2022. jan 02.

Teremtmények

írta: Két Lámpás
Teremtmények

Hajós Zsuzsa: Teremtmények, Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz c. regénye alapján, Katona József Színház (Kamra), 2021. december 26., 19:00

teremtmenyek_ea_horvathjudit_net-9860_masolata.jpg

Játsszák: Rába Roland, Bányai Kelemen Barna, Pálos Hanna, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán, Tóth Zsófia, Szécsi Bence. Látvány: Giliga Ilka, jelmezkivitelező: Böhm Katalin, író: Hajós Zsuzsa, dramaturg: Fekete Ádám, zene: Baráth Bálint, hang: Wirth Tamás, fény: Lohár Antal, súgó: Fejes Vera, asszisztens: Hornung Gábor, rendező: Tárnoki Márk.

Hála a karácsonyi akciónak eljutottunk a Katona Teremtmények című előadására! Még a kisebbik növendéklámpást is elvihettük magunkkal, bár ő még csak 12, de elege van a korosztályának szánt előadásokból, és most már azt követelte, hogy valami komolyat is láthasson. Így legutóbb a Semmit és a Vihart is megnézte, mint a Budapest Bábszínház értő és gondolkodó színháznézővé kinevelt gyerekközönségnek egy kissé koravén képviselője. Szóval megjelentünk a Ferenciek terén, és azt láttuk, hogy Tárnoki Márk őrült tudós módjára, csapatával együtt persze, egy kegyetlen emberkísérletet hajtott végre a Kamra közönségén. Felvetődik a kínzó kérdés, hogy a Katona karácsonyi ajándékjegyes és bulvárszínjátszást előnyben részesítő közönségének elejbe szabad-e ilyen Teremtményeket tenni. Megelőzheti-e a korát a tudós ill. művész, és fel nem mérve teremtménye erejét, egy Royal National Theaterbeli Cumberbatch-es ugrabugrálós, tűzijátékos előadás látványára vágyó közönség elé letehet-e függetlenekre jellemző előadást? Botrány! Provokáció! Istentelenség!

Az előadás adatlapja a Katona oldalán.

Mary Shelly Frankenstein avagy a modern Prométheusz című kisregénye ötvözi magában a kleist-i kegyetlen kilátástalanságot és az E. T. A. Hoffmann-féle fogvacogtató rémisztgetést. Kora igazi brutálromantikus stílusát mutatja fel, és eredetiségére mi sem jobb bizonyíték, hogy a technológiai robbanás miatt mindennapjaink része, és hogy újra-és-újra aktuálissá válik. Mindazonáltal egy nagyon szomorú, szomorú regény. De éppen ezt várjuk egy thrillertől vagy horrortól.

267151020_10165761177455384_6910065283475793214_n.jpg

Elek Ferenc, Bányai Kelemen Barna (fotó: Horváth Judit)

Tárnoki Márk kiváló érzékkel éppen az ellenkezőjét tette Shelley regényével, mint Hollywood vagy a West End. Lineáris cselekmény helyett flashbackek, ordibálás és sikítozás helyett kimért beszéd vagy hideg rémület, szaladgálás helyett jelentőségteljes színpadi jelenlét, várkastély és van de Graaff-generátor helyett üres hómező. Ahogy az eredeti regényben is. Ami körülvesz minket, az a jégmező, ahova Walton kapitány (Elek Ferenc) szorult be hajójával. Victor Frankenstein (Bányai Kelemen Barna) neki meséli el élettörténetének elemeit. Walton kapitány egyfajta ártalmatlan tükröződése Frankenstein karakterének, aki maga is kiveszi a részét a meg nem értett felfedezők sorsából, akik az ismert tudomány és a világunk határait feszegetik, és akik ezzel kiszámíthatatlan veszélyeknek teszik ki közvetlen környezetüket és az emberiséget egyaránt.

266553094_10165761178170384_7466602640103346162_n.jpg

Bányai Kelemen Barna, Rába Roland (fotó: Horváth Judit)

A flashbackbe úsztatás izgalmasan bontja meg a cselekményt és számos más remek színpadi megoldás is tanuló nézővé tesz bennünket. Ilyenek például Rába Roland észrevétlen átvonulásai, aki később a szörnyszülött lesz. Tárnoki Márk ismert és számunkra üdvözölt rendezői eszköze a nézőket jelen idejű tanulóként bevonni a színjáték értelmezésébe. Ezt tette a Pillangóban is, amelyben az elején fogalmunk sem volt arról, hogy mikor kivel mi történik, de közben, velünk született világmagyarázó kognitív képességeinket alaposan kiaknázva, kiválóan be tudtuk azonosítani. Mi, nézőként szeretünk okosnak lenni és ehhez Tárnoki Márk rendező kiváló partner.

267593274_10165761177675384_3078734441217296138_n.jpg

Pálos Hanna, Rába Roland (fotó: Horváth Judit)

A japánkert mívességű finom megoldások nem engedik, hogy az indulatok elszabaduljanak, vagy hogy a néző egy-egy sikolyban, ordításban, akár brutalitást bemutató jelenetben megkönnyebbüljön. Az alakok nem fejezik ki nyíltan rettegésüket a szörnytől, egy-egy meglepett arckifejezésen túl mindannyian valami természetesnek és kezelhetőnek tartják a rettenetes idegent. Elizabeth (Pálos Hanna) anyaként próbál viszonyulni a szörnyhöz, William racionális ráhatással, fenyegetéssel próbálja eltéríteni céljától, Justine (Tóth Zsófia) csendes beletörődéssel veszi tudomásul saját igazságtalan elveszejtéséhez vezető eseményeket. A falusiak (Bezerédi ZoltánSzécsi Bence) vagy nem látják a rémalakot vagy ha már látják, természetesnek tételezve szállnak vele harcba. Tárnoki az indulatot, rettenetet, undort a nézőben hozza létre, aki semmit sem tehet ez ellen. A majdnem mindig hófehér vagy vízzel borított színpadon nem marad borzalom, az csak a nézőben kél életre.

Ezt a fogást neveztük a bevezetőben emberkísérletnek.

És a kísérlet kiválóan sikeredett. Az egyik kritikus meg is jegyzi írásában: "ez a fajta direkt megmutatás azonban kontraproduktív is, hiszen kikapcsolja a nézői képzeletet". Ez azonban nem igaz. Nincs semmiféle direkt megmutatás, a néző képzelete ennek ellenére vagy éppen ezért bekapcsol. Mégpedig olyan jól, hogy sokaknak az a képzete támad, hogy tényleg a legrútabb teremtményt és annak ördögi cselekedeteit látja. Semmi mást nem látunk a színpadon mint Rába Roland zömök, pocakos testét, amint kisbabaként dölöngél, magárahagyottan szürcsöli a vizet a padlóról, beleiszik egy vödörbe, az evés-ivás velejárójaként keletkező hangokat hallat, pl. köhint, torkát köszörüli. Közben kiszivornyáz egy vízzel telített rongyot, elmajszol egy gumikesztyűt. Mindezt olyan hatásosan teszi, hogy a néző ezeket akként érzékeli, mintha a valaha élt legocsmányabb teremtményt látná. A víz a néző elméjében vérré, a gumikesztyű hullák kezévé, a dülöngélő, túlsúlyos emberi test szörnyeteggé, a köhécselés infernális hangokká válnak.

267485177_10165761177725384_8878151082311895837_n.jpg

Tóth Zsófia, Rába Roland (fotó: Horváth Judit)

Itt érdemes megjegyezni, hogy teljesen érthetetlen a közönség egy részének reakciója. Egyszerűen nem hisszük el, hogy egy zömök férfitest és a teljesen színházszerű viselkedés, hogy valamit csinál a vizes padlón ekkora ellenérzést szül. Emberek elfordultak, öklendeztek, ki akartak menni (de nem tették). Felfoghatatlan ez a testképzavar és elutasítás, ami itt a nézőtéren felbukkant. Kétség kívül az előadás lassú abban az értelemben, hogy nincs rohangálás, szeleskedés, eseményforgatag. Lassan, komótosan épül, de nagyon súlyos hatást ér el. Ennek ellenére érthetetlen, hogy miért kezdtek el nézők mobilozni, és miért sugdosták egymásnak, hogy "legyen már vége" és "haladjunk már". Ilyen minősíthetetlen nézői viselkedéshez, ilyen kiváló előadás alatt nem vagyunk szokva. A Katona hosszú idő óta félrenevelt közönsége sajnos nem képes egy finom előadás befogadására. A csak az iróniára, ripacskodásra vagy jó előre kiszámítható érzelgősségre vevő közönséget a Katona őshonos rendezői már régóta nevelgetik. Éppen ezért bátor választás és talán változásra ad esélyt, hogy olyan kívülállónak minősülő művészeket hozni, mint Tarnóczi és Tárnoki.

267876425_10165761178495384_7591734489680670080_n.jpg

Bezerédi Zoltán, Szécsi Bence (fotó: Horváth Judit)

A Teremtmények írója, Hajós Zsuzsa és dramaturgja, Fekete Ádám kiváló érzékkel készített a levélregényből egy sokrétegű, elhallgatásokra épülő szöveget. Sajátságos, de teljesen hű a Shelley-féle szöveghez, hogy az egyik központi jelenet nyelvi játékosságra épül. Rába Roland rémalakja ebben a jelenetben a parasztoktól tanul beszélni. Egy gyerek nyelvértésének fejlődését láthatjuk dióhéjban, amikor Bezerédi Zoltán dallamos meséjét utánozza, tanulgatja. Nincs teljesen explicitté téve, de világos, hogy itt világképfejlődésről is szó van. A regényben a szörny a felvilágosodás korának szépirodalmi műveiből tanulja meg, hogy minden ember egyenlőnek született. A fő probléma nem a darabolós gyilkosos horrorok kliséi mentén alakul ki, hanem hűen az előadás visszafogottságához intellektuális konfliktusból eredeztethető. A teremtmény elfogadásra, befogadásra és társra vágyik. Megvan benne minden, ami ezt erkölcsileg lehetségessé tenné, de megvan az erő benne, ahhoz is, hogy kegyetlen bosszút álljon, azokon, akik őt nemlétezőként kívánják látni. Vajon mi hogyan viszonyulunk azokhoz, akik szerint nem kéne léteznünk? Vajon mit kezdjünk azokkal, akik boldogan kicsippentenének minket ebből a valóságból,

pusztán azért, hogy kellemetlenek vélt jelenlétünkkel ne zavarjuk őket?

Vajon melyik oldal a kegyetlenebb? Amelyik pokollá teszi mások életét, vagy amelyik ezért elégtételt vesz az agresszorokon és megsemmisíti azokat? A Teremtmények szomorúsága az, hogy itt mindkettő megtörténik és minden a legrosszabbra fordul. A szép reményű tudományos kísérlet kudarcba fullad, a lehetőség az új intelligenciával való békés együttélésre elúszik, az emberség maradéka is kihuny. Az egyetlen kétségbeesett kísérlet, vagyis elpusztítani a saját maga számára is tehertételt jelentő teremtményt, még ez is reménytelen végbe torkollik. Szomorú, szomorú, szomorú.

Kedves Roland, Barna, Hanna, Ferenc, Zoltán, Zsófia, Bence, Ilka, Katalin, Zsuzsa, Ádám, Bálint, Tamás, Antal, Vera, Gábor és Márk, nagyon köszönjük ezt az emlékezetes, elgondolkodtató és mesteri előadást!

Szólj hozzá

Katona József Színház