50 éves a Színház folyóirat, 2018. november 23.,  Három Holló

A Színház folyóirat szerkesztősége meghívott minket a lap 50 éves fennállásának alkalmából tartott ünnepségre, mely meghívást nagy örömmel elfogadtuk, és szívesen látogattunk el a Három Hollóba. Az általunk gyakran olvasott folyóirat számos kiváló tanulmányt, esszét, érdekes beszélgetést, élesen lehúzó, vagy a közvélekedésnek ellene feszülve, előadásokat bátran rehabilitáló kritikát közölt a fél évszázad alatt. Amikor kritikán dolgozunk, gyakran akadunk bele a Színház folyóirat korábbi számaiban megjelent írásokba, melyekből tágabb perspektívát nyerhetünk az adott szerzőről, alkotóról vagy darabról. Nem kétséges, hogy a lap felbecsülhetetlenül értékes elemző tanulmányai miatt a színháztudomány számára, és érdekes képet nyújt a színházértő közönség gondolkodásáról a lapban évtizedek során felhalmozott megannyi véleménykritika által. Az estén a gyülekezőre érkeztünk és a kerekasztal-beszélgetést hallgattuk végig, ami érdekes volt, és a sok szellemes megszólalás miatt kedélyes is, mindazonáltal tanulságos, amennyiben az állam kulturális folyóiratokat támogató tevékenységébe is belepillanthattunk.

A Színház folyóirat oldala és fb oldala.

A beszélgetést az általunk nagyon kedvelt és kiválóan felkészült Veiszer Alinda moderálta, aki a Színház folyóirat Jó kérdés c. beszélgetéssorozatát is vezeti a Katonában. Nánay István egyetemi tanár beszélt arról, hogy a '68-ban indult folyóirat milyen környezetben jött létre. Az akkori főszerkesztő, Boldizsár Iván, nem aktív főszerkesztő volt, hanem az a típusú kádári funkcionárius, aki kétlakisága okán (partizán és értelmiségi) tartotta a hátát az újság körüli viharok esetén. Boldizsárt, aki író, fordító, újságíró is volt, amúgy a kor kemény kánona nem viselte el. Aki politikába keveredik, az legyen akár tehetséges, akár tehetségtelen, nem kerül a legnagyobbak közé (erre az általános összefüggésre a Revizor OFFline idei második alkalmán – Csináljunk kánont? – Nyáry Krisztián hívta föl a figyelmet). A Színházban lényegében mindent meg lehetett írni, ami nem azt jelentette, hogy a korra jellemző tiltott/tűrt/támogatott hármas ne érvényesült volna, ez egyszerűen a rendszerbe volt beleírva. Ennek ellenére, csak nagyon ritkán fordult elő (pl. az Orfeo együttes esetén), hogy egy cikk vagy előadásról írt kritika nem jelenhetett meg. Érdekesség, hogy bár a Színház a Magyar Színházművészeti Szövetség (elnökei időrendben: Major Tamás, Nádasdy Kálmán, Sulyok Mária) lapja volt, mégsem volt felhőtlen a viszony a fenntartó szervezettel. A színházi szakma szívesen megszabadult volna a negatív kritikát véka alá nem rejtő folyóirattól (vö.: vanitatum vanitas). Ezekben az időkben azt a kompromisszumot is meg kellett hozni, hogy a Színház néhány számában helyet kellett adni a párt Agitációs- és Propagandaosztályának közleményeinek is.

Kevés szó esett arról, hogy voltaképpen mi a célja a Színház folyóiratnak, a vendégek inkább körülírták a benyomásaikat, és arról beszéltek, hogy milyen kép él erről a lapról, és milyen szerepet tölt ma be. Magánvéleményként Nánay István elmondta, hogy ami a nyomtatott számba való, az elsősorban a tanulmány, esszé típusú írás, ha pedig előadáskritika, az nem a saját jogán, hanem egy aktuális színházi jelenség reprezentánsaként kéne, hogy bekerüljön a print lapjaira. Ezzel szemben az internetes felületre inkább való a gyorshír, az előadásokról készülő kritika. A főszerkesztő, Tompa Andrea, arról beszélt, hogy megvan az újság cikkeinek sajátos jellege, a kritikai, elemző attitűd, szakmai diskurzus, párbeszéd fenntartása, a mélyre ásás igénye, az, hogy az alkotásokról alaposan és korrekt szakmaisággal végiggondolt írások jelenjenek meg. Ez az online média korában nem halad együtt a trenddel, de az egyáltalán nem baj.

Boldog születésnapot Színház folyóirat! (Előtérben Proics Lilla, fotó: szinhaz.net fb.)

Ha már párbeszédről volt szó, itt kell megjegyeznünk, hogy a kánonnal, a szerzői körrel és a párbeszéddel kapcsolatban nekünk is van véleményünk. Ezt nyilván nem akartuk kommunikálni, hisz a rendezvény jellegéből adódóan ezt mikrofonba belemondva nem is lett volna az időpontnak megfelelő, erről személyes párbeszédet folytatni pedig nem tudtunk, lévén nem vagyunk bennfentesek. Az idők megváltoztak, és a Revizor OFFline beszélgetéssorozat Bírod a kritikát? c. alkalmán elhangzott, hogy valójában profi színikritikus, azaz olyan, aki ebből élne, ma már nincs. Olyan kritikusok vannak, akik egyetemi vagy középiskolai tanárként, kutatóként, újságíróként írnak azokról az előadásokról, amiket láttak és írni óhajtottak róluk, nyilván ki-ki a saját stílusában, a saját közelebbi szakmájának sztenderdjei alapján. Ennek megfelelően csak amatőr kritikusok vannak. Kritikus az, aki kritikát ír, és innentől már csak egyéni szimpátián és közösségi összetartáson múlik, hogy ki kit tekint ,,igazi'' kritikusnak. Az is kétségtelen, hogy ahogy a kortárs magyar irodalmat se tudja egyetlen irodalmár sem átfogni, úgy egyetlen ember a teljes színházi világnak sem lehet szakértője. Elképzelhetetlen, hogy legyen olyan ember, aki a Katona, az Operett, a Centrál Színház vagy a Stúdió K, Pintér Béla és a KB35 Inárcs mindegyikének tevékenységét kövesse, ezáltal ezek mindegyikéhez egyaránt értsen (egyébként a nagy teherbírású Mezei Néző majdnem megközelíti ezt az állapotot). Sőt, akkor járunk jól, ha vannak szakkritikusok, olyanok, akik az általunk ritkán látogatott színházi szegmensről meg tudják mondani, hogy mi benne a jó, miért érdemes megnézni, miért érdemes nekünk kiváncsinak lenni rá. És semmiképpen sem az a feladata a kritikusnak, hogy leírja, hogy szerinte hogyan kellett volna másképp megrendezni a darabot, pláne egy másik típusú színház sztenderdje alapján. Ha egy előadást nem értünk, nem tetszik, de általános fanyalgáson és rossz érzésen kívül nem tudjuk megindokolni, hogy konkrétan hol, mik voltak az előadás problematikus pontjai, akkor gyanítható, hogy nem nekünk szól, és nem nekünk kell erről kritikát írni. Feltehetőleg van valaki, aki sokszor látott már ilyet, és értelmezni tudja nekünk a látottakat. Annyira fragmentálódott a klasszikus színjátszás világa, hogy lehetetlen kőszínházi sztenderdek alapján minősíteni pinceszínházi produkciókat és fordítva.

Mindezekből az is következik, hogy ma már nincs egyetlen kanonikus kritikai stílus (melyet évtizedekig őrzött Cerberusként a Színház szerkesztősége), hisz a TÁP egy performanszáról nem lehet ugyanúgy írni, mint a József Attila Színház egy előadásáról. A kritikáról folyó vitában a legújabb mérföldkő Sipos Balázs ,,Mégis, mit számít ki beszél?'' című közelmúltban megjelent tanulmánya, ami a Holmi folyóirat művészetkritikai módszertanát kritizálja. Sipos nem csak a kritikák stílusát és módszertanát, de a témaválasztást és a szerzők kulturális helyét, szerepét is vizsgálat tárgyává teszi. Visszatérve a színikritikához, mégis van persze egy kitüntetett, de nem feltétlenül követendő/kötelező stílus, éspedig az akadémiai stílus, amelyben a szakdolgozatok és tanulmányok születnek, ezekben azonban nagyon furcsán festenének az olyan ex katedra kijelentések (ti., hogy valami inzultus a néző számára, vagy csapni való), amelyek egy véleménykritikába bőven beleférnek. Ezen a ponton említendő az Élet és Irodalom c. hetilap két szempontból is. Az ÉS-ben évről-évre találkozhatunk az irodalmat, a filozófiát, a nyelvészetet vagy más szaktudományt érintő vitákkal. Kovács Zoltánék nagy nyitottsággal engedik a lap hasábjaira a hétről-hétre egymásra reflektáló válaszokat (ezzel a szubjektív felismerésünk alapján erős olvasottságot generálva a hetilapnak). Szeptemberben indult például a művészet- és irodalomkritikáról egy diskurzus, melyben az egyik legfigyelemreméltóbb cikk Lapis József Az elég jó kritikus c. írása. Mi úgy érezzük, hogy kritikaírási módszertanában a Két Lámpás blog a Lapis által felsorolt 10 pontnak elég jól megfelel. A kérdés, hogy akkor miért van az, hogy azt látjuk, hogy sokszor a nem a blogszférába tartozó kritikusok viszont nem követik ezt a módszertant illetve miért van az, hogy pl. Szikszai Rémusz és mi is úgy érezzük, hogy a kritikusok néha még azt a fáradtságot sem veszik, hogy a darab szövegét elolvassák, pláne, hogy előre elolvassák. Ilyen fejlemények mellett a kritikáról való beszélgetés, együtt gondolkodás – és nem a kis kritikus-vita lövészárkaiból való kölcsönös egymásra lövöldözés – nagyon hiányzik a kritikai irodalomban.

Csáki Judit beszélt arról, hogy a korai években túltengtek a férfi kritikusok a szerkesztőségben. Ez mára megváltozott, és nagyon sok nő is szerepet kap a lap szerkesztésében, ami igen megnyugtató tendencia. Ennek is köszönhető, hogy bár a színházvezetők, szerepek, rendezők, színészek között még mindig erős túlsúlyban vannak a férfiak, a Színház felvállalja a női témákat. Gondoljunk csak a ,,me too''-ra vagy az idén júniusi női szerep számra. Ahogy Veiszer Alinda rámutatott, a perspektíva megváltozása talán összhangban van azzal a statisztikai ténnyel, hogy a kultúrafogyasztók többsége nő. Csáki Judit hívta fel arra figyelmet, hogy fontos egy újságnál a működő műhelymunka, azaz a közös gondolkodás, a vita, a csapatszellem, ami vezeti a lap szellemi irányát, elsősorban azért, hogy ne egy egyszemélyes lap legyen. A szerkesztőség színes összetétele a Színházra egészen biztosan áll.

A csapat Boros Kingával bővült, aki – lévén, hogy Csíkszeredában lakik – első kézből értesül a romániai színjátszás fontos eseményeiről, ami igen megnyugtató tény. Mi magunk is tapasztaltuk, hogy a kolozsvári, marosvásárhelyi, temesvári színi világ milyen elképesztően nagy hatású és magas színvonalú. Természetesen mi csak akkor látunk ilyen előadásokat, ha Budapestre jönnek (mi budapesti független színházi blog vagyunk), ám akkor szívesen nézzük őket. Hogy csak kettőt említsünk: a Szkénében látott Lavina vagy az Örkényben látott Öröm és boldogság életre szóló élményt hagyott bennünk.

50 éves a Színház

Sajnos nem lehet jó szívvel elmerülni vagy dagonyázni a kis kritikus-vita óceánjában vagy pocsolyájában, ugyanis a jelen kultúrpolitikai és finanszírozási környezet minden kulturális műhelyt egyaránt nehéz helyzetbe hoz. Mondhatni jó lenne, ha a külső nyomás az úgy nevezett blogszférát és az úgy nevezett profi szférát összekovácsolná, hiszen egy ügyért dolgozunk: legyen sok jó színházi előadás. Az est vendége, Csizmadia Tibor, az NKA részéről aggodalmát fejezte ki nem csak a TAO (előadóművészeti részének) eltörlése miatt, de magának az NKA-nak a finanszírozásának és jövőjének témájában is. Rámutatott, hogy míg Koltai Tamás – a lap korábbi főszerkesztője – idején a Színház 30 millió Ft állami pénzből tudott gazdákodni, addig a lap mai támogatása 9 millió Ft. Csizmadia Tibor egy rendezésének apropóján (Tóth Krisztina: Pokémon Go) a budapesti néző saját bőrén is érezheti a kultúra állami finanszírozásának szánalmas visszametszését, hiszen a TAO eltörlése miatt a Rózsavölgyi Szalon (ami amúgy is istentelen magas árszinttel dolgozik) jegyárat kényszerül emelni.

Mindannyian hálával tartozunk a Színház szerkesztőségének, hogy ilyen borzalmas anyagi körülmények között is vállalják a színvonalas munkát. Munkájuk felbecsülhetetlen értékű, és megőrzendő. További hosszú eredményes éveket kívánunk a Színház folyóiratnak!

♥