2022. már 27.

A nevetséges sötétség

írta: Két Lámpás
A nevetséges sötétség

Wolfram Lotz hangjátéka alapján, A nevetséges sötétség, FreeSzFE, Manna, Szentendrei Teátrum, MASZK, 2021. július 6., Szentendrei Teátrum, 20:00 és 2022. március 27., Átrium, 15:00

276060330_330788305683307_5978519139803116722_n.jpg

Játsszák: Samudovszky Adrian, Kövesi Zsombor, Rohonyi Barnabás, Fekete Ernő, Fekete Ádám, fordító: Hudáky Rita, díszlet és jelmez: Juhász Nóra, fény: Major Mátyás, koreográfia, mozgás: Szakács Eszter, zene: Weil András, dramaturg: Komán Attila, rendezőasszisztens: Gerstmár Anna, produkciós vezető: Gáspár Anna, rendező: Dohy Balázs.

Sokszor említettük már, hogy a magyar független színházi csapatok milyen hihetetlen érzékenységgel tudják mágikus csápjaikat a jövőbe kinyújtani. Amire mi, nézők, a próba évében még nem is gondolunk, abból a produkció bemutatójakor már húsba vágó valóság lesz. Ez A nevetséges sötétség esetén kétszer is megtörténik. Mindegyik esetben az előadás más és más mozzanata válik borzongatóan aktuálissá. Nyilván nem gondolhatjuk azt, hogy éppen azért válnak valóra ezek az események, mert kedvenc csapataink megéneklik őket, de azt gondolhatjuk, hogy ezek olyan erős társas szorongások, paranoiák, amikre ezek az alkotók nagy érzékenységgel rezonálnak. Két előadást is láttunk Dohy Balázs ezen rendezéséből, az egyiket a Szentendrei Teátrumban, a MűvészetMalomban nyáron, a másikat most az Átriumban.

Az előadás adatlapja az Átrium oldalán.

Az előadás alapanyaga rengeteg mutáción keresztül jutott el a színpadra. Adott Joseph Conrad: A sötétség mélyén című kisregénye 1899-ből, aminek alapján 1979-ben Francis Ford Coppola elkészítette az Apokalipszis most című filmjét, ezek alapján Wolfram Lotz 2014-15-ben írt egy hangjátékot A nevetséges sötétség címmel, amit most, 2021 és 2022-ben színdarabként láthattunk. Valóban mutációkról beszélhetünk, csak az alapmotívumok, az erősen abszurd karakterek és történések maradtak változatlanok, még a művek hangulata, alaptónusa is erősen eltérő. Míg a kisregény filozofikus-borongós-baljós, addig a film depresszív-szürreális. A színpadon látottak ehhez képest sokkal változatosabb hangneműek. A keretjáték sokkoló és elgondolkodtató, a voltaképpeni utazás könnyedebb és groteszkebb. Mintha mára megszoktuk volna, hogy egy abszurd drámában élünk, és egészen komfortosan berendezkedtünk benne.

277177805_4810030569044133_1394486336669663224_n.jpg

Kövesi Zsombor, Rohonyi Barnabás (fotó: Kállai-Tóth Anett)

„Egy német katona megőrül a dzsungelben. Nincs más megoldás, mint felkutatni őt és megadni a koordinátáit a műveleti központnak. Pellner főtörzsőrmester feladata, hogy felhajózzon a Hindukuson – ami (nem tévedés) egy sötét, lassan hömpölygő folyó. Csak Stefan Dorsch kíséri el, aki a járőrhajót kormányozza…” Amilyen egyszerű az alaptörténet, olyan bonyolult a narráció. Hogy kapcsolódik a fő szálhoz, Karl Deutinger felkutatásához, a keretjáték, Ultimo (Samudovszky Adrian), a szomáliai kalóz, vallomása egy német bíróságon? Kit is keres valójában Pellner (Kövesi Zsombor) és Dorsch (Rohonyi Barnabás), amikor saját írójukba botlanak bele, akit történetesen ugyanaz játszik, mint a keresett Deutingert (Fekete Ádám)? Kinek van lehetősége elpusztítani kit? Az írónak a szereplőket vagy a szereplőknek az írót? Miközben abszurdabbnál abszurdabb figurákba és szituációkba ütközünk, megismerjük a háború képtelenségét. Ezeket az alakokat Fekete Ernő eleveníti meg szépen alájátszva az pályakezdő tehetségek nyújtotta brillírozásnak. Érdekes felfigyelni a Katona kiváló színésze és a freeszfe-n végzett hallgatók játékstílusa közötti különbségre. Fekete Ernő néző figyelmét vonzó játékossága pont olyan jól működik, mint a fiatal színészeknek a korosztályukhoz vagy az őket jól ismerő közönséghez kapcsolódó cinkos gesztusvilága. 

275738104_4784195134961010_3507087934188227861_n.jpg

Samudovszky Adrian, Fekete Ernő  (fotó: Révész Róbert)

A regény és a film kolonializmus-kritikája Lotz keze alatt furcsa XXI. századi csavart kap. Nem pusztán arról van szó, hogy az ősvadon magát az azt leigázni szándékozó fehér embert fordítja ki önmagából, vagy változtatja meg a nézőpontját, adott esetben konkrétan akár meg is semmisíti. Kövesi Zsombor antagonistája élvezetes játékkal hozza a regénybeli sötétség Dohy-féle verziójának emberi lelket igénybevevő hatását. Miközben Ultimo (Samudovszky Adrian) szabadkozik a német bíróság előtt, hogy érti, hogy nehéz megérteni az ő kultúráját, valójában semmi olyat nem mond, amit ne értenénk tökéletesen. Az emberek, akikről beszél nem különböznek semmiben tőlünk. BSc-t végeznek, MS Excel-t használnak, őslakosok a weben is. Dorsch (Rohonyi Barnabás) a kelet-német diplomáját épp úgy nem tudja használni, mint a feketék a szakmájukat, a halászást, és mindketten valamiféle háborús betanított munkások lesznek. A szomáliai lakos végtelen csalódottsága amiatt, hogy még a vizet is kilopják a tengereikből, nem nagyobb, mint a mi csalódottságunk, hogy a gátlástalan iparosodás tönkreteszi a bolygó klímáját. Az afganisztáni kenus szatócs (Fekete Ernő) álma ugyanúgy felfogható a nyugati konzumidióták fogalmai szerint, csak ott nem civilizációs betegség viszi el őket, hanem a háború.

275556547_4784195111627679_8928117601921960330_n.jpg

Fekete Ernő, Fekete Ádám  (fotó: Révész Róbert)

A Ferenczy Múzeumi Centrumban az előadás végén a közönség kettészakadt, a fele mámorosan ünnepelte a produkciót, míg a másik fele hűvösen tapsolt vagy még erre sem vette a fáradságot. Nagyon ritkán tapasztalhatunk a magyar színházakban őszinte nézői reakciókat, a három masszív taps szinte minden esetben jár, teljesen függetlenül az adott darab vagy produkció minőségétől. Ritkán és kevesen hagyunk ott előadást, azt is leginkább akkor, ha van szünet, és feltűnés mentesen tudunk olajra lépni. Kerüljük a kínos szituációkat? Túl udvariasak vagyunk? Ha már invesztáltuk az időnket és pénzünket, meggyőzzük magunkat, hogy jó döntést hoztunk? Bármi is az ok, kifejezetten üdítően hatott, hogy azon az estén a nézők akarták és merték kifejezni a véleményüket, több ilyen kellene. Mi az önfeledten tapsolók csapatát erősítettük, az alábbiakban megpróbáljuk megmagyarázni, miért okozhatott nehézséget a befogadás a nézők egy részénél, és mi miért csatlakoztunk a lelkesen ünneplőkhöz.

275427087_4784195114961012_1664416293841400544_n.jpg

Fekete Ádám, Rohonyi Barnabás, Samudovszky Adrian (fotó: Révész Róbert)

Most az Átriumban máshogy hatott a produkció. Nyáron még egy afganisztáni kivonulás előtt és az oroszok ukránok elleni háborúját jóval megelőzően voltunk. Lotz nyugatkritikája maradéktalanul átjött. Megrázó volt a kifosztott tengerről hallani, és megrázó volt az önhibáztató bennszülött, amelyik azt hajtogatta, hogy a dróntámadás milliméterre pontos és a házát leégető tűz nem a bombázás következménye. Ma a hangsúlyok eltolódtak az abszurd és távoli, nyugatiak által vezetett, profinak beállított háborúról egy konkrét, keletiek által vezetett dilettáns és válogatás nélkül pusztító őrjöngésre. Ilyen esetben a nyugatkritika erőtlenné válik. Viszont erőssé válik az előadás végén Fekete Ádám érvelése arról, hogy mivel lehet az emberveszteséget csökkenteni. És erőssé vált a nagymama meséje arról, hogy korábban semmi sem volt, de aztán jött a platós kocsi, rá a fény- és golyószóró, és végre lettek csillagok.

211609538_4140869956006852_631900088853606569_n.jpg

Rohonyi Barnabás, Kövesi Zsombor (fotó: Deim Balázs)

Dohy Balázs Nevetséges sötétsége egy erősen jelentéses és sokszínű darab. Nem kristálytisztán érthető minden momentuma számunkra, de ez az alapanyag abszurditásából ered. A színészi játék viszont nagyon jól olvasható, a dramaturgiai megoldások izgalmasak és elgondolkodtatóak. Amúgy is nagyon szeretünk ezeken a megoldásokon gondolkodni.

Kedves alkotók, nagyon köszönjük ezt az elképesztően érdekes előadást!

Szólj hozzá

Átrium Szentendrei Teátrum MASZK Egyesület Manna Produkció freeSZFE