Enn Vetemaa: Vacsora öt személyre, Budaörsi Latinovits Színház (PostART Cafe, Budaörs), 2019. május 17. 19:00

Játsszák: Páder Petra, Lengyel Benjámin, Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Chován Gábor. Díszlettervező: Hajdu Bence, jelmeztervező: Farkas Anna, dramaturg: Kovács Kristóf, súgó: Barnet Mónika, rendezőasszisztens: Szilágyi Brigitta, rendező: Böröndi Bence.

Enn Vetemaa kora ünnepelt szovjet/észt drámaírója volt, ma már nem ismerjük a nevét. Ha azonban utánaolvasunk vagy megnézzük a Budaörsi Latinovits Színház előadását, akkor kiderül, miért volt saját idejében az egyik legnépszerűbb észt vagy akár kelet-európai színházi szerző. A Vacsora öt személyre problémafelvetése a függetlenedni vágyó fiatalok konfliktusaiból táplálkozik. Minél zártabb egy társadalom, annál nehezebb az önálló életet megteremteni, márpedig a fiatalok ki szeretnének repülni a fészekből, főleg egy fojtogató társadalmi helyzet esetén. A drámairodalomban folytonos spektrumot alkotnak a függetlenedésről szóló írások, hogy csak magyar színpadon is látott előadásokról beszéljünk, Cücenoğlu Lavinájától, amely a hermetikus elzártságról szól, a RÉV társulat 146 nap című produkciójáig, amelyben a fiatalok a társadalom felett, mint lelkek a vizek felett lebegnek. Böröndi Bence kiválóan sikerült első rendezése valahol a kettő között van. A fiatal pár képes leválni a szülőkről, de ez iszonyú identitásrészek magukról való leválasztásával kell, hogy járjon, ami után már nem lesznek azok, akik előtte voltak. 

Az előadás adatlapja a színház oldalán.

Kell ahhoz vagy harminc (inkább negyven) évesnek lenni, hogy érezzük a díszlet kisugárzását. Ez adja az első benyomást a produkcióról, és érdemes is alaposan végig beszélni helyválasztás, ültetés közben, hogy mit látunk a színpadon. Akár hosszú percekig is bele lehet feledkezni a 80-as és 70-es évekbeli enteriőr látványába. A díszlet lenyűgözően részletgazdag, minden tárgy igazi időutazás, a pálmafás óriás faliposztertől a masszív szögletes órán át a hátborzongatóan ismerős, már a saját korában is teljesen értelmezhetetlen üveghalig. Hogy jól értse a közönség, a hetvenes években játszódó drámát időben egy tizessel el kellett tolni. A végtelen hosszú 1985-ös év elevenedik meg a szemünk előtt (vagy valamelyik hasonlóan unalmas esztendő az évtized elejéről). Szóval ahogy akkor mondták ,,modern'' bútorzat. (Díszlet: Hajdu Bence, jelmez: Farkas Anna.) A hangulat megteremtéséhez erősen hozzájárulnak a darabot végigkísérő kazettás magnóról megszólaló zenék. A leginkább ülő szám kiválasztásáért, a Pop Tops Mamy Blue című 1971-es slágeréért, azonban magát a szerzőt, Enn Vetemaa-t kell dicsérnünk, a dráma kiadása idején abszolút aktuális dal, amely kultikus lett a Szovjetunióban, ma is ugyanúgy működik, mint negyven éve.

  Lengyel Benjámin (Ilmar), Páder Petra (Kadri) (Fotó: Borovi Dániel.)

Kadri (Páder Petra) és Ilmar (Lengyel Benjámin) között a feszültség tapintható. A lány tudományos kutató, kevés fizetés, nem nagy megbecsültség, a fiút pedig éppen valamiért, mérnök végzettsége ellenére, lefokozzák, és fizikai munkára osztják be egy munkáscsoporthoz. Az alkotók kiváló stílusérzékkel dolgozták át a párbeszédeket, húztak ki akár szavakat is, vagy változtattak meg részleteket, hogy a rendezői koncepció érvényesülhessen. Első blikkre a ,,betelt a pohár'' jelenséggel van dolgunk. Ez az este nem ciklikusan ismétlődő becketti időhurok (vagy még nem az), hanem egy lidérces nap, amelyen kipattan a botrány és megváltozik az addigi ügymenet. Minden elhangzó szó hiteles, minden mozdulat illeszkedik. (Köszönet a dramaturgi munkát végzőknek, Kovács Kristófnak és Böröndi Bencének, a párbeszédekbe való bátor belenyúlásért és az élővé tételért.) Ha a néző kora mégsem olyan izmos, akkor persze simán beleélheti magát egy mai párkapcsolati konfliktusba, ahol a szerelem már elmúlt, és a pár a gyors házasság és hirtelen összeköltözés miatt éppen egymás idegeire megy. Az idősebbek ehhez még hozzáérzik a nyolcvanas évek rendes konfliktusmegoldási módját, ami nem a kivándorlás, hanem az öngyilkosság és/vagy az alkoholizmus – ennyiben súlyosabb a kép, ha tudjuk, mi zajlott itt valójában a boldog békeidőben, 1980-ban. Természetesen a szövegben erre is van utalás.

Páder Petra (Kadri) (Fotó: Borovi Dániel.)

A súlyos jeleneteket aztán egy bohózati jelenetsor követ, ami persze csak kívülről nagyon vicces, és halálra is röhögjük magunkat Ilyés Róberten, a részeges apóson, de Kadriban azért szépen lassan megy fel a pumpa, és el kell érkeznünk a robbanáshoz. Spolarics Andrea egy modoros, a művelt beszédet már akadozva beszélő, a gazdag férj mellett a nehézségektől elszokott anyóst alakít, akinek a világképében egészen pontosan az van, amit egy gazdag és irányítható férj mellett élő fiús anyától várni lehet. Ilmar hozza a pénzt, Kadrinak pedig szolgálnia kell a fiút, ahogy az anyós is ,,áldozatokat hoz''. Persze ezt az ideológiát aljasul adagolja, a szerelemházasság szcenáriót, mint hazug cukormázat maszatolja rá a fiatal pár kapcsolatára. Csodálatosan látszik Lengyel Benjáminon, hogy mennyire akar Ilmar megfelelni ennek a képnek, és mennyire nem tud mégsem, hisz ő mindennek ellenére anyuci drága kisfia, és anyu nélkül egy senki. Hatalmas kő esik le a szívünkről, amikor Kadri (Páder Petra) úgy vágja ki anyukát és apukát a lakásból, mint macskát szarni. Sokan azonosulhatnak ezzel a felszabadult gesztussal. Ilyen formán univerzális, párterápiás előadás is ez.

Páder Petra (Kadri), Ilyés Róbert (Após), Spolarics Andrea (Anyós) (Fotó: Borovi Dániel.)

Kezdetben rendkívül idegesítő Mart (Chován Gábor), Ilmar brigádbeli kollégája. Ám, abban a szituációban mégis egyfajta megoldással szolgál a hím és a nőstény elhidegülésére, már a neki megfelelő proli módon. Ő a férfi ebben a lakásban, és ezt Kadri megnyugvással fogadja. És voltaképpen Ilmar is, hisz pontosan tudja, hogy ő egyedül ezt az egész gubancot kicsomózni nem tudja. Ebben a zárt világban a probléma valójában megoldhatatlan. Ezt egy David Lynch-es megoldással juttatja a rendező a tudtunkra. Kadrinak és Ilmarnak a fejében beszélnek ezek a megtestesült démonok, a szülők és a kolléga, és az őrjítő monomániáikkal traktálják őket, majd távoznak a szekrényen keresztül. Világos, hogy a megoldás csak az isteni beavatkozás lehet, ami jelen esetben egy, a párttól kapott, gazdag jövővel kecsegtető nyeremény, ami mellett persze dönteni kell. A rendező nem teszi le a garast a közös döntés valamelyik kimenetele mellett. A mai világban érdemes például bármelyik szereplőnek vennie a sátorfáját és tovább állni. De vajon akkoriban mi lehetett a legracionálisabb döntés?

Páder Petra (Kadri), Chován Gábor (Mart) (Fotó: Borovi Dániel.)

Böröndi Bence első rendezése tökéletes, érthető, átélhető. Olyan alkotás, ami tiszteli a nézőt és a nézőért készült. Köszönet illeti ezért a munkáért, mert látjuk, hogy Bence tudja kik ülnek a széksorokban, azt is tudja, mely színészkollégáival lehet a szükséges karaktereket a legjobban összehozni, és azt is tudja, hogy ez a mai színházi technikákkal (szöveggondozási és színpadi megoldásokkal egyaránt) hogyan valósítható meg.

♥

Kedves Petra, Benjámin, Andrea, Róbert, Gábor, Bence, Anna, Kristóf, Mónika, Brigitta és Bence, köszönjük ezt az kiváló, elgondolkodtató és nem mellesleg nagyon vicces produkciót.