Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló, Radnóti Miklós Színház, 2025. április 19., 19:00

Játsszák: László Zsolt, Major Erik, Pál András, Tóth Ildikó, Berényi Nóra Blanka, Bata Éva, Simon Zoltán, Lestyán Attila, fordító: Upor László, dramaturg: Sándor Júlia, díszlettervező: Devich Botond, jelmeztervező: Szabados Luca, zeneszerző: Bocsárdi Magor, koreográfia: Nagy Péter István, Lestyán Attila, médiatervező: Wurk Ikona, intim tréner: Mezei Bence, ügyelő: Kónya József, súgó: Farkas Erzsébet, a rendező munkatársa: Ari Zsófi, rendező: Nagy Péter István

Az Angyalok Amerikában ikonikus LMBT alkotás, és mi szeretjük az ilyen darabokat. Kezdve az allegorikus Equus-szal a Sodrásban-ig, keresztül számos érdekes, emlékezetes produkción, örömmel foglalkozunk a témával. Különösen akkor, amikor olyan számunkra fontos alkotók állnak neki, mint Nagy Péter István, akinek kilenc rendezéséről írtunk, és még ennél is jóval több munkáját láttuk, valamint amikor az egyik legjobb dramaturgként megismert Sándor Júlia áll a szöveg mellé. Sajnos az előadás nem győzött minket meg, még mindig várjuk az Angyalok Amerikában egy élő interpretációját.

Az előadás adatlapja a Radnóti Miklós Színház oldalán.

Minthogy a színház a pillanat művészete, számunkra az egyik legfontosabb szempont, hogy miért itt és miért most jön létre egy produkció, és mit mond a mának. Ez a jelentéskutatás számunkra elsősorban az előadások szövegére és szerkezetére vonatkozik, és arra, hogy az ábrázolás mennyiben támogatja meg a mondanivalót. Kérdés, tehát, hogy az 1991-ben keletkezett darab mit mond a mának, és hogyan adaptálható úgy, hogy megéljen jelen körülményeink között. Láthatóan ezt a Radnóti alkotói is fontosnak tartották, mert a színlapon hosszasan ecsetelték, hogy milyen közvetlen kapcsolatok fedezhetők fel a ma politikai eseményei és a 30 évvel ezelőtti történések között. Azt is aláhúzták, hogy a műnek örökérvényű mondanivalója van, és világdrámaként, világmagyarázatként is értelmezhető, ebben a nemében pedig bármikor elővehető. Hogy az előadásban elhangzó utalások esetleg idegenek lehetnek a nézőknek valószínűleg felmerült bennük, mert a színház halljának kivetítőin olyan anyagok jelentek meg, mint a Rosenberg-házaspár esete és a McCarthy-érára vonatkozó információk.

A polgárjogi aktivitások kellős közepébe berobbanó 1969-es Stonewall Inn-lázadás olyan lavinát indított el Amerika-szerte, ami megalapozta a melegek jogfosztottságának megszüntetését és a szexuális kisebbségek emancipációját. Ezt a diadalmas változást hozó történetet törte derékba a fejét az 1980-es évek elején felütő AIDS-járvány. A betegséget, lévén kezdetben szociológiailag jól beazonosítható népességet érintett, csúnyán felhasználta a konzervatív oldal a társadalmi progressziót hirdető liberális politika ellen. Az ilyen boszorkányüldözés persze nem volt egyedi az amerikai politikában, mert a hasonló kártyákat már Richard Nixon alelnök is extenzíven kijátszotta a kampányai során, ezek után pedig a hatalomgyár bevett szokásává vált az ellenfél karakterének bármi áron való legyilkolása. A tömeghisztéria és a paranoia természetes közege az amerikai társadalomnak azóta is. A józan ész különböző alakokban és taktikákkal próbál visszakúszni az amerikai közpolitikába, folyamatosan küzd a bornírtság változatos formáival, amelyek nagyon sokszor állnak győzelemre ott.

Fotó: Dömölky Dániel

Mit tapasztaltunk ebből mi itt Kelet-Európában? Semmit. Aki X generációs és gyerekként élte át a 80-as éveket kifejezetten traumatikusnak élhette meg a szocialista erkölcsbe burkolt úgynevezett szexuális felvilágosítást. Konkrétan a társadalom nagy része az AIDS-járványon keresztül ismerte meg azt, hogy létezik egy olyan szexuális orientáció, hogy meleg. Nem véletlenül vált mellbevágó generációs filmmé a 2023-as All of Us Strangers. Különösképpen itt Kelet-Európában volt traumatikus a homofób, prüd, féltudású elitünk bármilyen szexualitással kapcsolatos hozzáállása. Európa kezdetben, arányaiban legnagyobb liberális pártja, a magyar liberális párt, a szépségtapasz mögé rejtett durva látens homofóbiája miatt bukásáig nem volt képes bevállalni, hogy a Budapest Pride-on megjelenjen. Erről a generációs tapasztalatról szól az All of Us Strangers, és ez az a tapasztalat, amit az előadás ignorál. Az AIDS-járvány és a melegek ismételt egy lapra helyezése 2025-ben a fiatalabb generációkat traumatizálja és újra traumatizálja, az idős generációkat pedig abba a nosztalgikus állapotba löki vissza, amelyben úgy hiszik, hogy értik a problémákat. Márpedig jól tudjuk, hogy ha van generáció illetve gondolkodásmód, amelyik nem érti a mai világot, akkor az a boomer. Ha van ami ellen küzdünk, az éppen az, hogy 60-70-80 évesek mondják meg mi legyen a művészetben, tudományban, politikában és a háborúk véráztatta mezőin, ignorálva minden tudást, ami az utóbbi 50 évben felgyülemlett arról, milyen világban élünk, és milyen társadalmi és ökológiai katasztrófák felé tartunk. Végre kikászálódunk abból, hogy a melegek reprezentációja az áldozati létben merüljön ki, és olyan csodálatos ábrázolások születnek, mint a Call Me by Your Name (2017) vagy a Love, Simon (2018) és akkor most vissza a kezdőkörbe, az AIDS-járvány kellős közepébe és a nőimitátor reprezentációba.

Az előadás hűen követi a szöveget és a filmsorozat ötleteit, nagyon kevés módosítást hajtottak végre a párbeszédekben és azok is inkább rosszabbá tették az anyagot. Úgy is mondhatjuk, hogy feladták a szöveggel való alapos megismerkedést, a jelentések felfedését, és a megjelenítésre és valamiféle költői elemelésre tették a hangsúlyt. Sokat vesztünk azonban azzal, ha a darab belső mozgatóit nem fedjük fel, elsősorban a nézők vesztenek vele, az alkotók valószínűleg tisztában voltak a motívumokkal, legfeljebb nem érdekelte őket. Pedig számos kérdés van, amire az előadás nem válaszol, például, hogy mi a kollektív hallucinációk, az angyal motívum és a prófétaság jelentése. Kushner drámájának kiindulópontja, hogy a társadalom a "Zeitgeist" mentén elutasítja a melegeket, a vallás, ami Amerikában egy elképesztően fontos társadalmi funkció, megfosztja őket az Isten-képmásságtól, a politika, az állam pedig ignorálja őket. Ebben az apokaliptikus kitaszítottságban ők lesznek azok, akik meghallják a transzcendencia hangját, a melegek lesznek azok, akikhez a másvilág szól. Illetve azok a szereplők, akiknek közük van hozzájuk, fordulatot hoz az életükbe, hogy egy hozzájuk közel álló, szeretett személyről kiderül, hogy meleg. Nem akarják ezt, nem tehetnek mást, ez van.  

Nagy Péter Istvánra jellemző a pszichologizálás, ami sokszor nagyon sokat ad hozzá az előadásokhoz, máskor azonban kellemetlen teher. Bár egyfajta költői lebegtetés van az előadásban a transzcendenciát illetően, mégis kifejezetten zavaró az a jól felismerhető alkotói választás, hogy a betegek transzcendens élményei pusztán random hallucinációk, hogy a színpadi megvalósítás antirealista ontológiát követ. Szövegszinten ugyanis éppen kiemelt, hangsúlyos problémaként van felmutatva, a kollektív, közös hallucinációs tér és a transzcendens szereplők valóságos létezése. Az Angyalok Amerikában sokkal inkább hasonlít ilyen szempontból Neil Gaiman Amerikai Istenek (2001) című regényére, amely egy kulturális változást problematizál, és a változást a régi és új istenek küzdelmében ragadja meg. A 2003-as HBO minisorozatban például nagyon sok furcsa, transzcendens jelekkel bíró, de nyilvánvalóan a valóságban is létező karakter asszisztál az eseményekhez. Érdekes például, hogy Isidor Chemelwitz rabbi, akit a filmben Meryl Streep, az előadásban Tóth Ildikó, tehát nők játszanak, teljesen máshogy hat a két médiumban. A filmben egyértelműen jelezi a valóság megtörését, míg a színházban az ilyen megoldás súlytalan, elkent, lévén nagyon sok férfi karaktert szoktak nők játszani színpadon, úgy, hogy ez a tény nem mutat túl saját magán. Pedig nagyon fontos! Az transzcendencia, konkrétan az angyalok, kifejezetten keresik a lehetőséget, hogy közel kerüljenek a melegekhez és a melegekkel kapcsolatban állókhoz. Ezt az értelmezési keretet, amely jelentésessé, értelmessé tenné a cselekményszálat, a rendezés rendre szétveri, a darab centrális mondanivalóját az értelmetlen, random hallucinációk világába száműzi.

Fotó: Dömölky Dániel

Az előadásban az egyik legcsúnyább megoldás Louis (Pál András) és Belize (Lestyán Attila) párbeszéde, amelyet az alkotók stand-upként jelenítenek meg. Itt jelenik meg a darab egyik legfontosabb közlése, hogy "Amerikában nincsenek angyalok", de úgy, hogy ez a közlés teljesen eljelentéktelenedik a végetlenül hosszúra szabott, bohózatszerű rantelésben, amit Louis szájába adtak. Hasonlóképpen Belize példabeszéde is úgy van hangszerelve, hogy azon a közönség feltétlenül nevessen, és ezzel eljelentéktelenítse a másik fontos mondatot, hogy "a szerelem sosem bizonytalan", ráadásul egy olyan szót használva ("ambivalens"), ami nem könnyíti meg a jelentés összerakását, hanem kifejezetten elfedi. Márpedig ha a jelentésvázat kiiktatjuk a darabból, akkor a szétszóródó jelenetek nem fognak többet kiadni, mint triviális, felszínes történetet, ami egy felvonásban is unalmas, nemhogy háromban. 

Lényeges szólni az angyalról mint olyanról, amely a meleg közösség saját szimbolikus reprezentációjaként is ismert. A darab valódi története szerint Isidor Chemelwitz beszéde (aki egy transzcendens figura, a vak is látja) nagyon jól kifejezi, hogy az angyalok kara hogyan gondolkodik a világról. Eszerint az amerikai olvasztótégely nem létezik, a kelet-európai zsidó (ukrán 😉 -wink-) közösség magával hozta az identitását, és ennek meg is kell maradnia. A meleg közösség lázadása éppen az ilyen állóvizet kavarja fel, így az angyalok rossz ajtón kopogtatnak, amikor őket célozzák meg, bár tény, hogy csak ők vevők az ilyen túlvilági kapcsolatokra. (Tök vicces, érdekes, izgalmas lett volna, ha a darab lényegi poénja megjelent volna az előadásban, de nem jelent meg.) Viszont van egy másik angyali minőség is ebben az univerzumban, éspedig maguk a melegek. Louis ellenállhatatlanul szép és izgalmas ember, akibe nem lehet nem beleszeretni, ezt az sokkot éli át Joe mormon konzervatív, meleg karaktere. Joe hasonlóképpen ellenállhatatlan szexuális kisugárzással rendelkezik, voltaképpen mindenki meg akarja dugni, Cohn-tól kezdve a feleségéig, még Prior is sokkot kap amikor meglátja, Louisnak sikerül is táncba vinnie Joe-t. Emellett a mormon fiatalember még ártatlan és erkölcsös is, mint egy igazi angyal. Teljesen nyilvánvaló, hogy a meleg közösség szimbolikus önreprezentációja fejeződik ki itt és az, hogy az amerikai angyalok a melegek. Ebből az értelmezésből az előadásban semmi se maradt.

Ki kell még térni arra, amit a színlap ígér, hogy az előadás problematizálja a szegénységet és a leszakadó társadalmi osztályokat. Igaz, hogy a színlap hozza a szokásos baloldali toposzokat, de ezekből az előadásban semmi se jelenik meg. A kitaszított melegek megkapják az orvosi ellátást, amelyet a korban egyáltalán meg lehetett kapni. Kitaszítottságuk inkább abban nyilvánul meg, hogy ők az amerikai "arisztokráciával" kiegészült meritokrácia azon képviselői, akiket ignorálásra ítélt a Zeitgeist. Ne feledjük, hogy itt nem a Trump-éráról van szó, ahol a társadalom szűk többsége elutasítja az elnököt, hanem egy olyan korról, amikor az elnököt (Reagant) úgy választják meg és újra, hogy egyetlen állam kivételével mindenhol győz. A kitaszítottság tehát inkább az elitből való kihullást jelenti, semmint nyomorgást. Maga az a jelenet is, amelyben Louis-t kinevettetik az alkotók a nézőkkel, a baloldali hohmecolás kigúnyolása. Egyfajta távolságtartás a baloldaltól. Miközben Kushner nagyjából az ördögnek tartja Cohn karakterét, a nézők csaknem azonosulnak vele, és csak a legutolsó mondatnál, amikor a Rosenberg-házaspár meggyilkolásában való részvételéről beszél ocsúdik fel a nagyérdemű, hogy Cohnból nem a "józan ész", hanem az ördög beszél.

Összességében az előadás egy elszalasztott lehetőség, hogy egy 2025-ben is a helyét megálló rendezését lássuk az Angyalok Amerikában színdarabnak. Ehelyett az előadás egy a legprimitívebb sztereotipiákra építő bohózat, amiből a jelentést és az értelmet gondosan kilúgozták az alkotók.