2019. ápr 20.

A Jeditanács összeül

írta: Két Lámpás
A Jeditanács összeül

Fekete Ádám: A Jeditanács összeül, Trafó Ház, Klub, 2019. április 19., 18:00

feketeadamportre.jpg

Szerepeli: Pallag Márton, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Stefanovics Angéla, Sipos Vera, Terhes Sándor, Laboda Kornél, ráncba szedi: Juhász Nóra, rávilágít: Bredán Máté, behangolja: Bartha Márk, megírja, megrendezi: Fekete Ádám, segít neki fókuszban maradni: Kővári Szimonetta, külön köszönet: Gryllus Dániel.

Nagyon jót tett nekünk, hogy a Trafó javaslatára megnéztük a Hajnóczy-produkciót (A halál kilovagolt Perzsiábólt), mert most nagyon gyorsan tudtuk kötni Fekete Ádám marokkó-játékba öltöztetett önvallomását, a Jeditanácsot, a nagyszínpadi posztmodern előadáshoz. Érdeklődünk Fekete Ádám és munkái iránt, a Reggeli dinoszauruszokkal című munkájáról is írtunk, és az ezt megelőző sajtóreggelin is jelen voltunk, így a Jeditanács nagyon sokat mond arról nekünk, hogyan látja ő a világot, ezen túlmenően pedig arról is beszél nekünk, hogy általában milyen fiatal írónak lenni. Önmagában is felvillanyozó konkrét és univerzális élményként is megismerkedni a drámaíró belső világával, hát még ha kiváló mondatok vannak benne, amit jó hallgatni, és kiváló színészek játszanak nekünk, akiket csodálatos élmény nézni. Nem véletlen, hogy az előadás páratlanul népszerű, sok kritika készült róla és nehéz rá jegyet kapni.

A produkció adatlapja a Trafó Ház oldalán.   

Meglepődne a kedves Olvasó, ha tudná, hogy a kognitív tudományos érdeklődésű logikával foglalkozó szakemberek mit tekintenek ,,tudásreprezentációnak''. Az valami olyan matematikai modell, amelyben az információhoz hozzájutó ágens már minden addig megszerzett információt tud. Hát ez a Fekete Ádám által megírt karakterre vagy karakterekre messze nem igaz. Persze, hiszen ránk sem. A Pallag Márton által megformált alak egy virágládában ébred meg a Sipos Vera által játszott lány noszogatására, és semmire sem emlékszik, ami előtte történt vele. Kiderül-e bármi arról, hogy mi történt korábban? Talán kiderül, de nem ez a megfelelő kérdés, hiszen bármi is volt, nem fog rá emlékezni, legfeljebb elmondásból tudhat valamit arról, ami történt vele, és amit ebből a tudásból maga megépít, az lesz az ő múltja. A kérdés inkább az, miképpen lehet egyetlen összetartozó egységnek lennünk, akkor, amikor azt, hogy mik vagyunk, lényegében magunk kreáljuk meg a mindennapi benyomásaink alapján. A másik kérdés pedig, hogy miből dolgozik a fiatal író, amikor nekilendül az írói életpályának.

pa240112.jpg

 Sipos Vera, Stefanovics Angéla, Pallag Márton, Jankovics Péter, Laboda Kornél (Fotó: Véner Orsolya).

Sokak beszélnek a színpadon, de nem kell, hogy a nézőtéren mindenki azonosuljon a felmutatott karakterekkel. És ez a szándék az interjúkból ki is derül, melyeket Ádám adott. Nem generációs darab ez, de a tengernyi esemény, ami megemlítésre kerül az előadás során azért sokaknak közös élménye. Valahogy úgy, ahogy Znajkai Zsófia, Az ölében én c. drámájában (TÁP Színház) is egy végtelenül esetlen szerep az, amit Jankovics Péter játszik, mégis az eltúlzott helyzetek ellenére valahol mi is vagyunk néha ilyenek. És persze néha nem hisszük, hogy valóban ilyenek tudunk lenni, hiszen például a Laboda Kornél által játszott karakter néha vállalhatatlan, de kínos módon mégis előforduló helyzetet mutat fel. Voltaképpen tehát könnyű beleélnünk magunkat a hülye szituációkba, amik a színpadon megelevenednek, ezért a produkció különlegesen szerethetővé válik már az elejétől kezdve. Hasonlóképpen van ez a szerző költői képeivel vagy gondolataival, amiket a szereplők szájába ad. Nem mind gondoljuk például, hogy azzal, hogy valakivel beszélgetésbe keveredünk egyúttal átadjuk énünk egy részét neki, de azt már mindenki átélte, amikor egy beszélgetés olyan átlényegítővé vált, hogy utána mindketten más emberként távozunk a társas helyzetből.

Különösen fontos ez az író számára, aki magából dolgozik. Az első akadály, amin át kell vergődnie, az önmaga. És persze nem kell, hogy feltétlenül így legyen, de úgy tűnik Ádám nagyon komolyan végiggondolta, hogy az író énje voltaképpen ki is. Amire pedig rámutat, hogy ez az én egy, az írás során átalakuló, dinamikus én. Nem csak a író írja a szöveget, de a szöveg is írja az írót. Átírja az élményeit, a gondolkodását, a múltját. Esterházyinál nem csak az író írja a szöveget, hanem a szöveg is írja saját magát (emlékező, reagáló, intelligens szöveg), Hajnóczynál pedig ez az egész már szétválaszthatatlan: a szöveg az író és az író a szöveg, ahogy Ádámnál is. 

pa240159.jpg

Laboda Kornél, Jankovics Péter, Stefanovics Angéla, Kárpáti Pál, Pallag Márton, Sipos Vera, Terhes Sándor (Fotó: Véner Orsolya).

Most komolyan! Ki az a sok szereplő a színpadon? Az a hét, vagy az említésre kerülő nyolc? Ha nyolcadoljuk a szereplőket, akkor hol az az egy, akinek a nyolcszorosa teng túl a produkcióban? Nos, a nyolcadik maga az író. Ő nincs jelen a színpadon. Néha a karakterek mondják a magukét. Mintegy önálló énrésszé válva önálló monológokat ismételgetnek. Az író ezekkel a tudatrészekkel vagy jobban mondva szövegkezdeményekkel, alkotáskezdeményekkel dolgozik. Még csodálatosabb, ha belegondolunk, hogy ezt Ádám nem csak írta, hanem rendezte is. A rendező Ádám rendezgeti a szövegkezdeményeit a színpadon. Mintegy játszik velük, bábozik, rakosgatja őket, összeengedi, elválasztja őket. Számot vethetünk azzal is, hogy mi az az infantilitás, ami a díszletből és néha a szerepekből is sugárzik. Ezek nem teljes egészek, ezek csak pálcikák a marokkóban. Nem is tudhatnak magukról, aki igazgatja őket, az az író. És miből tud táplálkozni egy 25 éves író? Hát a 3 éves, a 6 éves, a 12 éves, a 18 éves és a 23 éves énjéből. Mi más lenne az írói anyag, mint egy gyermek vagy egy fiatal felnőtt meghatározó élményei.

Ellensúlyként ott van Terhes Sándor apája vagy tanár figurája. Csodálatosan szép monológban beszél arról, hogy milyen megöregedni. Ádám pedig ezt az öregedést, a test lélekhez képesti alkalmatlanságát nagyon is érzi a mozgássérültsége okán. A mozgás nehézsége és a súlyok, melyek a vállát nyomják, mint motívumok végigvonulnak az egész előadáson. Ciklikusan visszatérő elem a mozdulatlanságba merevedés, mégis kompetens, önálló tevékenykedés.

pa.jpeg

Terhes Sándor, Stefanovics Angéla (Fotó: Véner Orsolya).

Számot kell vetnünk azzal is, hogy miért jó ez az előadás. Miért, hogy a kritikusok a vállukon hordozzák? Miért, hogy azt prognosztizálta a rendező, hogy a kritikusak nem fognak az előadásról írni, és nem fogják érteni a nézők, de szeretni fogják és visszajárnak majd rajongóként? Nagyon kevés lenne csak annyit mondani, hogy mert jó. Nos azért, mert nem pusztán széteső ötletkavalkád a produkció, hanem elég gondos elemzéssel visszafejthető motívumsereg fogja át a színdarabot (tanácsadó: Kárpáti Péter). Csak egy példát hozunk. Terhes Sándor és Stefanovics Angéla beszélgetéséből derül ki, hogy itt valami emberi veszteségről van szó, talán a lány meghalt, de emlékként (szövegkezdeményként) él még. Mint egy varázslat, vagy trükk. És valóban, Kárpáti Pál beszámolója az előző estéről akkor válik irracionálissá, az előadásban pedig központi jelenetté, amikor arról beszél, hogy ,,Dóri egy táskát hozott magával tele bűvészfelszereléssel''. Kárpáti Pál könnyekig meghatva hallgatja a Tengerecki Pál Kaláka-féle feldolgozását. E nagyon is pontosan kiszámított dramaturgiai ívek sokasága miatt kiváló ez a produkció.

Szil,
szál,
szalmaszál!
Merre jár a Pál?

Tenger szélén?
Hegyek élén?
Havas sziklák
meredélyén?

Hol bolyong
a messzivágyó,
tűzhegyjáró,
felhőszálló
Tengerecki Pál?             /Tamkó Sirató Károly/

Kedves Márton, Péter, Pál, Angéla, Vera, Sándor, Kornél, Nóra, Máté, Márk, Ádám, Szimonetta és Dániel, köszönjük szépen ezt a csodálatos, emlékezetes estét!

Szólj hozzá

Trafó TÁP Színház Füge Produkció Staféta