Dézsi Fruzsina: Vid napja, TÁP Színház, Stúdió K Színház, 2022. november 28., 19:30

Játsszák: Homonnai Katalin, Nagy-Bakonyi Boglárka, Nyakó Júlia, Pásztor Dániel, Sipos György, Takács Géza, dramaturg: Selmeczi Bea, zene: Vörös Ákos, Arif Erdem Ocak, látvány: Huszár Kató, hang és fény: Berta Ninett, plakát: Varga Vince, rendezőasszisztens: Fenyvesi Bálint, Csonka Laura, rendező: Varga Bence.

Dézsi Fruzsina drámájával, a Vid napjával, már 2019 decemberében megismerkedtünk felolvasó színházi formában a Stúdió K-ban. Már akkor is éreztük, hogy furcsa, erős szöveggel van dolgunk, de abban a formában nem állt össze számunkra a produkció teljes egésszé. 2022 tavaszán két társulat is aktuálisnak érezte a dráma színrevitelét, sajnos a májusban bemutatott RÉV Színházbeli Etűdök Vid napjára nem ért meg sok előadást, pedig az általunk most látott TÁP Tilos az Á Performansz Színházféle változat után nagyon kíváncsiak lettünk volna egy másik értelmezésre is. Mert, mi tagadás, nem adja magát könnyen az anyag. Mintha folyamatosan ellentartana a nézőnek, kiforgatná a nézői elvárásokat, talán azért, hogy ezzel ösztökélje egy jól meghatározott irányú gondolkodásra, és ne hagyjon nyugodni bennünket, amíg kulcsot nem találunk ehhez a feltörhetetlen zárhoz. A közönség soraiban is éreztük ezt a zavart, a fogadtatás nem a megszokott volt. Számunkra az előadás késleltetett időzítésű bombaként működött: hosszas töprengés után aztán nagyon betalált. A voltaképpeni témához, a délszláv háborúhoz, egyáltalán nem tudtunk kapcsolódni, a kilencvenes években a háború mediatizálása még gyerekcipőben járt, így akkor csak szórványosan kaptunk, és így is igen megbízhatatlan információmorzsákat a történésekről. A közelmúltunknak ez a része  a későbbiekben is fehér folt maradt a számunkra. Már a cím értelmezéséhez is segítségre volt szükségünk, szerencsére Németh Fruzsina Lilla készített egy remek interjút az alkotókkal, ami sok kérdésünket megválaszolta.  

(Fotó: Juhász Éva)

Ha a háttérismereteinkre nem támaszkodhatunk, akkor próbáljunk menni a sztorival, a karakterekkel! Ám, a dráma felépítése nem teremti meg ezt a luxust számunkra. A hat, lazán összefüggő etűd nem ad ki egységes történetet, nincsenek visszatérő szereplők, átélhető sorssal, felfejthető motivációkkal, jellemfejlődéssel. Ez nem egy történet háború idején, a történet maga a háború. Varga Bence rendezése minden jelenethez külön formát rendel, így az egységes stílus vagy hangulat sem segít. Az őrült kaleidoszkópban látott képtöredékek nem rendeződnek egységgé. Mégis a jelenetek különbözősége vált számunkra azzá a kulccsá, aminek segítségével sikerült feltörnünk azt a rejtjelet, amit az előadás jelentett számunkra. A jelenetek döntő többsége megidézett számunkra egy másik drámát, sőt gyakran egy másik konkrét előadást vagy filmet. Az első jelenet a háborúból három napra hazatérő fiúval (Pásztor Dániel), az édesanyát játszó Nyakó Júliával, az egyik pillanatról a másikra várandóssá váló menyasszonnyal (Nagy-Bakonyi Boglárka), a fehér jelmezekkel nagyon erősen behozta a Hegymegi Máté rendezte Stúdió K-s Peer Gynt-t, amit a dráma szövege is erősen megtámogatott. A második jelenetben az alákevert nevetés mellett a szódabikarbóna jótékony hatásairól értekező szomszédasszonyokról (Homonnai Katalin, Nyakó Júlia) David Lynch 2002-es rövidfilmje, a Rabbits ugrott be, ahol a nyulak pont ilyen műnevetések mellett beszélgetnek furcsa dolgokról a vágóhíd árnyékában.  

Az erre következő kocsmajelenet teljesen abszurd felütése, a senki által nem látott, nem ismert kocsmatulajdonos, a rutinszerű pótcselekvések sora miatt azonnal beugrott a Godotra várva. Az orvosok (Takács Géza, Sipos György) párbeszédéről és ennek vizualitásáról az Örkény Színházban látott, Szvetlana Alekszijevics műveiből készült Secondhand című előadás Csernobil-jelenete képződött meg a szemünk előtt. Az utolsó jelenetben a rendőr (Takács Géza) és a katonaszökevény (Pásztor Dániel) párbeszédében a klasszikus vitadráma struktúráját fedeztük fel. De mi köti össze ezeket a nagyon eltérő idézeteket egymással, és hogyan segíti ez az értelmezésünket? Nos minden jelenet valójában egy párharc a valóságtagadók és a valósággal szembesítők között. És a beidézett művek mindegyikének meghatározó motívuma a valóságtagadás, az alternatív valóságban élés. Míg a valósággal szembesíteni akaró szereplők el akarják ismertetni a többiekkel, hogy a háború pokol, hogy a háborúban minden élet csak látszatélet lehet, a valóságtagadók egy olyan világképet próbálnak felfesteni, ahol a háború ellenére is léteznek normális hétköznapi dolgok, ahol magyarázatul szolgálhat a megmagyarázhatatlanra a dicső haza vagy a hősi halál fogalmi konstrukciója. 

Homonnai Katalin, Takács Géza (Fotó: Juhász Éva)

Ebben a világban a háború a realitás, és minden, ami a hétköznapok normalitásához tartozik, az abszurd. Nem csak arról van szó, hogy a mindennapos cselekvések, mint például a szőnyeg kitisztítása, vágott virág szerzése egy forgatáshoz vagy egy kipufogó megjavíttatása teljesen értelmetlen cselekedet, ha a faludat éppen bombázzák. Hanem, hogy a karakterek már észre sem veszik, sem magukon, sem egymáson, hogy a valóságérzékelésük teljesen csődöt mondott. A néző pedig csak kapkodja a fejét, hogy értelmet találjon a párbeszédekben és jelenetekben, de csak a háború logikája fogható föl ésszel, az árulás, a propaganda, a besúgás, a gyilkolás és a haslövés, amit viszont érzelmi és zsigeri szinten is elutasítunk. Legszebben ez a laktanyában forgatott propagandariport esetében képeződik le. Miután a közlegény (Takács Géza) szembesítené a riportert (Homonnai Katalin) és a tévénézőket a háború szörnyűségeivel és értelmetlenségével a tábornoknak (Sipos György) kell mentenie a menthetőt, és a dráma leghagymázasabb monológjában a legképtelenebb verziót hiteti el minden nehézség nélkül a riporterrel, mert még az is elfogadhatóbb, hogy az ország legkisebb légvédelmi laktanyája egy űrállomás, mint az, hogy az élet évek óta rémálom, és nem várható, hogy egyhamar felébredünk. 

A jelenetek szerkezete olyan, hogy elkezdődik egy ígéretes cselekmény, majd egy adott ponton valami nagyon furcsa történik, valami nagyon megváltozik, és a nézői várakozásokat szétrombolja. Amit akarunk, a történet vagy a mondanivaló. Amit kap a néző egy kifordított valóság, amiben az egyik alak akár mi is lehetnének, egy olyan ember, aki tagadni próbálja azt, hogy itt valami borzasztó zajlik. Ennek az alaknak a viselkedése jól reprezentálja a mi ellenállásunkat a háborús helyzet érzelmi befogadásával kapcsolatban: nem, ez nem történik meg, nincs itt semmi látnivaló, lássunk inkább valami mást, valami elemeltet vagy éppen játékosat vagy izgalmasat, de ne a háborút. Minden jelenet erre a törésre fut ki: "Látod? Itt most te drámát vársz, hogy elmerülj benne, és elfeledd a háborút. De ez nem fog megtörténni." Az egyik legjobban kiugró töréspont a kocsmajelenet. Ebben olyan rettenetes események tárulnak elénk, mint a Mi osztályunk fészer-égetős esete. És ezen a ponton mondja az egyik alak: ezt nem hiszem el, inkább játszunk valamit. Ha a dráma egy történetet mesél el, akkor ez a történet annak a története, ahogy mi hogyan menekítjük ki magunkat valamilyen fantáziavilágba, hogy ne kelljen a háborút valóságát létezőnek tekintenünk.

Takács Géza, Nagy-Bakonyi Boglárka, Sipos György (Fotó: Juhász Éva)

Még egy motívum végighúzódik a drámán és az előadáson, ez pedig a nők kiszolgáltatottsága. A háborús nemi erőszak mindennapossága, aminek nem elég a maga rettenete, vele jár a szégyen és a kiközösítés is. Az első és az utolsó jelenet terhes menyasszonya mintegy keretbe foglalja az előadást, és az orvosok jelenete hullahalmának tetejére is a menyasszony kerül kifeszítve. Az első jelenetben vajúdó, majd az utolsóban elvetélő lány vesztesége mindannyiunké, itt a jövő abortálódik, a háborúból csak halál származik, nem születik belőle élet, hiába mantrázzák a valóságtagadók több jelenetben is, hogy ezek a véres kataklizmák a nemzet születésének, újjászületésének elengedhetetlen velejárói. A szomszédasszonyok beszélgetésében a megroppantott női szolidaritás is tematizálódik. Ez a rendkívül harsány jelenet olyan szenvedésekről beszél a sorok között, amit egyre nehezebb hallgatni és elviselni.  

Pásztor Dániel, Nagy-Bakonyi Boglárka, Takács Géza (Fotó: Juhász Éva)

A Vid napja a bemutatóra, 2022 áprilisára, aktuálisabb lett, mint a megírás pillanatában volt. Érdemes volt végiggondolni, hogy a fent vázolt befogadási nehézségeken túl miért próbáltunk elzárkózni a hatása elől. Miért tudtuk csak késleltetve és erősen átszűrve beengedni a tudatunkba. Ez az előadás – akár csak a napokban látott KV Társulat által készített NE BÁNTS! Projekt – szembesített minket a saját határainkkal. Mi az, amit már, saját mentális egészségünk érdekében, nem vagyunk képesek feldolgozni? Melyek azok a témák, amiket önvédelemből aktívan kerülünk? Az önismereti utazás mellett mégis az a legfontosabb tanulság számunkra, hogy a színház képes kicselezni ezeket az önvédelmi reflexeket, képes rákényszeríteni minket arra, hogy kilépjünk a komfortzónánkból és hosszú napokat töltsünk olyan dolgok átgondolásával, amikre magunktól soha nem vennénk rá magunkat.

♥

Kedves Fruzsina, Katatlin, Boglárka, Juli, Dani, Gyuri, Géza, Bea, Ákos, Arif Erdem Ocak, Kató, Ninett, Vince,  Bálint,  Laura, és Bence, köszönjük ezt az elgondolkodtató, megrázó, zseniális előadást!