Percy Bysshe Shelley: A Cenci-ház, k2 Színház előadásában, Orlai Produkció, Stúdió K (mint helyszín), 2018. március 30. 19:30, főpróba

Domokos Zsolt, Boros Anna, Piti Emőke, Viktor Balázs, Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs. Írta: Percy Bysshe Shelley, fordította: Eörsi István, dramaturgok: Mikó Csaba, Fábián Péter, Benkó Bence, rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta, fény: Szapu Márk, produkciós vezető: Erdélyi Adrienn, rendezte: Alföldi Róbert.

A Cenci-ház sok szempontból fontos darabja az angol nyelvű drámairodalomnak. Magyarországon csak egyszer adták elő 1980-ban egy főiskolai előadáson. Nem véletlenül, hiszen a témája és a stílusa a finom lelkű (mondjuk Molnár Ferenchez szokott) nézőt erősen sértheti. Most adódott volna lehetőség az újra próbálkozásra, amikor a k2 Színház és Mikó Csaba szövetkezett a tragédia színre vitelére Alföldi Róbert rendezővel. Látható, hogy az alkotók sokat beletettek a produkcióba. Beletették mindazt, amit tudtak, de sajnos nem összegződött az előadás olyanná, amilyen lehetett volna. Tanulnak egymástól most a résztvevők: a k2 a nagyszínházi ügymenetet, a rendező a demokratikus, független színházat. Jó lenne ez így. Ha nem egy ennyire fontos darabbal vallanának végül kudarcot. Ki fogjuk emelni mind azt a jót, ami benne van, de nem fogjuk eltitkolni, hogy mi átgondolatlan és rossz a produkcióban. Elvégre tanulunk, beszélgetünk, gondolkodunk mindannyian.

Az előadás adatlapja a k2 Színház oldalán és a Stúdió K oldalán.

,,De, hát milyen visszataszító már!'' Érdekes, hogy ikonikussá vagy mérföldkőszerűvé képes válni egy olyan darab, ami erőszakról szól. Shelley Cenci-háza már a kortársak szerint is zseniális alkotás volt, bár nyilván akkor is voltak szentfazekak, akik viszolyogtak a darabtól. Persze valahol érthető ez az ellenállás, ám gondoljunk csak arra, hogy Kleist Kohlhaas Mihálya milyen fontos lett Kelet- és Közép-Európában ahhoz képest, hogy milyen sok brutalitás van benne. Természetesen ebben elvileg semmi meglepő sincs, hisz ott van mintaként a színpadokon gyakori III. Richárd, ami nem kevésbé brutális, a Titus Andronicusról pedig, ami szintén (részben) Shakespeare alkotása, inkább most hallgassunk.

Szóval az angolszász világban nagyon sok feldolgozása született és súlyában hasonlítható egy másik erőszakközpontú kultikus darabhoz, A vágy villamosához. Európai szemmel szinte felfoghatatlan, hogy miért fontos a Villamos, pedig az. És ehhez hasonló jelentőségű a számos tudományos esszé tárgyául szolgáló Shelley-féle rémdráma is. Elég az hozzá, hogy a Cenci-ház tragikus hősnője, Beatrice Cenci (1577-1599) legalább annyira legendás figurája Itália történelmének, mint Báthori Erzsébet Magyarországénak, és legalább annyira köré építhető egy az individuum szabadságvágyát és a társadalomnak az egyéni igazságot brutálisan elnyomó erejét szembeállító történet. Természetesen azzal a különbséggel, hogy Beatrice Cenci pozitív hősnőként került be a történelembe.

Boros Anna (Lucretia), Domokos Zsolt (Cenci gróf), Piti Emőke (Beatrix) (Fotó: Szedő Iván.)

Isztambuli egyezmény. A darab, a megvalósult előadás és szerencsére a rendezés is a családon belüli erőszakról szól. Beledörgöli az orrunkat abba, hogy ha ma ilyen történne, ha egy apa megerőszakolná a lányát és a lány megölné ezért az apját, akkor az állam minden mérlegelés nélkül az apa oldalára állna. Semmi sem változott 1599 óta. A szenvedő lány, a szenvedő anya, a szenvedő család nem-szá-mít. A karhatalom nem védi meg a lányt, a társadalom az erőszak elszenvedőit hibáztatja, a kegyelmes bíróság pedig szemérmetlenül az áldozat arcába vágja: bizonyíték csak arra van, hogy megölted az apádat. Nagyvonalúan elhallgatva, hogy a környezet és maga a rendőrség is tudott az abúzusról.

BEATRIX: [...] Milyen szavakat vársz tőlem? Agyam fogalmat sem képes koholni arra, mi átformált [...]

Percy Bysshe Shelley, A Cenci-ház, Eörsi István fordításában, Magyar Helikon, 1979. 50. o.

Az, hogy a gazdag ember kiirtja a családját, csak egy frankensteines rémmese. Ami a mosthoz szól, hogy vannak családok ma is, ahol a nők elleni erőszak mindennapos, és az állam ez ellen semmit sem tesz. Vajon direkt lenne, ha az egyik szereplő kimondaná: ,,államunkban még nem ratifikálták az Isztambuli egyezményt''? Igen, direkt propaganda lenne. Szükséges lenne? Mindennél szükségesebb lenne! Mindennél szükségesebb lenne a nézőket szembesíteni azzal, hogy ez itt a színpadon nem az Egyházi Állam, hanem Magyarország 2018. Nem azért mert diktatúra van, hanem azért mert a ,,jogvédő'' általános szitokszó hazánkban.

Piti Emőke (Beatrix), Boros Anna (Lucretia) (Fotó: Szedő Iván.)

Beatrixnak a darabhoz hű rezignáltságát, dühét, őrületét, révületét, dogmatikus határozottságát Piti Emőke magával ragadóan mutatja be. Nem kétséges, hogy hatalmas erejű ez az alakítás. Eléggé ostoba a szinhaz.hu újságírója, amikor azt kérdezi Alfölditől, hogy ,,Mennyiben más a k2 színészeivel dolgozni, mint a hazai színészek legjobbjaival, akikkel korábbi munkáid során szinte mindig dolgoztál?''. A hazai színészek legjobbjaival dolgozik együtt Alföldi Róbert, amikor a k2 tagjaival dolgozik. Vagy a riporter nem olvas? Nem jár színházba? Vajon kivel dolgozik a díjnyertes Hegymegi Máté? Vagy Ascher Tamás? Vagy a szintén díjnyertes Znajkai Zsófia? Csodálkozunk az ilyen újságírói dilettantizmuson és felkészületlenségen (amatőr bloggerekként [dühös ikon]).

Emlékezetes jelenetben formálja meg Boros Anna Lucretia (az előadásban Beatrix anyja) jellegzetes tagadását, mellyel eltávolítani szeretné magától azt a tényt, hogy az apa megerőszakolta a lányt. Megint egy olyan alakítás, ami szívbemarkoló, nem könnyű szívvel ismerünk rá a valóságosságára és megértünk belőle valamit a mai világra nézve. 

Teológia, öregek. Az elemzők szerint abban a korban Shelley azzal, hogy ateista nézeteket fogalmazott meg a darabban felborzolta a kedélyeket. Valóban erősen témája isten természete a drámának, de a puszta ateizmusnál sokkal durvább dolgokról van szó benne. Talán hatott Az ifjú pápa (2016) filmsorozat íróira Shelley munkája, amikor a sorozatbeli pápa valakinek a haláláért imádkozik és ezt megadja neki az ég. Ezt teszi Cenci gróf is. És Beatrix is a gonosz istenben hisz:

BEATRIX: [...] Sokan halálukig tagadják, hogy van Isten, ki látja és eltűri a gonoszt: az én hitemet kín nem fojtja el.

Percy Bysshe Shelley, A Cenci-ház, Eörsi István fordításában, Magyar Helikon, 1979. 50. o.

Nagyon örülünk, hogy éppen egy hete láttuk a Lavinát a temesváriak előadásában. Ugyanazt a konfliktust dolgozza fel Cücenoğlu darabja, mint a Cenci-ház. Abban a világban az öregnek a tisztelet feltétel nélkül jár, még akkor is ha mások halálát okozza. Ha ugyanis – érvel hamisan Shelley darabjának kardinálisa – ez a feltétlen tisztelet elvész, akkor a fiú megöli apját. Pedig Camillo bíboros érve semmi mást nem mutat mint azt, hogy a fennálló társadalom teljesen diszfunkcionális, ez a világ az emberi kapcsolatok totális félreértésén alapul, vagy patetikusan szólva: ez a rend magától az ördögtől való. A Lavinában az idősebb generáció féltve őrzi a rendet, mely első sorban a saját jólétét szolgálja és ezért a rendért képes feláldozni bárkit. (És persze az is érdekes, bár mellékszál, hogy itt hallhatjuk úgy fennhangon suttogni a színészeket, hogy a hátsó sorokban is hallják, ami elég komikus, amennyiben realisztikusan kívánta ábrázolni a rendező a gróf várában zajló eseményeket, szemben a Lavinabeli valóságos és zsigerileg ható percepciójával.)

Nyitás. Fellelhető néhány olyan elem az előadásban, amit más k2 Színházas produkciókban már örömmel üdvözöltünk. Most is kézenfekvő a nézői részvétel kezdeményezése, hisz láthatóan nem színházmúzeumi foglalkozásról lenne szó, hanem húsba vágó társadalmi témáról. A Holdkőben láttuk azt, hogy a nézők kisebb szövegeket olvasnak fel, és ez az eszköz jelzésszerűen most is jelen van az előadásban. Hasonló k2-sként azonosítható elem Cenci gróf (Domokos Zsolt) felszólítása: ki mozdul? ki beszél? Itt várnánk, hogy az Antigonéhoz hasonlóan bátran bele lehessen játszani az előadásba és legalább néhány néző hangot adhasson a nemtetszésének (ami a darabban benne is van), hogy Cenci gróf egy beteg állat. Mindez persze nem k2-ős találmány, a hamlet.ws-ben vagy a Kohlhaasban hasonlókat látunk. Viszont rendkívül üdvözlendő, hogy ilyen kreatívan tudják az előadásaikba építeni k2-ék ezeket a mozzanatokat.

Kellékek. Tanulni jöttek össze a rendező és a k2, ahogy tanulni jött össze az Át az ingoványonnál Ascher Tamás és a k2. Mit tanulhat Alföldi Róberttől a k2 társulata? Például, hogy érdemes beruházni egy ikeás pohárra, amit aztán szét lehet törni az ajtófélfán vagy hogy ügyes ötlet néha egy második teli borosüveg kinyitása is, ami a mértéktelenséget szimbolizálja. És mit tanulhat Alföldi a k2-től? Azt, hogy amikor a falnál, nekünk háttal kapirgál Horváth Szabolcs az sokkal többet mond a szituációról, mint az erőltetett tányércsapkodás. Pusztán a jelenléte számunkra sokat mondó. Vagy hogy nem elég egy jó ötlet a borral, ha ez az ötlet nincs következetesen végiggördítve az előadás alatt. Vegyük például a Horváth Csaba-iskolát! Jó ötlet a tészta? Igen, de akkor az a tészta legyen végig a test szimbóluma, ha már szimbólumokkal játszunk. Jó ötlet a kék festék vagy a víz? Igen, szenzációs ötlet, de akkor ezzel legyen eljátszva, kibontva minden hozzá köthető esemény, hogy leessen az állunk, hogy mit tud ez az Alföldi Róbert azokkal az ő szimbólumaival. A kidolgozottság sajnos hiányzik nekünk, de bizonyára csak azért, mert túlságosan hozzá vagyunk szokva a 2010-es évek végének színházi újhullámához, mely éppen a tüchtig módon, aprólékosan kidolgozott gondolati, eszköz- és mozgásvilágban nyilvánul meg. Másoknak, akik nem járnak a független színházakba, hanem Alföldi rendezéseit látogatják, ez majd nem fog feltűnni.

Borsányi Dániel (Camillo bíboros/Savella pápai követ) és Horváth Szabolcs (Orsino) (Fotó: Szedő Iván.)

Ami viszont nem hiány, hanem felesleg, például a fényképkeretek rossz dramaturgiai mozgatása. Talán szintén nem értjük, de vajon miért fordítják le a színészek a római bírósági jelenetben a családi fotókat? Tiszta lappal indulnánk nekik a pernek? Dehogy is! Tudjuk, hogy mindenki a régi ideológiai és szociálpszichológiai alapállásából merít. A tárgyaláson éppen azzal szembesülünk, hogy amit az erőszakos apa csinált, pontosan azt csinálja a gerontokrata bíróság is. Erre utal az is helyesen, hogy mind Cenci grófot, mind a tárgyalásvezető bírót Domokos Zsolt játssza. Nem inkább az lenne a logikus, hogy a képek felénk forduljanak? A gróffal a közepükben? Jelezvén, hogy ,,ezek ugyanazok''? Persze lehet, hogy mi vagyunk a buták, és aki jobban érti Alföldi szimbolizmusát, az tud erre választ adni.

Hangok, fények. Olyan színészekről van szó, akik hozzászoktak, hogy semmi kellékük sincs, ezért mindent el tudnak játszani. El tudják játszani csengetés nélkül, hogy csengettek és félnek a csengőtől, kopogtatás nélkül, hogy félnek a kopogtatástól, csuklya nélkül hogy hóhérok, pohár nélkül hogy isznak, ablak nélkül, hogy kinyitják. Fények nélkül, hogy gondolkodnak, hogy fontos, amire gondolnak. Mi sok előadást láttunk tőlük, ezeket nekik eljátszani nem kihívás, mindig megértettük mit csinálnak. Akkor viszont minek a csengő, minek az ablaknyitás, minek a csuklya, minek a kék fény és a mozdulatok kimerevítése? Persze van koncepció, ami megköveteli, de csak azért, hogy értsük, hogy ez itt most fontos, az nagyon átlátszó. Amikor látjuk a színész arcán, hogy elmereng, hogy fontos dologra gondol, akkor légyszi ne rágják a szájunkba, hogy elmereng, hogy itt valami fontos történik. Minket tetszenek szíves lenni ilyenkor ezzel kevésbé okosnak gondolni. És ez rossz érzést kelt bennünk. 68-an vagyunk a nézőtéren, és két hetente járunk ide.

Borzasztó kényes dolog a zene. Még a Stúdió K-t is kritizálták azért, mert egy fontos jelenet alatt egy fontos zenét játszottak be, és ez túl sok volt, nem jött ki eléggé a kontraszt a szituáció és a hang között. Hát még ha nem is értjük miért van ott az a zene vagy a zene láncolata és mit kellene, hogy ébresszen bennünk? Persze megint lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy nem értjük a rendezőt, és ott pontosan az a lényeg, hogy mondjuk a Hattyúk tava részlete Beatrix, az ártatlan hattyú későbbi halálát vetíti előre. Ízlés kérdése, de ha már ,,romantikus rémdráma'' és Shelleyt kifejezetten Beatrice hét évvel a halála után megfestett csodaszép arcképe nyűgözte le, akkor miért nem inkább Nino Rota?

Színészi játék és jelenetvégek. És itt jön a legfájóbb pont. Azt már említettük, hogy a k2 társulata nagyon jó színészekből áll. Viktor Balázsnak például ezer arca van. És amit most érzékelünk ebből, az egy szenvtelen ordítozás. Ha csak ez a funkció, akkor ezt úgy lenne érdemes csinálni, hogy egy magnóra ráadnak egy pulóvert és amikor jön az ordítozás, akkor bekapcsolják. És akkor a színésznek nem kell szerepelnie és aznap lehetősége lesz meglátogatni más színházak előadását, amit a k2 tagjai meg is tesznek, Isten áldja őket az őszinte érdeklődésükért. Vagy mondjuk ott van Domokos Zsolt, aki a hős szerelmestől kezdve a hidegvérű tömeggyilkosig, a világ legjobb barátjától az enervált rendezőig mindent el tud játszani. És akkor a rendezés azt kéri tőle, hogy játssza el László Zsoltot, ahogy ő Cenci grófot játszaná. Miért? És ott van Borsányi Dániel, aki szintén mindent el tud játszani a gyűlölt dúvadtól kezdve a számító, de kedves koldusig.

Miért kell ki-be rohangálni? Most akkor fontos, hogy valaki a színpadon van, vagy el tudjuk képzelni, hogy nincs ott? Talán nevetségesnek hangzik elsőre, de tényleg inkoherens: a halott miért kel föl és megy ki, ha az előbb még suttogni kellett mellette, mert ott van. Ha számít, miért nem viszik ki? Ha nem számít, minek megy ki mindig mindenki a jelentvégeken? Dicsértük a RÉV Othelloját, mert nem mozogtak feleslegesen a színészek, mégis mindenki tudta mikor kinek számít a fizikai jelenléte a színpadon és mikor nem (győri drámatanárokról beszélünk). Minek ezekkel a funkciótlan szaladgálásokkal megszakítani az előadást?

Miért kell mindig ordibálni? Suttogj! Az sokkal félelmetesebb. Játszasd a színészeidet! Tudnak játszani. Kezedben vannak a szimbólumok: a bor, ami kifolyik, a pohár, ami összetörik. Miért kell hátrarángatni a létrák közé a hóhéroknak őket? Ha kiloccsantod előttük a bort, és ők lehajtják a fejüket némán, sokkal félelmetesebb lesz a dolog tőle. Megtanultuk olvasni a független színházak finom szimbólumrendszerét és akkor most legó helyett vissza a duplóhoz.

Összefoglalva. Nehéz szituáció ez. Amikor az egyik író emberben az előadás után ez vetődik fel: inkább erről nem írnék, minek írjam le, hogy rossz volt. A másikban meg: inkább most várnék egy hetet, hogy lenyugodjak és talán utána írok valamit. Az előadások itthon nem szoktak megbukni, de a véleményezők tartózkodása, a csönd mindig azt jelenti, hogy baj van. Ez volt a Vágy villamosával is, csak a vakmerő Horeczky Krisztina hordta le a sárga földig, meg mi írtunk meg az őszinte véleményünket róla, mi volt benne a jó és a rossz. A Cenci-házzal hasonló a helyzet. Fontos lett volna hogy jó legyen. Jó a darab, kellene a színpadra. Több idő kellett volna rá. A dramaturgok láthatóan nagyon sokat dolgoztak vele, nagyon jól összeválogatták a szövegeket. Orsino figuráját sokkal érdekesebbé, intrikusabbá tették, a felesleges karaktereket összevonták. A színészek a rendezői akarat keretein belül a legjobbjukat hozták, a rendező a legőszintébb, legjobb eszközeit vetette be. Jó kísérlet volt, de nem sikerült. Nem baj, majd legközelebb. Tanulunk ebből is.