Nero, Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regénye felhasználásával a szövegkönyvet írta:
Garai Judit, Stúdió K Színház, 2020 október 16., 19:00

Játsszák: ifj. Vidnyánszky Attila, Spilák Lajos, Pallagi Melitta, Nyakó Júlia, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Sipos György, Samudovszky Adrián. Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regénye alapján a szövegkönyvet írta és dramaturg volt: Garai Judit, díszlettervező: Fekete Anna, jelmeztervező: Kálmán Eszter, zeneszerző: Tarr Bernadett, fény: Hegymegi Máté, Berta Ninett, asszisztens: Szilágyi Brigitta, Rezek Bori, plakátfotó: Dömölky Dániel, grafika: Tripsánszki Dávid, rendező: Hegymegi Máté.

Sokunknak kedves diákkori emléke Kosztolányi Nero, a véres költő című kisregénye. Meg az is igaz, hogy most reneszánsza van a diktátoros műveknek, lévén Európában előretörőben vannak az akarnok autokraták, akik feledve, hogy szolgák (miniszterek), uraknak képzelik magukat a nép felett. Ám, divat ide, divat oda, ami örök emberi érték és igazság, azt mindig elő lehet venni, és a Nero ilyen. Ahogy Thomas Mann fogalmaz: ,,fáj, annyira igaz''. Mégis van bennünk valami értetlenség. Vajon egy királyregény szól-e most hozzánk. Nem az van-e, hogy a diák, amelyik még vajmi keveset tud a világról, nagy emberek példáján ismeri ki az alapvető emberi mozgatókat. Nos, mi se diákok nem vagyunk, se nem vagyunk híján a példáknak és az ellenpéldáknak a környezetünkben. Így erre a Nerora, most nekünk nem nagyon volt szükségünk. Éppen ledobni készülünk az akarnok terhet magunkról, és akkor azon mélázzunk, hogy a római császár mit gondol a világról, mielőtt költőket és írókat, hivatalnokokat és családtagokat akar lemészárolni? A kremlinológia helyett most mi a mindennapi hősök történeteire vágynánk, és ha vannak ilyenek, miért ne abban gyönyörködnénk, sem mint a véres királydrámákban.

Az előadás adatlapja a Stúdió K oldalán.

A Stúdió K társulatának kiváló módszere, hogy vendégművészeket, vendégrendezőket hív, hogy velük dolgozzon, és közben kitanulja azok módszereit, technikáit. Ebbe a sorba illik a Hegymegi Mátéval és ifj. Vidnyányszky Attilával valamit sok más alkotóval készített Nero. Ugyan pikáns felhangjai vannak a szereposztásnak, sejthettük, hogy ennyiben ki is merül a mai helyzetünkre adott direkt reflexió. Hegymegi Máté valóban inkább az örökérvényű művészet prófétája, mintsem az aktualizálás babérkoszorús bajnoka. Vagy mégsem? Döntse el ki-ki maga. Mi például eldöntöttük, mármint erre az előadásra vonatkozóan, és ezt itt olvashatjátok.

Hegymegi munkáinak látványában azt szeretjük, hogy egységesség jellemzi őket. Mondhatni letisztult elegancia. Ez most is érvényesül, a teret uraló sárga vagy talán arany(?) hiperkocka és az azt körülvevő éjsötét feketeség esetén. A díszlet Fekete Anna munkája, a vele harmonizáló jelmezek Kálmán Eszteréi. Az arany gazdag csillogása nem ellensúlyozza a hiperkocka véres, sötét, reménytelenül zárt és végtelenül szomorú valóságát. A római császári udvar története egy horrorsztori. Mindenki sorra kerül, hogy mikor, az a kocka fordulásától függ. Kosztolányi akkor már tudta, hogy művészek és tudósok sem menekülhetnek a vérszivattyúk elől, és akkor még nem tudta, hogy lesz egy második kör is. A műveket alkotó embert elpusztíthatják a hatalmasságok, de az örök késztetés az írásra elpusztíthatatlan. A tehetség ezen utolérhetetlen üldözésébe bolondul bele Kosztolányi Neroja és válik az udvari értelmiség kíméletlen lemészárlójává.

Pallagi Melitta, Spilák Lajos (fotó: Vass László)

Az alkotók úgy döntöttek, hogy az adaptációban felvonultatják majdnem a teljes művet. Végigvezetik a regény történetfonalán a teljes hömpölygő királydrámát, és nem pécéznek ki egy-egy fontosabb vonatkozást. Ami így kiolvasható a darabból, az egy akarat nélküli, végletesen befolyásolható lény, akit mindenki okítani, irányítani akar, ám amely a tanácsokból, valami furcsa eljárással, mindig a legtragikusabbat olvassa ki, és ennek eredményeképpen veszejti el a körülötte élőket. És ezek az értelmiségiek, az anyja, Seneca, Britannicus, Lucanus, Octavia, mind a mindentudó, magabiztos és tehetséges emberek szerepében tetszelegnek. Egyetlen percre sem inganak meg, szemben Neroval, aki keresi ezt a magabiztosságot, és sehol sem találja. Nero nem közülük való, nem fogadják be, nem tisztelik, nem szeretik, csak okítják, és saját önző céljaikra használják fel.

Az adaptációra jellemző koncepciótlan üresség ezen a ponton csap át aktualizálásba, egy 10 évvel ezelőtti aktualitás megkésett kibontásába. Hegymegi Máté ujjgyakorlatként vagy véletlenül létrehozott egy olyan alkotást, ami a nem létező hiteles jobboldali színház mintapéldánya. Minden egyes mával vett párhuzama a baloldali vagy liberális értelmiség elleni vádbeszéd. Egyetlen kiszólása sincs a ma regnáló hatalom ellen, minden művészi gesztusa a mai ellenzéket vádolja. Ha figyeljük Seneca, Britannicus és Lucanus sugdolózását, a liberális értelmiségi réteg elitista magatartását láthatjuk, ahogy mellőzi, lenézi azt, aki nem tartozik oda. Seneca a népet alantas, megkorbácsolandó szolgaként mutatja be a császár előtt, és ezzel a képpel mételyezi a fiatal uralkodó elméjét. Amikor cselszövésre kerül sor, azon nevetünk, hogy az ellenzék ellenállási stratégiája, hogy petíciót kíván benyújtani a zsarnoknak. Ebben a jobboldali beállításban Nero bűne nem a diktátorság, hanem az, hogy ezt lehetne sokkal okosabban és jobban is csinálni. A udvari értelmiség nem a humánus országlást, hanem az önálló akarat diadalát várják el az uralkodótól.

Samudovszky Adrián, Pallagi Melitta, ifj. Vidnyánszky Attila, Sipos György (fotó: Vass László)

Britannicus (Samudovszky Adrián) hatalmas játékkal mutatja be az elefántcsonttoronyban élő csúcsértelmiségi felsőbbrendű gesztusait. Ahogy ott ül és válaszolgat – a szavak nehezen jönnek, mert a császárnak, ennek a szánalmas, hatalmaskodó senkinek a kérdéseire miért is kéne neki válaszolnia, – valahogy Pilinszkyre, Weöres Sándorra hasonlít. Seneca (Spilák Lajos) megadja a császárnak, ami a császáré, de belül végtelenül undorodik a művészetétől. Nem az a dolga a császárnak, hogy művészkedjen! Mit gondol magáról, hogy abba a szentélybe akarja tenni a lábát, ami nem neki lett teremtve, vagyis a liberális értelmiség csarnokába. Lucanus (Sipos György) elképesztően hitelesen mutatja be a közepes művészeket lesajnáló bennfentes magasértelmiségi gesztusait. Kosztolányi pontosan tudja, hogy milyen egy ilyen kommunikáció, hiszen a New York Kávéházban pont ezt csinálták ők a nem nyugatosokkal. Garai Judit dramaturg gondos szöveggondozása maivá tette a jelenet szóhasználatát és sok más jelenetét is.

Agrippina (Nyakó Júlia) hideg és szenvtelen. Ráneveli Nerot arra, hogy a gyilkolást megszokja, és dönt helyette arról, hogy mit tegyen. Amikor pedig Nero elsodródik, helyette uralkodik, mintha Nero nem is létezne. Annyira semminek nézi Nero-t hogy még meghalni se hajlandó a császár ármányai által. Poppea (Pallagi Melitta) a komikus karakter (ha szabad ilyet mondani). Számos esetben nevetünk a nézők számára átlátszó manipulációs eszközein. Sokáig fogjuk idézni mondatait, utánozzuk majd jellegzetes hanglejtését, amelyet akár Seneca-val, akár Nero-val szemben megengedett magának. Lovas Dánielnek ezúttal kevés megszólalási lehetőség jutott, lévén ő a szotyizós, pocakos biztonsági főnök. Homonnai Katalin Octaviaja kifejezetten az az idegesítő, áttetsző, szinte éteri értelmiségi karakter, aki még megszólalni sem hajlandó, csak néz onnan a bölcsészdocens szemüvegén keresztül.

Pallagi Melitta, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Vass László)

Kiváló rendezői döntés, hogy a Stúdió K játékstílusába ennyire bele nem illő játékú ifj. Vidnyánszky Attilát választotta Hegymegi Neronak. Hullámzó színvonalú, kőszínházban edződött játéka éppen helyes kontrasztban áll a független színházak színészeinek jól ismert közvetlen, maníroktól mentes, belső motivációból generált színpadi stílusával. Hitelessége az utolsó jelenetben éri el tetőpontját, amikor Nerot, a színészt, kell alakítania. Ez az amúgy is erős jelenet, megtámogatva a valós színészi átéléssel igazi, megható, emlékezetes jelenetté válik. Ahogy a szelfet jelképező billentyűs hangszer szétesik, majd Nero próbálja a darabjaiból összerakni, igazán azt a rémálombeli élményt idézi fel bennünk, amikor visszahozhatatlanul kicsúszik a kezeink közül az irányítás, és már csak saját végjátékunknak lehetünk legfeljebb tanúi. Miközben a Stúdió K színészeinek és Samudovszky Adriánnak is minden szavát értjük, tudjuk milyen lelkiállapotból és mit mond, addig ifj. Vidnyánszky Attila monológjainak jelentését egyszerűen nem tudjuk megfejteni. Egyszerűen számunkra teljesen kitalálhatatlan, hogy amikor azokat a szavakat mondja, mi játszódhat le a fejében, mire gondolhat, milyen élményt akar bennünk nézőkben felidézni, mihez kéne kötnünk a lelkiállapotát.

Az előadás legalább két szempontból saját paródiájává válik. Az egyik, hogy a túl hosszú játékidő miatt sok fizikai színházi játék öncélúvá, jelentéstelenné, puszta tornázássá válik. Természetesen ott vannak a jól ismert és általunk ünnepelt mozdulatok, amik hozzáadnak az élményhez, mint a szék megdöntése, vagy a falra mászás. Nem tesz jót egy tragédiának, ha eszünkbe juttatja a székesfehérvári Leonce és Lénát, amiben Kádas József a nézők nagy vigasságára önironikusan, kisebb külső segítséggel, olyan helyzetbe állította be magát, amit nyilvánvalóan nem tudott volna egyedül megtenni.

Lovas Dániel, ifj. Vidnyánszky Attila, Pallagi Melitta (fotó: Vass László)

A másik, ami miatt azt mondhatjuk, hogy az előadás saját paródiájává válik, az hogy az alkotók láthatóan törekszenek arra, hogy távol tartsák az előadást az aktualizálástól. Ezzel azonban éppen azokká a kisujjukat eltartva művészieskedő értelmiségieké válnak, akiket a szöveg és a játék szerint pellengérre akarnak állítani, akinek a nyakába akarják varrni Nero félrenevelését. Seneca halála annak ellenére szomorú, hogy saját bevallása szerint ő hozta létre ezt a szörnyet. De miért kell a Seneca-féle értékrelativizmust követni azzal, hogy magunkévá tesszük a grammra beállított ,,se nem jobb, se nem bal, de inkább jobb, mert abból nem lehet baj'' modorosságot? Az, hogy a szomszéd utcában szembe jövő konfliktus feldolgozása helyett a ,,pártoskodásoktól mentes'' és ,,talmi aktualizálást elutasító'' művészetet játszunk – ráadásul úgy, hogy saját nézőközönségünk értékrendszerét gúnyoljuk ki – elég önsorsrontó dolog. Még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez volt az alkotók célja. Csak, hát így sikerült.

Mindezen dühítő fejlemények ellenére jó előadás ez, csak nem jó időben.

♥

Kedves Alkotók, köszi, érdekes volt!