Günter Grass: Kutyaévek, Stúdió K, 2021. október 30., 19:30

Játsszák: Homonnai Katalin, Nagypál Gábor, Lovas Dániel, Sipos György, Spilák Lajos Nyakó ]úlia, Pallagi Melitta, dramaturg: Gyarmati Kata, fény: Berta Ninett, rendező asszisztens: Mátyás Viktória, rendező és látványtervező: Mirko Radonjić. 

 „Azok az országok, amelyek az elmúlt fél évszázadban nem vállalták fel Nyugat-Németországhoz hasonlóan a múltfeldolgozással járó lelki és anyagi terheket, nem is találhatnak okot a „büszkeségre”, ami megkönnyíthetné számukra a szembesülést a saját holokausztmúltjukkal. Ez lehet a magyarázat arra, hogy más országok miért nem siettek követni a német „példát”.” – Kovács Mónika: A német múltfeldolgozás és tanulságai című előadásában.

 Az előadás adatlapja a Stúdió K oldalán.

A Stúdió K évek óta szembe megy ezzel a tendenciával. Módszeresen és tántoríthatatlanul birkózik a múltfeldolgozással, évadonként több előadást is szentelve a témának. És nem csak a mi történt velünk, mit tettünk, hogyan engedhettük kérdéseket feszegetik, hanem a miben vagyunk, milyenné váltunk aktuális problémáit sem kerülik meg. Nem véletlen, hogy a Stúdió K adott helyett 2020 elején Fábián Péter és Benkó Bence munkájának a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves hallgatóinak igen csak provokatív, Wass Albert cikke köré épített, A patkányok honfoglalása című előadásának. Ez az elkötelezett kutatás nem áll meg a téma új és új szempontú körbejárásánál, hanem a forma kikísérletezése is szerves része. A kabaréformátumú Rettegés és ínség a harmadik birodalomban, az Iphigénia Auliszban parafrázis Titánia, a dokumentarista Ítél a nép és a színészi szövegekből összeálló Sacra Hungarica után, az elemeltebb, szimbólumokkal dolgozó, erősen a szövegre támaszkodó előadások következtek, A város emlékezete, A széplélek, és most a mágikus realista Kutyaévek.

Pallagi Melitta, Nyakó Júlia (fotó: Vass László Ádám).

Günter Grass danzigi trilógiájának záródarabja, a Kutyaévek, 1963-ban jelent meg, magyarul 2001 óta olvasható Schein Gábor és Magyar István fordításában. A danzigi trilógia – A bádogdob, Macska és egér, Kutyaévek – a német múltfeldolgozás emblematikus darabjai, nem meglepő, hogy teljes egészében a megjelenés után majd negyven évvel lett csak olvasható itthon. Gyarmati Kata dramaturg gigászi munkát végzett a több mint 800 oldalas anyagon, úgy, hogy a regény minden fontos jellemzőjét megtartotta: a többszólamú elbeszélést, a folyamatos visszautalásokat és közbevetéseket, az egyre elborultabb mágikus realista képeket és jeleneteket, a mindent átszövő szimbólumok jelentős részét, miközben sikerült összerakhatóvá tenni elsősorban Walter Matern és Eddi Amsel történetét, és hozzájuk kapcsolva felvillantani Tulla, Harry, Jenny és Harras/Prinz történetszálát. Az előadás rendezője és látványtervezője, Mirko Radonjić azokat a jól dramatizálható jeleneteket választotta, amik a regény olvasása közben szinte leugranak a lapokról színpadi megvalósítás után kiáltva, mint a Ravatalozó nevű bizarr kocsma, az angolnák története, a Chez Jenny leégése vagy természetesen a Walter Matern életét föltárni akaró dinamikus vita.

Sipos György (fotó: Vass László Ádám).

Az előadás örkényi abszurddal vagy kafkai groteszkkel indul, de nem marad meg ennél az absztrakciónál, hiszen elég jól felfogható történeteket mesél el az (egyik) főhőst kifaggató tárgyalás keretében. Megismerkedünk a húszas évek Danzigjának egy gyerekcsapatával, és megismerkedünk annak a kornak a zsigeri, megúszhatatlan, naturalisztikus elevenségével. Nincs menekvés a mindennapokból, nem bújhatnak el a szereplők, az emberek össze vannak zárva, egymásra vannak utalva és nyűvik-nyírják egymás idegeit, lelkét, testét. Itt a barátság örök barátság és vérszerződéssel köttetik, az ellenségesség végállomása gyilkosság. Günter Grass fájóan éles fényt vetít azokra az eseményekre, amiket legszívesebben elfelejtenénk. Ezek a karakterek agyába beleégő felvételek pedig önálló életre kelnek és a mágikus realizmus termőtalajává válnak. A gyermek és fiatal felnőtt korban elvégzett vagy elszenvedett szeretet- és gyűlöletaktusok megmásíthatatlanul nyomot hagynak a szereplők életén és meghatározzák lidérces jövőjüket. Az erő és gyengeség, butaság és rafinált aljasság ezen pokoli keveréke semmi mást nem tud szülni mint értelmetlen halált. Günter Grass titka mégis valahol ott van, hogy nem dokumentarista módon, pusztán az orrunk alá dörgöli az emberi aljasságokat, hanem mitikus ködbe vonja őket, elviselhető delíriumba ringat minket, amitől együtt tovább tudunk lépni a feldolgozás hosszú, kanyargós ösvényein. 

Lovas Dániel (fotó: Vass László Ádám).

A többszólamúságnak köszönhetően szinte mindenkinek jut egy emlékezetes negyedóra az előadásban, de most Walter Materként Lovas Dániel van a középpontban, a legtöbb jelenet köré épül, az ő történetét, az ő motivációját, az ő karakterét akarjuk megfejteni, rajta keresztül feldolgozni, hogy mi mindennek kell összeállnia ahhoz, hogy ez a nem túl okos, befolyásolható, de alapvetően jóindulatú ember eljusson a legrémesebb tettekig, és később hogyan próbálja ezt önmaga előtt is leplezni, átírni egy elfogadható élettörténetté. Eddi Amsel titokzatos, öngyűlölettől sem mentes félzsidó figuráját Sipos György tölti meg élettel (és halállal). Homonnai Katalin ismét egy démoni nőalak, a pszichopata vonásokkal felruházott Tulla, akit ennek ellenére mélységesen tudunk sajnálni élete két tragédiájában. Jennyt a pufók, terrorizált gyerekből balerinává transzformálódó lányt Pallagi Melitta játssza, aki az előadás elején játékmesterként kalauzol minket a pokoli történések helyére. Spilák Lajos a világ legcukibb öreg cicája után, amit a Peer Gyntben láttunk tőle, a világ legszomorúbb kutyáit is eljátssza nekünk, Prinz monológja az előadás egyik legfontosabb része. Nagypál Gábor Harryje inkább szemlélője, mint alakítója az eseményeknek, minden történésnek szemtanúja, néha kicsit vonakodó résztvevője, olyan ember, aki széttárhatja az események után a kezét, mondván, mégis mit tehettem volna. Úgy, ahogy mi, nézők is. Nem véletlen ugyanis, hogy nagyon kevés néző előtt zajlik az előadás (nem lennénk meglepve, ha pont 32 előtt), nem bújhatunk egymás háta mögé, nem mentegetőzhetünk, hogy ott se voltunk. Látunk mindent, és látjuk egymást. Nyakó ]úlia Szűz Máriaként, iskolaigazgatóként és Tulla anyjaként jelenik meg fontos jelenetekben. Nagyon várunk egy rá épülő előadást.  

Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Sipos György, Pallagi Melitta, Nagypál Gábor (fotó: Vass László Ádám).

Nem csoda, hogy rendező és társulat így egymásra talált ebben az előadásban, hiszen Mirko Radonjić ars poeticája akár a Stúdió K-é is lehetne. Mi legalábbis így érezzük minden alkalommal, amikor látogatóba megyünk hozzájuk.

„Szerintem a rendező feladata az, hogy megszervezze a színészek és a közönség találkozását. Olyan ez, mintha vacsoravendégeket hívnál, nagyon fontos vendégeket, akiket szeretnél lenyűgözni. Két hónapig készülődsz, de a siker aznap este dől el, mert a színészek és a közönség találkozásán múlik, amelynek nagy részét nem tudod befolyásolni.” szihaz.online

Újra és megint rengeteget hozzáadnak az előadáshoz Berta Ninett fénykompozíciói. Mivel nagyon rövid idő alatt láttuk három előadás fényvarázslatát is a Stúdió K-ban, nem tudtunk nem fölfigyelni a jelenségre, menthetetlenül Berta Ninett-rajongók lettünk. A diszkógömbből szétsugárzó fénypontocskák sokasága megmutatja,

mennyi sötét sarok vár még megvilágításra, hány szörnyet kell még napvilágra hozni,

hogy akárcsak elkezdjünk kezdeni valamit a múltunkkal, a traumáinkkal, a bűneinkkel, hogy végre megértsük önmagunkat.  

♥

Kedves Katalin, Gábor, Dániel, Sipos Gyuri, Lajos, ]úlia, Melitta, Kata, Ninett, Viktória, és Mirko, nagyon köszönjük, ezt a megrázó, elgondolkodtató, megtisztító előadást.