Robert Icke: Oidipusz, Radnóti Miklós Színház, 2024. április 5., 19:00

Játsszák: Pál András, Kováts Adél, László Zsolt, Bálint András, Berényi Nóra Blanka, Kozma Veronika e.h., Martin Márta, Schneider Zoltán, Kuttner Bálint, Major Erik, Gazsó György, Szikszai Gáspár/Varga Frigyes, költöztetők: Balogh András, Németh József, Szabó Sándor, Vágány Attila, fordította: Upor László, dramaturg: Hárs Anna, Szikszai Rémusz, díszlettervező: Zöldy Z Gergely, jelmeztervező: Szelei Mónika, media design és pártarculat: Varga Vince, ügyelő: Kónya József súgó: Farkas Erzsébet, a rendező munkatársa: Ari Zsófi, rendező: Szikszai Rémusz

Rendszeres olvasóink tudják, hogy nagyon szeretjük a mítosz-átiratokat, például Margaret Atwood Pénelopeiáját, amelynek színpadi változatát a Maladype Színház hirdeti nagy erőkkel május végére, nagy tisztelői vagyunk Szikszai Rémusz rendezéseinek, és a negyedéves SZFE-sek követésében logikus állomás egy olyan előadás megnézése, amelyben Kozma Veronika is szerepel. Mindezek ellenére hiba volt megnézni a Radnóti Miklós Színház Oidipuszát. Az alábbiakban traumafeldolgozó jelleggel megpróbálunk beszámolni élményeinkről.

Fotó: Dömölky Dániel

Egyszerűen vacak a darab, és ettől hiteltelen lesz minden másodperc a színpadon, nem menti meg sem a színészi játék, sem a rendező kvalitásai. Robert Icke nem kibontja a mítoszt, hanem szétírja. Mítosz akar maradni annyiban, hogy kor- és helymegjelölés nélkül modernizál, tulajdonképpen még az évszázadot és a kontinenst sem lövi be, ahová darabját helyezi, a XIX századtól a XXI. századig bármikor játszódhat, amikortól választási küzdelmek és a tömegmédia valamilyen formában létezik. Megpróbálja konkretizálni a történéseket, és ebbe az általa kitalált választási sablonba beleerőltetni. Ez többnyire nem sikerül jól. Tiréziász (Bálint András) például valójában kicsoda? Az éppen bukó rezsim embere, akinek rég eltemetett akták vannak a birtokában? Egyáltalán milyen kormányzat leváltására készül Oidipusz, és mit csinált 18 évig, mióta Jokaszté férje? Laiosz uralma, ami harminc éve ért véget egy „sajnálatos” autóbalesettel, mintha egy autokratikus, hatalmi visszaélésektől hemzsegő éra lett volna, de mi váltotta ezt? Kreón (László Zsolt), Oidipusz kampányfőnöke elég rafináltnak tűnik, Jokaszté öccseként már Laiosz idején is közel volt a hatalmi centrumhoz, hogy lehet, hogy ilyen horderejű, karaktergyilkosságra alkalmas történetekkel nincs tisztában? Kapunk egy keretet, de minek, ha nincs se rendesen, se koherensen megrajzolva?

Fotó: Dömölky Dániel

Jó, akkor nyilván nem erre kell koncentrálnunk. Nézzük tehát a családi viszonyokat. A színlap is Jokaszté (Kováts Adél) és Oidipusz (Pál András) kapcsolatára irányítja a figyelmünket. Érthetetlen, hogy ha ez egy olyan erős véd- és dacszövetség, mindent elsöprő és túlélő szerelem, amit beharangoznak nekünk, és Oidipusz karakterének legmeghatározóbb tulajdonsága a kíméletlen igazságkeresés, hogy történhet az meg, hogy ez az álompár húsz éven keresztül elhallgatja egymás elől azokat a meghatározó traumákat, amiket a tagjai cipelnek? Ebben a csodálatos családban, ahol Oidipusz gond nélkül megugorja, hogy a családi vacsorán a tizennyolc éves Polüneikész (Major Erik) coming outol, miért éri meglepetésként, hogy fiának valószínűleg gondjai vannak az iskolában a többiekkel. Mintha ezen a napon beszélgetnének először életükben. A testbeszédük is furcsa, először vagy öt méterről kezdenek el társalogni a fiú szerelmi életéről, majd ez a távolság a szintén teljesen hiteltelen nulla centiméterre csökken. Közben Antigoné (Kozma Veronika) és Kreón, nagybácsi és unokahúg között is elkezd alakulni valami fura vonzódás, de a szülők erre is vakok. Inkoherencia minden vonalon.

Fotó: Dömölky Dániel

Rettenetes a darab nyelvezete is. Egyfelől mindenki ugyanúgy beszél. Másfelől ezek a szövegek egyáltalán nem illeszkednek a szituációkhoz, a választási beszéd ugyanabban a regiszterben szól, mint Meropé (Martin Márta) és Jokaszté vallomása vagy a sofőr (Gazsó György) elbeszélése Laiosz haláláról. Jól formált, szentenciákkal megtűzdelt, teljesen steril bekezdések egymásutánja. Tegnap volt szerencsénk látni a Született: Wágner Emese című monodrámát, amit témája, az örökbeadás-örökbefogadottság miatt citálunk ide. Ott sikerült egy olyan nyelvet találni ennek a nagyon nehezen elmondható történetnek, ami hiteles és zsigeri élményt ad. Ez az élmény segít megfogalmazni azt, hogy mi volt a problémánk a két nő, az „örökbeadó” Jokaszté, az örökbefogadó Meropé és az örökbefogadott Oidipusz reakcióival. Egyszerűen ezek a tapasztalatok nem azon a nyelven szólalnak meg, amit ez a darab kitalált neki, pszichológiailag teljesen hiteltelenek ezek a mondatok, ember így nem beszél.

Fotó: Dömölky Dániel

Azért sajnáljuk nagyon, mert kihagyott lehetőségnek érezzük a színészek szempontjából. Pál András talán még sosem láttuk ilyen jónak, teljesen neki való ez a szerep, érdekes, sokszínű alakítást nyújt, elhisszük neki (ami nagy szó), hogy tisztességes politikus, szerelmes férj, miközben van a lényében valami eredendő erőszakosság. Kuttner Bálint és Major Erik kettőse annak ellenére tudta megidézni az egymást nem sokára legyilkoló testvérpárt, hogy nem sok játékidő jutott nekik. Kozma Veronika lázadó, lelkes és sebezhetően fiatal Antigonéja is tágította a történetet az Oidipusz Kolónoszban és az Antigoné felé. Schneider Zoltán, mint testőr szintén meg tudta mutatni azt az összetett motivációjú lojalitást, ami ehhez a családhoz, és főleg Jokasztéhoz fűzi, kár volt agyon csapni az alakítás finomságát ezt explicitté tevő szövegekkel

Persze mondhatjuk, hogy ezzel az anyaggal kellett dolgozni, és abból Szikszai Rémusz a legtöbbet kihozta, de egyfelől ez nem igaz, másfelől miért is van az a kellett? Értjük, hogy Magyarországon a tét nélküli darabok a menők, mert azokból nem lehet baj. Értjük, hogy ez egy erős hagyomány. (Lásd még: Koltai Tamás, Mért gyáva a magyar színház.) De tét nélküli előadásokat nézni minek? Történik bármi bennünk utána? A legerősebb tanulság,  amivel távozunk a színházból, az lehetne, hogy a gonosz, gonosz, gonosz világ tönkre tesz egy jó embert. Csak ez az ember még csak nem is jó és nem is velejéig romlott. Egyszerűen egy szürke egér és az is marad.

Szomorú és fárasztó este volt, és már sokadik csalódás az angol sikerdarabokban.