Peter Shaffer: Equus, Spirit Színház, 2017. december 7. 19:00

Játsszák: Varga Ádám, Perjés János, Nagy Enikő, Jantyik Csaba, Perjési Hilda, Frank Ágnes, Zsiga László, Borbáth Ottília, Tóth Alex. Fordította: Göncz Árpád, koreográfus: Lisztóczky Hajnal, jelmez: Veréb Dia, rendezőasszisztens: Vajdai Veronika, díszlet és rendező: Czeizel Gábor.

Az a jó színház, ahol jó előadások vannak, éppen ezért a Spirit Színház jó színház. Mi először voltunk itt, de a barátságos atmoszférája és a munkatársak kedvessége rögtön levett minket a lábunkról. És ahogy a szünetben a nézőkollégákkal való beszélgetésből kiderült, rajongótábora is van a helynek; vannak, akik szinte már az összes előadásukat látták. Nem is csodálkozunk ezen: az Equust látva izgalmas, magas minőségű színházi élményben volt részünk. Hajrá Spirit Színház!

Kultikus. A színházi adattár szerint a darabot tulajdonképpen gyakran színpadra állítják.¹ Az először 1973-ban az Egyesült Királyságban előadott színművet már viszonylag korán, 1979-ben hazánkba hozták, és vannak is híres előadások, bár ezeket mi mind nem láttuk, ezért szerencsére nem kellett hadakoznunk az összahasonlítgatás kisördögével. Peter Shaffer darabja lényegében arról szól, hogy egy 17 éves fiú kiszúrja hat ló szemét, és a bírónő abban a reményben, hogy nem kell börtönbüntetésre ítélni pszichiáterhez szállíttatja, ahol felvetődik a meggyógyításának és ezzel kínjaitól való megszabadításának ill. addigi tévképzetei kitörlésének a lehetősége.² A darabban lényeges szerepet játszik, hogy a pszichiáter éppen életvezetési és szakmai válságban van, és erősen hat rá a fiú terápiája során kialakult beteg-orvos kapcsolat. Lényeges témája még a darabnak a szülői felelősség megjelenése a fiú cselekedeteinek motivációjában.

Hát árthat az ember többet valakinek, mint hogy elveszi a hitét?

A darab ráfekszik egy korosztályos hullámra, a Száll a kakukk fészkére c. 1962-es amerikai regényben megfogalmazott morális problémára: az individualitás kontra társadalmi normák vagy egyéni szabadság felértékelése szent őrületként témára. Maga a híres Jack Nicholsonnal forgatott Száll a kakukk fészkére film is a darab első bemutatóival egy időben jelent meg az amerikai mozikban. A kérdés az, hogy ami 1968 táján természetesen felvetődő morális dilemma volt, az ma ugyanabban az értelemben megállja-e a helyét, azaz az egyéni szabadság mindenek feletti értéke mellett kell-e letennünk a garast vagy a 2010-es évek végén átbillenünk az ellentétes állítás melletti érvek oldalára?

Jack Nicholson a Száll a kakukk fészkére (1975) c. filmben. Milos Forman filmje arra keresi a választ, hogy betegség-e a szabadságvágy, betegség-e a társadalmi korlátok lerázásának igénye.

Úgy is megfogalmazhatjuk a kérdést, hogy egy páratlan fantáziával, kreativitással, akár páratlan művészi kvalitásokkal rendelkező egyén bűncselekményeinek elbírálásakor figyelembe kell-e venni a különleges értékeket vagy pusztán az ilyen körülmények miatt nem adható a másokban kárt okozó individuumnak felmentés. Fájdalmas aktualitása a témának a hatalmi pozícióba került művészek visszaéléseivel kapcsolatos nyilvános polémia. Megteheti-e egy ember, hogy kárt okozzon másoknak, csak mert valamiben kiválóságként gondolunk rá? Kritikánkban később amellett fogunk érvelni, hogy természetesen nem, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Spirit Színház Equusa ne lenne jó előadás. Sőt, éppen az, hogy alkalmat ad az ,,őrület mint szabadság'' metafora kibontására mutatja, hogy nagyon is érdemes megnéznünk ezt a gondolatébresztő produkciót.

,,A padok színe olívzöld.'' Az írói utasítások a darab elején eléggé egyértelműek és aprólékosak. Kiváló választás Czeizel Gábor rendezőtől, hogy nem tartja be őket, és a díszlet tervezőjeként is elrugaszkodik a szövegalkotó elképzeléseitől. A nézők a szűk színpadi tér két oldalán ülnek. Nem lett volna értelme tartani azt az írói utasítást, hogy egy karámot látunk, aminek a ,,nézők felőli oldala nyitott''. Középen megmarad a darab jellegzetes eleme, de most mint négyzet alapú, változtatható dőlésszögű dobogó. Az egyik oldalon egy emelvényen a pszichiáter fotelje, a másik oldalon a karám stilizált kapuja.

A rendezés mintegy invertál néhány írói utasítást. Például: ,,a világításra vonatkozó utasítások teljesen általánosak''. Ezzel szemben az előadásban kifejezetten nagy hangsúlyt kapnak a fények. Az elején még nem is gondolnánk, mert erősen bevilágított nézőtérben találjuk magunkat, ám minél inkább megyünk bele a cselekménybe, annál nagyobb fontosságot nyer a világítás és ennek dinamikája. A legdrámaibb jelenetben maguk a fények jelölik számunkra a transzcendens jelenlétet.

Jelen lenni. Szintén írói utasítás lenne, hogy a szereplők mindig jelen legyenek a színen. Ebben az előadásban azonban egy karakter van, aki majdnem mindig jelen van: Hesther bírónő (Perjési Hilda). Az ő szerepe az előadásban páratlanul érdekes módon van kiemelve. Nem csak arról van szó, hogy Dysart, a pszichiáter (Perjés János) végignarrálja az előadást, hanem kifejezetten Hesthernek beszél. Perjési Hilda átható figyelme körülöleli a pszichiáter karakterét, arcvonásai, mozdulatai a cselekmény minden részletére reagálnak. Külön dimenziója, párhuzamos valósága a produkciónak azt figyelni, hogy Hesther és Dysart interakciói milyenek. Egy olyan számukra is rejtett, kifejezetten nem megélt szerelem rajzolódik ki a két színész játékából, mely a szövegből ugyan kiolvasható, de nem ennyire explicit módon, ahogy Czeizel Gábor azt felmutatja nekünk. Ez a két karakter nem vesz észre valamit, ami pedig ott van az orruk előtt, ám mi, nézők ezt pontosan látjuk.

Két oldalt Perjési Hilda (Hesther) és Perjés János (Dr. Dysart), középen Borbáth Ottilia (ápoló, mi nem vele, hanem Szitás Barbarával láttuk az előadást). Fotó: Spirit Színház.

,,Szeretem a szemedet.'' Központi motívum a darabban a két fiatal kapcsolata. Jill (Frank Ágnes) és Alan (Varga Ádám) játéka újabb réteg a sokdimenziós előadásban. Frank Ágnes Jillje okos, felszabadult és felnőtt gondolkodású. Lehetne idegesítő vagy idegen vagy taszító, de ezt a karaktert az alkotók olyanra formálták, hogy a néző beleszerethessen, és egyre jobban bele is szeressen. Erős alapot adva ezzel annak, hogy észrevegyük milyen kincset utasít vissza Alan, és milyen iszonyú szenvedés és csalódás ez a fiúnak. A magyar színházi hagyományban a pucérkodás nem meglepő. Szabó Győző, László Zsolt és a többiek hímtagjának látványát teljes természetességgel élvezzük, ám van egy tabu, amit az előadás megtör. Kevés olyan rendezés van, amelyik felvállalja a női szereplő teljesen pucér látványát. Legutóbb ilyet csak a Stúdió K Árvák c. előadásában láttunk, ahol Székely Rozi vetkőzött neki karakterének holtában. Igaz ugyan, hogy az első magyar Equusban, a vígszínháziban Kútvölgyi Erzsébet Jillje is lemeztelenedett, nem csak Gálffi László Alanje, de a 90-es évektől már nem volt olyan nagy divatja a női szereplők ruhától való teljes megszabadításának.

Frank Ágnes Hamvai Kornél Castel Felipe c. darabjában, a vizsgaelőadásán (fotó: Göttinger Pál). Nagyon sajnáljuk, hogy nincs róla más kép :(

Shaffer és a pszichoanalízis. Sok minden hibádzik a szöveg által leírt cselekményekben és a mondanivalójában. Hogy csak Alan nagy rácsodálkozására gondoljunk: észreveszi, hogy szülei hús vér emberek és létezik számukra olyan, hogy szexualitás. Azért ezen egy 17 éves fiatal már rég túlesett. Egyáltalán nem igaz, hogy az embergyerek 17 éves korában csodálkozik rá arra, hogy a szülei olyanok, mint minden más ember, többek között, mint saját maga. A másik probléma, hogy ha Dysart igazi pszichiáter lenne, akkor nem Hesthernek a bírónőnek beszélne a terápia részleteiről, hanem lenne egy kollégája, akivel rendszeresen és tervszerűen beszélnék át a lerakódott pszicho-szennyet, amit a terápiák során magába szívott. Ez így elég naiv dolog Shaffertől. 

A legnehezebb elfogadni azt a gondolatot, hogy a szerző misztifikálja, magasabb rendűvé teszi az őrületet. Az lenne a darab eredeti mondanivalója, hogy Dr. Dysart ráébredve arra, hogy silány, lapos, szenvedélymentes módon tengeti életét, kétkedik abban, hogy érdemes-e meggyógyítani a srácot, hiszen Alan viszont őrületében lelkileg, érzelmileg gazdag, fantáziadús, spirituálisan magasabb szintű életet él. Szakmailag korrekt döntés-e ez? Megtehetni-e egy orvos, hogy a saját életéhez való viszonya miatt egy olyan szakmai döntési helyzetbe lavírozza magát, hogy meggyógyítson-e egy megszállottat vagy sem. Mi, nézők mondhatjuk, hogy nekünk sivárabb az életünk, mint Alané, maradjon úgy, ahogy van, de egy a társadalom által felkért szakember mondhat-e ilyet? Hány lónak fogja még Alan kivájni a szemét? Esetleg jobb-e ha öngyilkos vagy közveszélyes őrült válik belőle? A betegség, mint tisztelni való misztérium, mint szimbólum elég káros idea. A tüdőbajos költő, az egzaltált színész, a hatalommániás rendező romantikus képe vonzó lehet, de csak a felszínen. Amint megjelenik a valóságban, amint ez a toposz a gyerekünkkel, testvérünkkel, szülőnkkel kapcsolatban realizálódik beláthatjuk, hogy csak egy ostoba és káros képzelgés, ami ellen harcolni kell. További végtelen leegyszerűsítés, bár ezzel a pszichológia is él gyakran: mindent egy motívumra, a szülők közötti konfliktusra vezet vissza a szöveg. Az emberek elég összetettek ahhoz, hogy ne egyetlen motívum határozza meg a tetteiket.

Interakciók sokasága. A kritikusok megjegyzik, hogy nem lett jobb ez a darab 1973 óta.³ Vannak gyenge pontjai, de abban nincs igazuk, hogy mint színmű összességében rossz lenne. Fokozatosan bontakozik ki előttünk annak a magyarázata, hogy mi indokolja a srác tettét, és sok oldalról mutatja be az Alant körülvevő karakterek problémáit. Az egyik legszebb jelenet, amikor Dora Strang (Nagy Enikő) és Alan feledkezik bele az olvasásba, és igazi meleg családi perceket élünk át velük. A monológok közben néha fél a néző mert nem annyira jók, hogy önmagukban megállják a helyüket. Sokszor láthatóan küzdenek is azzal a színészek, hogy nehéz nekik a nem túl jó szövegrészleteket elmondaniuk. Ellenben egymás közelében, a párbeszédeknél átalakulnak, és mi is képesek vagyunk belefeledkezni a játékukba. Nagy Enikő alakítása azért is kiemelendő, mert rajta egyáltalán nem látszik, hogy a szöveg néhol nem annyira színészbarát. Szokás mondani, hogy az van, hogy először bejön a színész és csak utána jön be a karakter. No, Nagy Enikőre ez egyáltalán nem áll. Ő minden pillanatban és minden szituációban Alan szülőjének hiteles alakítója. 

Nagy Enikő (Dora Strang) és Varga Ádám (Alan) (fotó: Spirit Színház)

Szintén az interakciókban mutatkozik meg a két kissé kevesebb szöveggel rendelkező férfi karakter, Alan apja, Frank Strang (Jantyik Csaba) és az istállótulajdonos (Zsiga László) erőssége. Jantyik Csaba apája testalkatával és tekintetével is kiválóan mutatja fel nekünk a naiv, de erőszakos, a munkásmozgalomban gyökerező identitású, de a tradicionális társadalmi értékeket is valló angol polgárt. Forradalmisága addig terjed, hogy ellent mond a nagypolgárság elveinek, prüdériája és korlátoltsága azonban nem engedi, hogy az individuum szabadságát és ne csak a társadalmi osztálya szabadságát óhajtsa. Zsiga László azt a pici szerepet alapos profizmussal hozza. Valami azt súgta nekünk, hogy a gyerekekkel és a lóval kapcsolatos jelenete olyan amiben lubickol. És valóban átüt az alakításán, hogy korábban gyerekdarabok sokaságában játszott.    

Alan (Varga Ádám) és Frank Strang (Jantyik Csaba) (fotó: Spirit Színház)

A darab jól eltalált dinamikája mellett az is hozzájárul a minőségi élményhez, hogy a szituációk sokáig eléggé kibontatlanok. A sok elhallgatást erősíti az is, hogy Perjés János úgy játssza a pszichiátert, hogy nem lehet tudni, hogy mikor beszél, hallgat, lesz zaklatott vagy nyugszik le szándékosan, szakmai motivációból és mikor őszinte a karakterének viselkedése. Ez szöveg szinten is beleépül a darabba, de Perjés János választékos színészi eszköztára is erősíti a nézőben a kételyt, és ezzel erőteljesen gondolkodásra készteti a befogadót.

,,Akkor ugye, boldog volt?'' A két túlcsordulóan élettel teli figura Alan Strang (Varga Ádám) és a ló, Vasgyúró (Tóth Alex). Jól mondja Czeizel Gábor egy interjúban, hogy Varga Ádám nem az az intellektuális, felhőkben járó figura. Ha kell gyermeki csíntalanságot, ha kell az akaratát mindenen átverő erőszakosságot mutat. Erős érzelmek sokasága hullámzik végig Varga Ádám játékán, odáig, hogy a nézőkben közvetlen fizikai hatásokat kelt. Amikor félálomban kataton módon ismételgeti a Lóisten nevének első szótagját olyan ijesztővé, valóságos terrorrá válik a viselkedése, hogy több néző megremeg a játéka láttán. Dacos kisfiúból, aki miatt legfeljebb csak megvonjuk a vállunkat, olyanná változtatja Alan karaterét, amit csak borzadó tekinteteket vonzó őrült jelenlétként tudunk leírni.

Tóth Alex lóábrázolása illetve ló-és-lovas ábrázolása egyszerűen tökéletes és lélegzetelállító. Szétforgácsolódna a hatás, ha az író által leírt hat lovat vitték volna színre. Szerencsére itt sem ez történt. Tóth Alex izomjátéka, testtartása tökéletesen megidézi számunkra a lovat, amelybe Alan beleszeretett. Equus, a Lóisten felsőbbrendűsége árad színészi játékából és még akkor sem csorbul ez a hatás, amikor a lovassal együtt játssza a lovat. Abban a jelenetben egy kis szöveg is jut neki, és Tóth Alex baritonja és határozottsága teljesen hihetővé teszi, hogy mi az, ami Alant egy életre elkötelezi a ló imádata mellett. Abban a jelenetben a gyermek elméjében egy isten született meg: ,,ló és lovas egy személyben''.

Varga Ádám és Tóth Alex (fotó: Spirit Színház)

LMBT-kultuszdarab. Keletkezésétől fogva tekintik az Equust a meleg közösség egy ikonikus színdarabjának.⁴ Ez még szembetűnőbb angol nyelven idézve az egyes mondatokat, tekintettel a hímnemű és nőnemű személyes névmás különbözőségére:

“I couldn’t… see her. Only Him. Every time I kissed her – He was in the way. When I touched her, I felt Him. Under me… His side, waiting for my hand... His flanks... I refused him. I looked. I looked right at her. And I couldn't do it. When I shut my eyes, I saw Him at once. The streaks on his belly... I couldn't feel her flesh at all! I wanted the foam off his neck. His sweaty hide. Not flesh. Hide! Horse-hide!... Then I couldn't even kiss her."⁵ 

Metaforikus értelmezésben Alan bűne a szexualitással kapcsolatos társadalmi normáktól való eltérés, az Alannel történtek pedig metaforái a meleg öntudatra való ráébredések. Ebben a kontextusban a kérdés: ha valaki így boldog, ki kell-e gyógyítani ebből az állapotából, pláne olyanok által, akik maguk a konvencionális szexualitásukban egyáltalán nem boldogok. A hetvenes években ez a kérdésfelvetés még morálisan és aktualitását tekintve is releváns volt, 2017-ben azonban már nagyon gáz akár metaforikusan is a nemkonvencionális szexuális illetve romantikus irányultságot betegségnek tekinteni. Persze vannak sokan, akik ezt megteszik – jellemzően ezek az emberek mit sem tudnak az ember neméhez és szexualitásához köthető, még akár 4 dimenzió segítségével sem maradéktalanul leírható tulajdonságokhoz. Ám, a világ kereke egyszerűen abba az irányba megy, hogy tudomásul kell vennünk a sok és sokrétű LMBT témájú szexuálpszichológiai kutatást. Ahogy eleink rájöttek arra, hogy az ember belül nem egy tömlőnyi vér, hanem a vérkeringés mechanizmusa áramoltatja az erekben a nedveket, úgy válik sokkal összetettebbé és a valóságot sokkal jobban leíróvá a szexuálpszichológia is.

A produkció maga egyáltalán nem erősít rá a darab ilyen értelmezésére. Ez nagyon jó is így, mert ma már sokkal bonyolultabban látjuk a szexualitás kérdését mint akkor, amikor ez a darab íródott. Most már nem a gyógyíthatóságról, hanem a házassági egyenlőségről beszélünk.

,,[...] sok férfi még ilyen viszonyban sem él a feleségével.'' Ha nem a tételmondat miatt – hogy nem lehet senkitől elvenni a hitét – jó ez a darab, és nem is a vallásos anyai nevelés és munkásmozgalmi apai ideológia elmét szétvető feszültségének bemutatása miatt fontos, akkor mi miatt?  Azért érdekes ez az előadás, mert a színházi emberek szempontjából egy nagyon jól megírt színmű. Kiváló lehetőségekkel a színészek számára, hogy megmutassák tehetségüket és kiváló lehetőség a rendezőnek, hogy bemutathassa a karakterek közötti bonyolult viszonyokat vagy egy személyiség belső világának összetett ábrázolását. Ezért fontos a Spirit Színház Equusa 2017-ben. Szeretjük, ha a látványtól a cselekményig, a karakterek lelki és fizikai közelségéig, a fényektől a hangokig, az emberi érzéketlenségtől a legintenzívebb érzékelésig minden át van gondolva. És ennek a követelménynek a produkció maradéktalanul eleget tesz. 

♥

Kedves alkotók, köszönjük ezt a csodálatos színházi élményt!

Az előadás adatlapja: Spirit Színház – Equus. 

Jegyzetek

^{1. Színházi adattár: Equus, 1980: itt. ↩}

^{2. Peter Shaffer: Equus, Amadeus, Modern Könyvtár, Európa, 1982. ↩}

^{3. Stuber Andrea: Ló, ló, ló! színház.net, 2011.11.18 itt. ↩}

^{4. Don Shewey, EQUUS - A Horse of a Different Color. Gay Community News, December 6, 1975. itt. ↩}

^{5. ,,Nem láttam, ... nem Jillt láttam. [...] Csak őt*. Ő* közibünk állt, valahányszor Jillt megcsókoltam. [...] Tudja, hogy ki! ... Ha hozzáértem Jillhez, őt* éreztem...'' ↩}