey nagyon vágyott arra, hogy gyermeke legyen, de a méhrák ebben megakadályozta. Mindemellett a Föld lakossága is veszelyben van (vagy már kihalt?) és felvetődik annak a lehetősége, hogy egy egzobolygót népesítsenek be megfelelő számú embrió odaszállításával és kihordásával. A legesélyesebb jelölt a Kallimakhosz által Léthének keresztelt fekete lyuk (féregjárat) túloldalán lévő Aviorum nevű bolygó (avius: ,,magányos'', ,,járatlan''). A halálos beteg Bondarcsuk elméjét három ,,mesterséges'' testbe, három tökéletes, halhatatlan gerotronba, sugározzák át, őt magát pedig egy hibernációs kamrában helyezik el a Földön bolygó egy föld alatti kutatóközpontjában. A három gerotron az elme három részét tartalmazza: érzelem (Geológus, Harey), kreativitás (Koordinátor, Bondarcsuk) és logika (Asztrobiológus, Doktor). Harey három örök életű gerotronjáé a feladat, hogy összehozzák a százezer embrióból az új emberiséget. Ha a gerotronok elpusztulnak, akkor az elméjük visszatér a kutató testébe, vagy ha valamiért a küldetés kudarcot vall, akkor a gerotrok az android által felszámolásra kerülnek és az elméjük szintén visszatér a testbe. A Thalészen velük utazik az android is. A Léthe felé közeledve kiderül, hogy a legoptimálisabb esetben is maradandó emlékezetvesztést fognak szenvedni. Most még emlékeznek, hogy Harey emberként  jelenleg egymaga van az univerzumban. (Harey nem tudja, hogy férje nem ment be a hibernációs kamrába, de azt tudja, hogy a férfi nem sugározta ki az elméjét gerotronokba, talán éppen ezért a nő hármas megosztottsága). Az űrutazók, azaz Harey elmerészei, összevitatkoznak azon, hogy mi a fontosabb: emlékezni arra, hogy kik ők (azaz megmaradni Hareynek) vagy elveszteni az elmékezetüket (ezzel ugyanis Harey elméje elveszti az identitástudatát). Ha átmennek a feketet lyukon, benépesíthetik a bolygót, ha elvesztik az emlékezetüket, akkor viszont azt kockáztatják, hogy nem lesznek tudatukban, hogy egyedül vannak az univerzumban és hogy azt sem fogják tudni, mi a küldetésük. Ha nem tudják, talán veszélybe sodorják saját magukat, ami egy újabb komoly veszélyforrás a cél szempontjából. Két rész kiszáll a buliból, azaz nem akarnak megsemmisülni, de már késő, a fekete lyuk vonzásába kerültek. Nem szippantotta azonban be őket, csak kiköpte őket ugyanoda 10 000 évvel később. Még mindig a Léthe ugyanazon oldalán, a Föld felőli oldalon vannak. Kallimakhosz hibázik, amikor azt észrevételezi, hogy a közeli bolygó az Aviorum. A bolygó lakhatatlan. A mentőcsónakban megszökni próbálók leszállnak és megtalálják Harey szarkofágját. Ekkorra az android már látja, hogy bárhogy is van, a küldetés kudarcot vallott. A kudarcot lényegében az okozta, hogy Harey egy elmerésze nem akart meghalni, azaz elfelejtkezni arról, hogy ki is ő. Ez azonban oda vezetett, hogy az androidnak végre kell hajtania a gerotronok megsemmisítését, ami tehát Harey ébredéséhez és még reménytelenebb kozmikus magányához vezet. Teljesen egyedül van az univerzumban és meg fog halni, mert nem akart "meghalni".