Tasnádi István: Hölgyek öröme, Pinceszínház, 2021. május 29., 19:00

Színházi élményeink között meghatározó Tasnádi István sok darabja. Köztük vannak amik a mi megítélésünk szerint zseniálisak, mint a Közellenség, furcsák, mint a Hazámhazám és taszítóak, mint a NEXXT. A Hölgyek öröme egészen biztosan azok közé a darabjai közé tartozik, amik ebben a formájukban inzultus a jó ízlés ellen. Legjobb lett volna, ha meg sem írja. Nehéz volt belőni, hogy kikből áll a közönség. Lévén a nagy színházak zárva vannak, inkább az ő látogatóikat gyanítottuk a székekben. A karantén utáni színházlátogatásaink második alkalmával, kiéhezve az testközelből megtapasztalható drámára, a Pinceszínház nézőterén valami nem várt jelenséggel találkoztunk. A szekunder szégyen számunkra ismeretlen dimenziói tárultak fel az ünnepelt drámaíró és Tasnádi Csaba rendező jóvoltából.

Játsszák: Fésűs Nelly, Némedi Árpád, Katona László, Döbrösi Laura, Blahó Gergely. Látványtervező: Zöldy Z. Gergely, zeneszerző: Monori András, koreográfus: Bóbis László, súgó: Tombor Zsuzsa, ügyelő: Szegi-Varga Márton, rendezőasszisztens: Égető Fanni, rendező: Tasnádi Csaba.

Az előadás adatlapja a Pinceszínház oldalán.

A Hölgyek öröme formája epizodikus, erre utal a mozaikszerű díszlet (Zöldy Z. Gergely). Sok, egymással kapcsolatban nem lévő jelenetből áll, amelyeket a varietére jellemző zenés-táncos etűdök határolnak el. Kezdetben a konferanszié Blahó Gergő, aki próbál érdemi kapcsolatot létrehozni a nézőkkel. Nem tudni mennyire spontán vagy megírt, valószínűleg mindkettő. Ígéretes kezdés. Belevetjük magunkat a férfiak és nők közötti kapcsolatok erdejébe, az előkészítés tartalmas, a párkapcsolatok témáját bemutató szórakoztató és tanulságos előadást ígér, még ha a velük szóba elegyedő cilinderes tünemény saját bevallása szerint is küzd a viccességgel. Önkéntelenül is feltolul bennünk, hogy 2021-ben vajon lesz-e az előadásban olyan párkapcsolati jelenet, amiben nem a hagyományos nemi szerepeknek megfelelő partnereket látunk. A ki nem mondott kérdésre azonnali válasz adódik: nem, ez binaritásban gondolkodó darab. Viszonylag korrekten definiálja mi az bináris nemi identitás, és rázendít, hogy ugye milyen bonyolult, ill. ennél bonyolultabb fogalom nem lesz ma. És itt foghatunk gyanút: viccel vagy most mi lesz itt?

Blahó Gergő, Döbrösi Laura (fotó: Pinceszínház fb).

A sokat ígérő jelenetsor elkezdődik. Láthatunk itt férfiárudát (ez lenne a Hölgyek öröme kereskedelmi cég), négyfős családot két gyerekkel, egy gyerekkel és egy második férjjel, háztartástani bemutatót és családtudományi alapú szexuális ragadozókat. A jelenetek belső koherenciája, logikája zavaróan hiányzik. Leginkább olyan első ötleteknek tűnnek, amiket az előadásra készülő hallgatók a színműn azonnal elvetnének. Mondhatni, hogy az alkotók abszurdnak gondolják a jeleneteket, de ezek nagyon messze vannak az abszurdtól. Ellenben olyan klisékkel dolgoznak, amik hozzávetőlegesen a 80-as évek kabaréiban jelentek meg utoljára, ill. túléltek a Mikroszkóp Színpadon. Valamiféle női revans a férfiakon, amin nevetnünk kéne? Sztereotip családi szerepek, amin a nézők a Szeszélyes évszakokon szocializálódva önfeledten hahotáznak? 30-60 évvel ezelőtti férfi vagy női szerepet kritizáló előadás amik nem rólunk szólnak. Jelenetek amikre egyáltalán nincs szüksége a magára valamit adó mai színházkedvelőnek. Ellenben kontraszt se létezik, ami kihangsúlyozná a jelenetek sztereotip jellegét. A színpadi történéseket minden kritika nélkül úgy kéne élveznünk, ahogy vannak, abban a szakállas formájukban, ahogy a Gálvölgyi-show-ban megismertük őket. Hol van ez az Angyali üdvözlet finom iróniájához, de a k2 kissé hasonló témájú Algoritmusok c. darabjának mélységét sem közelíti meg a produkció.

Némedi Árpád, Katona László (fotó: Pinceszínház fb).

Persze nem a formával van baj. Az EztRád zseniálisan hozza a varietébe ágyazott társadalmi horrort. Itt viszont hiányzik a nézői bevonódás és azonosulás. Tasnádi Istvánnak kétféle mondata van. A kiművelt illemnyelvi körmondat, amelybe az expozíciókat ágyazza, és a drámát létrehozó tő- vagy hiányos mondat. A probléma, hogy a körmondat minden beszélő szájából ugyanabból a stílusregiszterből hangzik fel, legyen harmincas sales manager, negyvenes orvos vagy ötvenéves Kurultáj-rajongó. Még csak a stílusgyakorlatig sem jut el a dolog. Szimpla szerzői megúszás. Ugyanaz a szófűzés, csak néhol más szavak annak jelzésére, hogy az illető konzervatív vagy liberális. Kiszámított helyeken nevettetőcsapdák, mai torgyánjózsizás. Nyilván azt gondolja magáról a produkció, hogy egyszerre nevettet és mutatja be egyszerre a siralmas magyar valóságot (vagy nem, nem kivehető...), ám míg a hasonló szerkezetű EztRád-ban a nézőt többször kerülgeti a sírás, vagy a rémület, addig itt az egyetlen izgalmas esemény, hogy egy dobálózás során omlik a Pinceszínház vakolata. ,,Közmunka'', halljuk és a közönség röhög. Pedig tudjuk, hogy éppen emiatt az aljas röghöz kötés miatt lesz, hogy 2022-ben is ez a garnitúra nyeri majd a választást. Meg nincs is a nézőtéren közmunkás, mert az nem nevetne. Bezzeg, ha azt mondaná a karakter, hogy ,,ne küldjön el, már az összes barátom Londonban van, magányos vagyok'', akkor talán jobban megértené a nagyérdemű, hogy min kacarászik.

Blahó Gergely, Döbrösi Laura, Katona László, Fésűs Nelly, Némedi Árpád. A kiváló díszlet Zöldy Z. Gergely munkája. (Fotó: Pinceszínház fb.)

Ennél is több baj van itt azonban. Ez a darab borzasztóan gyáva. Azt ígéri, hogy kíméletlen válaszokat kapunk a gendervitával kapcsolatos kérdéseinkre. Ehhez képest a felszínt se karcolja meg, óvatoskodva, összekacsintva utalgat a magyar kormány álláspontjára és a házelnök férfi és női szerepekkel kapcsolatos retrográd nézeteire. Heti hetes stílusban, pusztán az újságok leadjei alapján. Teszi ezt akkor, amikor számos polgártársunk joga csorbul nap mint nap. Elég itt csak az egyedül állók örökbefogadásának akadályozására vagy a transzneműek névváltoztatási lehetőségének eltörlésére utalnunk. A pandémia kellemetlen mellékhatásaként az egekbe szöktek a családon belüli és párkapcsolati erőszak számai. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálását újra egyértelműen elutasítja a kormánypárt. Lenne mibe belemenni, lenne mivel kapcsolatban érzékenyíteni, állást foglalni. Ehhez képest kapunk egy 10 (azaz tíz) éve mémként cirkuláló 1955-ös könyvrészletet a nő feladatairól.

A másodlagos frissességű ötletek láttán legszívesebben elsüllyednénk a székünkben. Fölvethetnénk, hogy ha bátrabb, belemenősebb lenne a darab, akkor ez nem egy szórakoztató, mosolyt az arcunkra csaló előadás lenne. Sajnos azonban ez az ellenérv se jön be. Legalább egy remek ellenpéldával rendelkezünk: Székely Csaba Öröm és boldogság című darabja – aminek Spirit Színházbeli előadásában éppen Blahó Gergő játssza Dénes szerepét – kiválóan eltalálja a szórakoztatás, az érzékenyítés és az ízlésesség finom arányait.

Ha ennyi nem lenne elég, hogy menekülőre fogjuk, amit az előadás rákényszerít Katona Lászlóra, Blahó Gergőre és Döbrösi Laurára, az egyenesen vérlázító. Mindhárman kiváló kvalitású színművészek, akik már többször elvarázsoltak minket elegáns játékukkal, érzékenyen megformált karakterekkel. Fájó látni, hogy egy rettenetes szövegű, laposabbnál laposabb rendezői ötleteket felvonultató előadásban kell visszatérniük másfél év kihagyás után. Az előadás egyetlen őszinte mondata Blahó Gergő szájából hangzik el egy különösen blőd jelenet során: ,,Erre kellett öt év a Színművészetin?!'' Ezek után kicsit félve tekintünk a Szkénés Kartonpapa bemutatója elé. Reméljük, ott Tasnádi István jobbik oldalához lesz szerencsénk.