Macbeth, Pinceszínház, 2023. január 27., 15:00

Játsszák: Pallag Márton, Nagyabonyi Emese, Boda Tibor, Hermányi Mariann, Koós Boglárka, Kovács Olivér, fordította: Kállay Géza, zene: Móser Ádám, koreográfus: Vitárius Orsolya, dramaturg: Al-Farman Petra, látvány: Varjú Ági, Tringer Bea, szakmai konzultáns: Dimitrov Nikoletta, rendező: Tóth András

Érdekes összetételű csapatot verbuvált Tóth András rendező ehhez az előadáshoz, a szereplők nagy része már ismerős volt nekünk, ez tette igazán vonzó ajánlattá az előadást. Pallag Mártonnak a Forte Társulat Bűn és bűnhődése óta rajongói vagyunk, számos alakítását láttuk már, nagy örömmel fedeztük fel, hogy ő játssza a címszerepet. Boda Tibornak szinte a blog indulása óta követjük a munkáit, legyen az írói, rendezői vagy színészi. Nagyabonyi Emesét a Soltis Lajos Színház 3Nővér című előadásában jegyeztük meg, Hermányi Mariannt az Y Csoport Szecsuánija óta szerettük volna újra látni. Koós Boglárka és Kovács Olivér új felfedezések számunkra, megérte kivárni, hogy besétáljanak a mi utcánkba, a független produkciók közé. Al-Farman Petrát az egyik számunkra fontos előadás, a Gyakran Ismételt Kérdések dramaturgjaként írtuk föl a megjegyzendő színházi alkotók listájára. Meglehetősen összezavarodva jöttünk ki az előadásról, ha valaki úgy érzi, hogy megtalálta a választ a kérdéseinkre, valahogy juttassa el hozzánk!

Fotó: Szabó Réka 

"Az élet csupán sétáló árny, egy nyavalyás

Színész, egy órát teszi-veszi magát fönn

A színpadon és elhallgat. Egy gyagyás

Meséje, hang és téboly,

És nem szól semmiről."

William Shakespeare: Macbeth, 5. felvonás, 5. szín, fordította: Kállay Géza

Már a játék kezdete és a színpadkép is enigmatikus. Koós Boglárka, akit Színészként jelöl meg a színlap, játékmesterként prológot mond, és invitál minket a játékba. Aztán végig színpadon is marad, vészlényként jóslatot mond, és mintha végig ebben a szerepben is maradna, alakról alakra vándorolva mindig ott van, amikor gyilkosság történik. Macbeth (Pallag Márton) és a Lady (Nagyabonyi Emese) hátára, nyakára telepszik, és nem mozdul, míg a végzetes gondolatok alakot nem öltenek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Macbeth egy másodpercig nincs meggyőződve arról, hogy bármi értelme lenne számára a koronára törni, hiszen gyerektelen lévén dinasztiát úgysem alapíthat, a Ladyvel való kapcsolata sem annyira bensőséges, hogy elhiggyük, ez a női akarat képes megtörni Macbethet, aki érte, és csak érte pokolra szállna, akkor marad az az értelmezés, hogy itt külső erők munkálnak, az emberek bábok, egyéni felelősség nincs. Ez esetben viszont nem értjük, Malcolmot (Hermányi Mariann) miért nem nyomasztja a vészlény, hiszen semmiben sem különbözik a többi hatalomra törőtől. Macduffal (Boda Tibor) való kettősében kivételesen őszintének tűnik önpocskondiázó monológja, és semmi részvétet nem mutat a családját vesztett thán iránt. Banquo (Kovács Olivér) sem különbözik a többiektől, mintha ebben a változatban ő jobban hinne a jóslatban, mint a főhős. Mintha kivárásra játszana, Macbethtel kapartatná ki maga számára a gesztenyét. Duncan király (Boda Tibor) az első a zsarnokok sorában, ezt erősen sugallja a színpadkép és Boda Tibor játéka. Kiszámíthatatlan és kegyetlen, az ő játékában a legerősebb az őrült bohóc jelleg. Ez a világ kaotikus, értelmezhetetlen és kíméletlen a benne élők számára, polgárháborúból polgárháborúba sodródik, egészen a végső pusztulásig. Nem az egyéni döntések, nem a ráció kormányozza, a halál angyala jár közöttük, és akinek megérinti a vállát, az mámoros lesz a hatalomtól, és eszeveszett öldöklésbe kezd.

Fotó: Szabó Réka

A színpadkép (Varjú Ági és Tringer Bea), a jelmezek és sminkek erős becketti áthallásokat hoznak be az előadásba. A középen álló, forgó fa, amelyre minden gyilkosság után felkerül egy elem, már a kezdet kezdetén mérgezett, Duncan uralkodása alatt sem csupasz, lóg rajta egy halálgyümölcs. A nyitóképben a keménykalap-koronát viselő Duncan Pozzóként ül a fa alatt, a lába mellé kucorodó Malcolm Luckyt idézi. A fa szépen fejlődik, Macbeth minden gyilkosságával új termést hoz. És itt van az a pont, amit egyáltalán nem értünk. A szépen épülő szimbólumot elkezdi dekonstruálni az előadás, a fát szétszedik, Malcolm már nem a fa alatt kezdi meg uralkodását. Ez azt jelentené, hogy a Malcolm-érával beköszönt a béke, a racionalitás, a jó kormányzás kora? Sem szövegszinten, sem a történetépítésben nem találunk erre utalást. Számunkra ez inkább zavaró inkoherencia az előadás szövetében.

Fotó: Szabó Réka

Szerettük Vitárius Orsolya koreográfiáit, a mozgásos elemek kifejezően illeszkedtek a produkcióba. A legsikerültebb jelenetnek Malcolm és Macduff kettősét találtuk, a látvány és az értelmezés szépen összesimult, jól olvasható, hatásos szekvencia az előadásban. A saját szerepünkkel azonban bajban voltunk. A kezdet kezdetén Koós Boglárka egy spektákulum nézőinek invitált minket bizarr cirkuszi sátrába, nem pontosan értettük, hogyan lett belőlünk a szünet utáni lakomára skót udvari nép. Kiterjedt tapasztalatokkal rendelkezünk néppé válás témakörben, szavaztunk már Kohlhaas bűnösségéről, voltunk thébai, athéni és ténoszi nép, kollaboráltunk Cenci gróffal itáliai méltóságként, ejtettek már túszul és keveredtünk utcai harcokba 1956-ban. Tapasztalataink szerint alaposan föl kell építeni, hogy milyen szerepet is szán az előadás a nézőknek, nem egy ad hoc módon bevethető eszköz. Ilyen módon csak zavart okoz, és összezavarja az értelmezést.

Fotó: Szabó Réka

Érdekes ezt a fatalista Macbeth értelmezést összevetni az általunk látott szkénés és Örkény színházbeli variációkkal. Kicsit letisztultabb koncepciónak jobban örültünk volna, de így is félelmetesen sok arcát mutatja a Macbeth, minden újabb előadással csak gazdagodunk.

♥

Kedves Márton, Emese, Tibor, Mariann, Boglárka, Olivér, Ádám, Orsolya, Petra, Ági, Bea, Nikoletta és András, jó volt látni titeket, várjuk a következő találkozást.