Liturgia, Trafó House, 2025. november 18., 20:00

Alkotók és játszók: Barabás Bíborka, Bukovszky Orsolya, Fehér Diána Aida, Hevesi Fanni, Major Irma, zenei közreműködő: Tóth Barnabás, látvány: Gálhidy Gizella, egyeztető: Vajdai Veronika, fény: Schneider Róbert, Lengyel Ákos Papa, produkciós vezetés: Varga Brigitta - Magnum Produkció, rendezők: Gálhidy Gizella és Ferenczy-Nagy Boglárka

A Mastercard-Alkotótárs – TITÁNium pályázatának egyik nyertese volt 2024-ben a Liturgia. Hét fiatal, pályakezdő színésznő, rendezőnő hozott létre saját élményekből inspirálódva egy közös alkotást a nőként való létezésről. Mivel erősen önéletrajzi elemeket is tartalmaz az előadás, elemeiben nagyon hiteles, az összkép azonban számunkra teljesen falsnak tetszett. Ezek a történetszilánkok így, egyetlen egységgé összeragasztva, olyan egyoldalú képet mutatnak, amivel egyáltalán nem tudtunk azonosulni. A formai megoldások szépen mozgósították a fizikai színházi elemeket. Jól működött a mise-tételekre épített koncepció, gyönyörűek és kifejezőek a mozgásos megoldások, csodálatosak az énekhangok, koherens a tárgyhasználat. A papírmasé mellek, mint a nőkre aggatott, cipelendő elvárás-halmaz, a gránátalma, mint szexualitás- és vér-szimbólum vagy a gyerekkorban elszenvedett abúzus árnyjátékos megjelenítése, mind hozzák a fizikai színháztól elvárt egységességet és rendezői ötleteket.

Fotó: Kőrösi László

Nem tudjuk, az olvasóink hogy vannak vele, mi egyáltalán nem azt tapasztaljuk, hogy az előadásokban a női meztelenség lenne a meghatározó. Ha meztelenséget kell felidéznünk, nagyságrendileg több férfi nemiszervet láttunk színpadon az utóbbi 25 évben, mint nőit. Mondjuk 90-10%-os arányt tippelnénk. A megalázó helyzetbe hozást is nemtől függetlennek érezzük, legutóbbi szörnyű élményünk ezzel kapcsolatban pont hogy egy fiatal férfi  színészhez kötődik, akit a rendezői „zsenialitás” női szerepben léptetett fel és az előadás egy pontján néhány ceruza állt ki a tomporából. Az ilyen rendezői túlkapás ellen fontos lenne egységesen fellépni, de úgy érezzük, hogy ez X vagy Y kromoszómától függetlenül nehézségbe ütközik. Természetesen nem vitatjuk el Hevesi Fanni karakterének igazságát, de ugyanezt a monológot egy fiatal férfiszínész is elmondhatta volna. A szakmán belüli megalázás természetrajzáról mi hitelesebbnek éreztük a Nemes-Nagyosok Én, a szörny vagy a Nézőművészeti Kft Hol a színészünk? című előadását vagy az Apertúra bármelyik témába vágó opusát (Rebellisek, Hidegpont, Premier Bully).

Fotó: Kőrösi László

Számunkra, a független színházi közeget nézve mindenképpen, szintén hiteltelen, hogy a női hang bármilyen elnyomást szenvedne. Sőt, mi már kicsit telítődtünk is a témával, vágynánk az univerzálisan emberi problémákra. A patriarchális berendezkedésért, a strukturális elnyomásért kifejezetten kontraproduktívnak érezzük azokat, az ilyen előadásokra beülő, férfiakat ostorozni, akik a feminizmus kérdésében a nők szövetségesei lennének. Ez az előadás számunkra azt üzente, hogy az alkotók nem feltétlenül hisznek egy ilyen szövetség lehetségességében, vagy egyszerűen csak nem tartanak rá igényt. Nem csak ez az előadás bizonyítja, hogy a női történetek artikulálhatók, és ezekre közönség is toborozható, hanem például a Jurányi Házban látható Mikromacsó is, aminek Major Irma játssza a főhősét. A minap láttuk, szintén telt ház előtt, a szintén női alkotócsoport munkájaként megszületett Irigy varietét, valamint a Minden negyediket, se szeri, se száma a női hagyományt feldolgozó alkotásoknak, amelyek az elődök előtt tisztelegnek. Az egyik legnagyobb élmény számunkra ezek közül Barabás Bíborka Itt vagyok, hát élek – Frida című előadása volt.

Fotó: Kőrösi László

Elfogadjuk, hogy az alkotók számára ez fontos, tabutémákat kibeszélő, talán még katartikusnak is átélt munkafolyamat volt, de nézőként mindez nekünk túl sokra és túl egyoldalúra sikeredett. Egyértelmű visszalépés a kérdéshez reflektáltabban hozzányúló és az ellentmondásos társadalmi környezetet sokkal hitelesebben bemutató Egy kulcs vagy egy hasonló női csapat által létrehozott vállaltan nem az áldozatszerep mocsarában tocsogó Teljes forma című előadáshoz képest. Ez utóbbi előadások alkotóinak azóta is hálásak vagyunk, hogy nem tettek úgy, mintha a nőjogi kérdésekben az utóbbi 50 évben semmi se történt volna és a nőmozgalom nem hatott volna férfiakra és nőkre egyaránt. Épp ellenkezőleg, ezen a téren 2025-re egy sajátos problémákkal terhelt, a korábbi megközelítésekkel maradéktalanul nem leírható társadalmi jelenben élünk, aminek a feltárására és hiteles bemutatására ez a produkció egyáltalán nem vállalkozott.