Weöres Sándor: Holdbéli csónakos, SZFE, Szkéné Színház, 2026. március 4., 19:00

Játsszák: Fülöp Kristóf, Pigler Emília, Kozma Veronika, Bari István, Molnár András, Kádár Kinga, Csikós Máté, Kardos Tibor, Fehér Dia, zene: Molnár András, Kardos Tibor, dramaturg: Balázs-Piri Noémi, látvány: Jurik Fanni, Kókai Laura, mozgás: Bari István, fény: Hlinka Mónika, rendezőasszisztens: Papp Krisztina, rendező: Nyomárkay Zsigmond

Mivel ennek a Holdbeli csónakosnak a bemutatója 2025. június 28-án volt a Bethlen Téri Színházban, jóformán az évad legvégén, ezért akkor nem tudtunk írtunk róla. 2026-tól viszont a Szkéné Színházban látható, és a bemutatóhoz képest minimális szereposztásbeli változásokat eszközöltek az alkotók. A Holdbeli csónakos szerepét Gloviczki Bernáttól Fülöp Kristóf vette át, Pávaszemet pedig két szereposztásban játsszák: Kozma Veronika ill. Szaplonczay Mária alakítja a karaktert. Általában is nagy hangsúlyt fektetünk az előadások adatainak rögzítésére, de ebben az esetben ez most kiemelten fontos. Nyomárkay Zsigmond rendezésének egyik fő vonulata ugyanis az, hogy a játékot és a csapatot beleírja a magyar színházi hagyományba. Az előadás foglalatát ugyanis az 1941-ben a bábszínház számára írott mű keletkezéstörténete, az 1971-es Kazimir Károly-rendezte ősbemutató, továbbá a Hegedűs D. Gézával készült nosztalgikus interjú adja. Ebbe illesztik bele saját előadásukat a készítés idején többnyire végzős egyetemi hallgatók. Így, mi nézők, a korabeli kritikák alapján megpróbálhatjuk rekonstruálni az ősbemutatót, és összevetni a színpadon látottakkal, ezzel pedig igen izgalmas filológiai feladatot is kapunk tőlük. Sejtésünk szerint a rendező mellett a dramaturgnak, Balázs-Piri Noéminak kell köszönetet mondanunk ezért a dramatizált színháztörténeti adalékét: a dokumentumszínházi megoldások szervesen épülnek bele a mesejáték szövetébe. Akik szívesen követnének értelmezőként, tájékozódóként minket, azoknak ajánljuk a jelen kritikában idézett írásokat.

Nekünk nem az volt a célunk, hogy eljátsszunk egy mesejátékot, Weöres Sándort akartuk színpadra vinni.

Idézi Lux Alfréd Kazimir Károlyt a Színház folyóirat 4. évfolyamának 8. számában megjelent, Lírai montázs című kritikájában. Hasonló szándék vezérelte Nyomárkay Zsigmondot is, aki előadása főszereplőjévé tette a szerzőt. Ami pedig a legfontosabb: erre a szerepre megtalálta Fehér Diát, aki mintegy sűrítménye mindannak, amit Weöres Sándorról tudni vélünk. Ismét a rendezőt dicséri, hogy észrevette azt, amit mások még nem: bár Fehér Diának igen testhezálló az elátkozott menyasszony naivaszerepe, ennél ezerszer több szín rejlik benne, és vétek volna ezt kihasználatlanul hagyni. Tud komédiázni, de a gonosz, domináns karakterek sem állnak távol tőle.

Fehér Diána (fotó: Ilosvai Péter)

Weöres Sándor, Sanyi bácsi, nem csak interpretálja saját drámáját és az előadást (valójában az ősbemutatót), hanem számos karaktert is eljátszik, lévén kevés a színész a produkcióban, hogy a húsz kép összes szereplője felvonulhasson. Így lesz Sanyi bácsiból Temora, kelta királynő, börtönőr, Dumuzi, sumér mágus, akadékoskodó vámtiszt, sőt, kaktusz. Jutalomképpen végül csak elszavalhat egy kisebb részletet kedvenc verséből, a Majomországból. Ez nem csak azért izgalmas megoldás, mert rengeteget kacaghatunk rajta, hanem azért is, mert ahogy a szerző egyre több szerepet vesz át, az átvezet az előadás megváltoztatott zárlatához. Fontos jelenet Weöres Sándor „megistenülése”. A Holdbeli csónakos (Fülöp Kristóf) és a Sólyomistennő (Pigler Emília) az emberi természetet értetlenül boncolgató párbeszédébe bekapcsolódva megmutatja azt a nem evilági perspektívát, ahonnan ő szemlélte a világot. A darab végén a bábok visszakerülnek a dobozba, a szerző visszaveszi az irányítást teremtményei felett, a mese felfüggesztett valósága visszatér a hétköznapokhoz. Nem így az előadás végén. Itt a drámaköltő olvad bele a mesevilágba, a Bolero című vers Hegedűs D. Géza hangján elhangzó szavai jelentik a búcsút, de a mesevilág velünk marad, aminek Weöres Sándor már visszavonhatatlanul a részévé vált.

Bari István, Kádár Kinga, Molnár András, Csikós Máté (fotó: Ilosvai Péter)

A Holdbeli csónakos műfaji- és stíluskavalkádja számtalan lehetőséget rejt, amelyeket az előadás ki is aknáz. A vásári bábjáték és komédia, a mesejáték, a kétszintes metafizikai dráma, valamint a versek líraiságának ötvözése nem könnyű feladat. Nyomárkay Zsigmond azonban nem egyszerűen felmondja ezeket a műfaji elemeket, hanem tovább is építi őket a mába. A popkulturális utalások – például a kérők videójáték-karakterként való megjelenítése, Medvefia (Bari István) Sólyom-dalának stílusparódiái vagy Memnon (Kardos Tibor) celeb-popsztár figurája – elevenné teszik a játékot. A legmulatságosabbak azonban azok az elemek, amelyek szinte a dadaista értelmetlenség határáig jutnak. Ezek természetesen a bohócfigurákhoz kötődnek: a Vitéz Lászlóhoz (Molnár András), Bolond Istókhoz (Kádár Kinga) és Paprika Jancsihoz (Csikós Máté) társított látványelemek (például a bringóhintó), valamint a hozzájuk rendelt dal, Ivan Mládek Jožin z bažin című szerzeménye egészen pszichedelikus élménnyel ajándékozzák meg a nézőt. Hogy a szemtanú hindu ma már kínos alakját kaktuszra cserélik, az már csak hab a tortán. Weöres Sándortól nem áll távol ez a látásmód; nem véletlen, hogy az Egybegyűjtött írások összeállításakor a Holdbeli csónakos elé a Rongyszőnyeg formajátékait szerkesztette.

Molnár Andrásnak kiemelt szerepe van az előadásban. Játékmesterként ő vonja be a nézőket az előadás világába. Már a beengedés közbeni mókázása is ráhangol bennünket az élményre. Itt látszik a legjobban, hogy a Szkéné kisebb tere jobban szolgálja az előadást, mint a Bethlen nagyobb színpada. Ott túl nagy a távolság nézőtér és színpad között, így nehezebben szövődik meg a varázsbuborék.

Míg Pigler Emília Sólyomistennőként kifejezetten félelmetes, addig Nagymedveként inkább a komikus regisztert erősíti. Rövid, de annál emlékezetesebb szerep ez: a remek jelmeznek és a mozgásnak köszönhetően a színésznő valósággal lubickol benne.

Bari István, Pigler Emília, Kozma Veronika (fotó: Ilosvai Péter)

...a mesejáték – álom az álomról, benne úgy győz a józanság, hogy a költészet is trónján marad, a valóság a mesének, a képzeletnek irizáló fényeitől nyeri el igazi, hiteles értelmét.

Hallama Erzsébet kritikája egy másik olyan előadásról szól, amin Weöres Sándor is részt vett. 1979-ben Pécsett mutatták be Sík Ferenc rendezésében. Az idézet Tüskés Tibor írásából származik, ami a Kortárs folyóiratban jelent meg, és egy nagyon informatív összefoglaló a Holdbeli csónakos keletkezéséről.

És ezzel már át is érünk a szerelmi történethez. Kozma Veronikának az előadás során végig egészen más regiszterben kell játszania, mint a többieknek. Míg Bari István Medvefiaként egyszerre lehet a bohóctriót kiegészítő, mókás figura és hősszerelmes, addig Pávaszem mindvégig valódi drámai hősnő marad, akinek végig kell járnia az önmegismerés útját. Ebben főként azok a gyönyörű mozgásos részek segítik, amelyeket Bari István alkotott meg számára. Ehhez társul a remekül kihasznált díszlet és a királylánnyá varázsló jelmez is, amelyet Jurik Fanni és Kókai Laura álmodott meg. És ott van még a Holdbeli csónakos sejtelmessége is, a fóliafelhőfal mögé rejtve. Így tud a földi, kissé bumfordi Medvefia mellett hitelesen az égi szerelmes a vágy tárgyává válni. Emberi alakot csak akkor ölt, amikor már mind tudjuk: ő csupán álvőlegény, Pávaszemnek pedig a földön kell keresnie a boldogságot.

Az utóbbi idők egyik legrétegzettebb alkotásával lettünk gazdagabbak; Nyomárkay Zsigmondot ezentúl nemcsak színészként, hanem rendezőként is számon tartjuk (reméljük, lesz folytatás). Figyelemre méltó Bari István koreográfusi munkája, valamint Kardos Tibor és Molnár András zenei megvalósításért felelős alkotói teljesítménye is. Egyszerűen csak csodálni tudjuk az alkotók sokoldalúságát!

♥

Kedves Kristóf, Emília, Veronika, István, András, Kinga, Máté, Tibor, Dia, Noémi, Fanni, Laura, Mónika, Krisztina és Zsigmond, meséljetek még nekünk!