Kislányom, mondd, hogy nem igaz! - történetek a hátországból, dokumentarista koncert-színház, A Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza közös produkciója, Jurányi Ház, 2025. január 24., 19:00

Játsszák: Döbrösi Laura, Levko Esztella, Száger Zsuzsanna, a Soharóza kórus közreműködő tagjai: Dóra Emese, Horváth Réka, Jankó Dániel, Karosi Roland, Kertész Endre, Kégl Lóránt, Kovács Boróka, Sipos András, Tárnoki Tamás, Varga Zsuzsa, a szöveget színpadra alkalmazta: Hársing Hilda, látvány: Erős Hanna zenei vezető: Kaszab Sebő, zenei segítő: Szilvay Máté, fény: Major Mátyás, koreográfia: Ferenczy-Nagy Boglárka, grafika: Derényi Janka, produkciós vezető: Veres Réka, dramaturg konzulens: Dauner Domonkos, rendező: Gardenö Klaudia

Nagy szerencsénkre a KV Társulat újra játssza a Kedves Én! című, II. világháborús kamaszok által írt naplókból szerkesztett dokumentumszínházi előadását, amit így megint megnézhettünk. A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! több szálon kötődik a Kedves Én!-hez, igen érdekes összeolvasni a két előadást. Kapocs a két előadás között Száger Zsuzsanna, aki a Kedves Én!-ben Szenes Hannát idézi meg, a Kislányom, mondd, hogy nem igaz!-ban pedig hol Gyarmati Fanni, hol Polcz Alaine gondolatainak kölcsönzi hangját. A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! ott folytatódik, ahol a Kedves Én! abbamaradt. A német megszálláshoz és a nyilasterrorhoz vezető út után a felszabadító-megszálló Vörös Hadsereg túl sokáig elhallgatott rémtettei kerülnek fókuszba. Egyaránt dokumentumszínházi eszközökkel dolgozik a két produkció, naplókból szerkesztett színpadi szöveget láthatunk. Mindkét előadás nagyon megterhelő, de mindkét rendező, Szenteczki Zita és Gardenő Klaudia, megteremti azt a biztonságos közeget, ami végigvezet minket és a színpadra lépőket a megidézett naplóíró hangok pokoljárásán. Fogják a kezünket, hogy végig tudjunk botorkálni a stációkon. Átéljünk, emlékezzünk és adjuk tovább a történeteket. Majdnem azt írtuk, hogy azért, hogy ne történhessenek meg újra, de ha képesek vagyunk szembenézni a valósággal, tudjuk, hogy a világ számos pontján ma is, holnap is éppen ez történik számos embertársunkkal.

„Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, mert egyszer már el kell mondanom”

Polcz Alaine: Asszony a fronton

Az előadás terét a családi ebédlőasztal uralja, ahol a játékidő alatt a Polcz Alaine-t megszemélyesítő Döbrösi Laura, a Gyarmati Fannit alakító Levko Esztella és a tőlük időnként a szólamokat átvevő Száger Zsuzsanna keze munkájával megfő a hagyományos vasárnapi fogás, a húsleves. Ebbe az intim térbe lépnek be időről időre a szovjet hadsereg tagjait szimbolizáló kórustagok: Dóra Emese, Horváth Réka, Jankó Dániel, Karosi Roland, Kertész Endre, Kégl Lóránt, Kovács Boróka, Sipos András, Tárnoki Tamás és Varga Zsuzsa. A szövegek tükrében jelenlétük egyre tolakodóbb, fenyegetőbb, Ferenczy-Nagy Boglárka koreográfiái ilyenkor eluralják a színpadot, a nők tehetetlenül sodródnak velük, hogy aztán a Soharóza kórus tagjai visszaolvadjanak a háttérbe, és az asszonyok újra visszakapják a szót. Néha csak a háttérben, a másik lakásból vagy az utcáról felszűrődő hangként vannak jelen, de bármikor újra megszállhatják a nők életterét. Ez az ebédlőasztal az előadás során rengeteg jelentést szív magába. A szűkös, de védett tér, ami a nőknek adatott a leginfernálisabb erőszak terévé válik. De még így is ez marad a biztos pont, ahová a megmaradt család igyekszik, ahol újra egymásra találhatnak. Az éhezéssel szembeni egyre kilátástalanabb küzdelem tere, de az apró, életmentő csodáké is. Az emberiesség utolsó felcsillanó gesztusai és az elembertelenedés mind gyakoribb szörnytetteinek tere. Az előadás zárlatában ezen az asztalon vérzik majdnem el Gyarmati Fanni, amikor az erőszakból fogant embriót abortálja. Ennél az asztalnál kell szembesülnie Polcz Alaine-nek, hogy, ami vele történt, az kimondhatatlan, elgondolhatatlan. Nemcsak a veszteség az övé, hogy egy meggyalázott, megtiport testben kell tovább élnie, de a szégyen is, hogy ez megtörténhetett vele. Az ebédlőasztal melletti vallomás visszavonása nem csak arról szól, hogy a megerőszakolás az azt elszenvedő hibája és egyben a család szégyene, de arról is, hogy a traumatizált test politikailag is veszélyes. Az új rezsim narratívájából, a felszabadító Vörös Hadsereg hőseinek legendájából törölni kell ezeket a vállalhatatlan tetteket.

Fotó: Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház - Facebook

A produkcióhoz készített fotó a három színésznőről nagyon illik az előadáshoz. Gardenő Klaudia nem áldozatként tekint hősnőire, hanem túlélőként. Hársing Hilda, a naplószövegek színpadra alkalmazója, fölerősítette azt a tárgyilagos, elemző hangot és gondolkodásmódot, ami ezeknek a szövegeknek a sajátja. Kiemelte a humor színeit. A beszélőktől nem áll távol az irónia, az önirónia, a cinizmus és a fekete humor sem, és ez életmentő lehetett számukra. Nem paralizált áldozatként, hanem tudatos cselekvőként élték át az ellenük és szeretteik ellen elkövetett rémtetteket. A lelküket sem sikerült meggyilkolni, maradt bennük empátia, cselekvő szeretet. És ettől, bármilyen borzalmas is, mégis katartikussá válhatott a Kislányom, mondd, hogy nem igaz!

♥

Kedves Laura, Esztella, Zsuzsanna, Emese, Réka, Dániel, Roland, Endre, Lóránt, Boróka, András, Tamás, Zsuzsa, Hilda, Hanna, Sebő, Máté, Mátyás, Boglárka, Janka, Réka, Domonkos és Klaudia, köszönjük ezt a megrendítő alkotást!