Martin Sherman: Sodrásban, Spirit Színház, 2019 július 5., 20:00

Játsszák: Perjés János, Virág Péter, Magyar Vazul. Írta: Martin Sherman, fordította: Csukás Márton és Csukás Barnabás, díszlet: Spirit, jelmez: Katona Bálint, rendezőasszisztens: Kocsis Bea, rendezte: Szarka János.

Tiszteletreméltó és egyben menő dolog a Spirit Színháztól, hogy az idős amerikai drámaíró, Martin Sherman 2017-es legújabb darabját, a Sodrásban (eredetiben: Gently Down the Stream) címűt tűzte műsorára. Méltó gesztus a Sherman előtti tisztelgés, és társadalmilag fontos a Stonewall Inn-beli polgári engedetlenségre való emlékezés az esemény 50. évfordulója alkalmából. Ugyan a darab kikerüli a melegeket, leszbikusokat és transzokat vegzáló rendőrökkel szemben fellépő emberi jogi aktivisták 1969-es tevékenységének felidézését, ám helyette a főszereplő visszaemlékezései révén, mintegy személyes élettörténeten végighaladva, nagyon sok ponton kapcsolódik a produkció a meleg férfiak XX. századi történetéhez. Aktuális is és izgalmas, mert szembesít minket az átalakuló világgal, azzal, hogy ma már a melegek előrehaladott emancipációja miatt más konfliktusokkal szembesül ez a csoport. Továbbá beemeli a többségi szexualitású nézőt abba a térbe, ami ma már közös a melegekkel, vagyis a tartós kapcsolat, a nyilvánosan megélt párkapcsolat, a gyermekvállalás és persze az időskori szerelem problémakörébe. Mint minden érzékenyítő, problémacentrikus produkció, amellett, hogy esztétikai értékkel bír, terápiás hatású is. Egy igazi elgondolkodtató, baráti beszélgetésre ösztönző munka ez.

A produkció adatlapja a Spirit Színház oldalán.

Ahogy belépünk a Spirit Színház piciny kamaratermébe, érezzük azt a szűkösséget, amit az a négy fal közé szorított közösség, amelyikről a Sodrásban szól. Ez a térbeli szűkösség azonban szemben áll azzal az időbeli  tágassággal, amelybe Rufus (Virág Péter) láthat bele Beau (Perjés János) kis lakásában. A jogi egyetemet nemrég elvégző fiatalemberrel és a jó hatvanas bárzongorista férfival egy egyéjszakásnak induló légyott után találkozunk. A helyzet azonban gyors fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy Rufus és mi, a nézők is, Beau elbeszélése révén az LMBT történelembe készülünk fejest ugrani. Ahogy Rufus számára lassan feltárul a saját szexuális orientációjában osztozó sokak identitástörténete, úgy Beau-nak is örökre az élete részévé válik a fiú. A berendezés, kanapé, szemben asztalka, rajta laptop, egy amerikai szitkom díszlete. És valóban! Sherman ezt a csodálatos színdarabot rendkívül szellemesre hangolta, mindazonáltal kiváló érzékkel igazi mély, színházba illő átgondolni valót is tett mellé. A nagy korkülönbséggel élő meleg pár kapcsolatát bemutató jelenetek mindkét szemszögből, a sokat megélt nagy öreg és az izgága fiatal nézőpontjából is, a felemelő, pozitív képet láttatják számunkra.

Virág Péter (Rufus), Perjés János (Beau) (Fotó: Gergely Bea.)

A Sodrásban, ami a nehezen lefordítható angol cím szerint ,,Finoman lefelé a folyón'', egy kvázi-monodráma. Kétség kívül a Beau-t játszó színész fogja elvinni a show-t, és ez így is van rendjén. Mintha ezt a szerepet az Isten is Perjés János fanyar humorú, cinikus, de mégsem bántó, inkább szeretetteljes színészi karaktere számára teremtette volna. Szemben azonban a hasonló one-man-show dramaturgiájú Háy-darabbal, a szerencsétlenül összeállított A lány, aki hozott lélekből dolgozott cíművel, ez a darab a mellékszereplőknek jól funkcionáló szerepet szán. Ők azok, akik az ellenérveikkel Beau zárt világába olyan katalizáló elemeket szállítanak, amelyek révén Beau-nak sikerül öngyógyítóan reflektálnia önnön sebzett énjére.

Rufus (Virág Péter) az a típusú fiatal, aki még nem látott eleget, ezért azt gondolja, hogy az őt körülvevő világ azért felszínes, kommersz, bulvár, mert ez a kor ilyen. Számára minden, ami nem a ma fogalma alá tartozik, az ami nem közhelyes, nem felszínes, hanem értékekkel és jelentéssel bíró. Beau-ban felfedezi az értéket, közelebből általa fedezi fel a saját identitása megértésének élményét, a világ megismerésének kalandját. Centrális önvallomásából azonban kiderül, hogy sokkal bonyolultabb az az identitás, amivel ő rendelkezik, mint a pusztán férfiak iránti szerelmében megnyilvánuló Beau-féle meleg identitás. Nem mellesleg például a mániás depressziója folytán is. A céltudatosság és széttöredezettség ellentmondása Virág Péter játékában folyékony lágyságként érzékelhető.

Harry (Magyar Vazul), akivel Rufus később összeházasodik, nagyon fiatal kora ellenére egy erős, ép, sebzetlen jellem. Olyan lelki stabilitással rendelkezik, hogy az három emberre, a szivárványcsalád három másik tagja számára is bőven elég. A Sherman szövegéből kirajzolódó Harryt Szarka János rendező útmutatásai úgy keltik életre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Magyar Vazul, a rövidke jelenetei dacára, elképesztően nagy szuggesztív erővel formálja meg ezt a kontra-energiavámpír figurát. Ha nézőként kitartanánk a kezünket, akkor valószínűleg a tenyerünkön éreznénk ezt a kisugárzást. A Rufus-Harry házaspár az egyik legjelentősebb azonosulási pontot mutatja fel a többségi szexualitással rendelkezők számára, amikor mindketten a maguk módján mindenféle manírtól mentesen a szokásos heteroszexuális képet láttató apa módjára dédelgetik a kisdedüket.  

Virág Péter (Rufus), Magyar Vazul (Harry) (Fotó: Gergely Bea.)

A hibátlan színészvezetés és kiváló színészi munka mellett azonban hiányzik a produkcióból a külső szemlélő szerepét felvállaló dramaturg. Számos LMBT-kulturális utalás vész el azáltal, hogy a néző nem igazán van képben a szimbólumrendszert illetően. Beau a hazai közönség számára teljesen ismeretlen Mabel Mercer énekesnőt kísérő zongorista. Az ugyan igaz, hogy a darab ügyesen körülírja miért vált LMBT-ikonná ez a bárénekesnő, egy olyan karakterré, mint amilyen most mondjuk Madonna vagy Lady Gaga. Ám a jelenetközökben felhangzó Mercer dalok nem tudják a hangszórókon keresztül ugyanazt az élményt biztosítani, mint egy zongora és énekhang élőben. Sherman feltehetőleg csúcspontnak szánta azt a pillanatot, amikor a címben idézett gyermekdal (,,Row, row, row your boat / Gently down the stream'') felhangzik. Ezt azonban a mi közönségünk egyáltalán nem ismeri és nem is érti, üresen kong amikor felhangzik. Csak aki nagyon átadta magát az elhangzó szövegnek, az érzékeli a beépített meghatódottság kapcsolót, hogy itt most a szokásosan emlegetett negyedik fal omlik le. Dallamában eléggé hasonlít amúgy a ,,Brown girl in the ring'' gyermekdalhoz, amit a Boney M is feldolgozott. Ez az a pont, ahol a nézői azonosulás oltárán fel kell áldozni az autenticitást. Hasonlóan üresen kong a kivetítőn a Mercer-korabeli kék szín, mint ikonikus utalás a meleg kultúrára. Ma a mozgalom jelképe a szivárvány, és csak a ,,kék osztriga'' kifejezés őrzi, hogy volt olyan időszak, amikor a new yorki meleg elit a kéket tekintette szimbolikus színének. Kétség kívül felismerhető azonban a rendezői szándék, hogy a talán már túlcsorduló mai meleg szimbolikától mentesíti a produkciót, és egy ma már ismeretlen múltba vezet vissza minket.

Mindhárom szerepnél megvan az a lényeges pont, amikor a karakter beleáll abba, ami neki fontos, vállalja azt a döntést, hogy miképp fog ezután élni. A két fiatalembernél ez offenzív, progresszív, míg Beau-nál deffenzív, regresszív lépés. Csodálatosan tükröződik Shermannél a melegeket érő diszkrimináció a pszichológiai betegeket érő diszkriminációban. Meleg ne vállaljon gyereket, hallatszik az ostoba szlogen. Beau és Rufus azon vitatkoznak össze, hogy a mániás depressziós ne vállaljon gyereket, még ha tünetmentes, akkor sem. Szedje szépen a gyógyszerét, gyógyuljon meg, és akkor vállaljon. Rufus nem hallgat az igazságtalan előítéletre. Pláne, hogy Beau maga szolgáltat ellenérvet a saját előítéletére: az ő idejében nem voltak depressziósok. Alkoholisták voltak. Beau Harryt is megkísérli megnevelni, hogy az öregember számára értékelhetetlen performanszművészkedéssel hagyjon fel. Harry élesen visszautasítja a befolyásolási szándékot. Ő úgy és azt csinál, amit a lelkiismerete és esztétikai érzéke diktál (mindezt persze maga is öniróniával szemlélve). Kettejükkel szemben Beau voltaképpen beletörődik abba, hogy a külvilág számára megfelelő viselkedést kell nyújtani. A kulcsmondat a new orleans-i melegbár tragédia elmesélését követően hangzik el: megtanultam a szabályokat.

Virág Péter (Rufus), Perjés János (Beau) (Fotó: Gergely Bea.)

Rufus (Virág Péter) Beau (Perjés János) mellére hajtva fejét hallgatja az idős férfi történeteit. Mondhatni mozizik. Ezt a kiváló felismerést bontja ki Szarka János rendező azzal, hogy egy idő után Beau, már megbontva a sitcom beállítást, a nézőknek oldalt ülve, egy kamerának mondja el élete eseményeit, Rufus jelenléte nélkül. Itt mélyül be az előadás, és hallunk a 32 halálos áldozattal járó 1973-as UpStairs Lounge támadásról, melyben egy meleg szórakozóhelyet gyújtottak fel aljas indítékból gyűlölködők. Vagy az 1980-as-90-es években tomboló AIDS járványról. A két tragédia során Beau egy-egy élettársat vesztett el, és ekkor alakult ki benne a világfelfogás: ,,tudom, hogy rossz vége lesz, velünk mindig így végződik''. Ez a gátlás a két fiatalban már nem érvényesül, és teljes, boldog életet képesek élni. Beau azonban még egy korábbi generáció. Szerelmi életét nem képes az utcára vinni. Kapcsolatai lakásokra, meleg szórakozóhelyekre, külföldi nyaralásokra korlátozódnak. Ennek ellenére Beau karaktere nem negatív. Ugyan biztonságos kívülálló szerepét megőrizve követi a fiatalokat a megújulásba, hagyja magát sodortatni a házas Rufus és Harry és örökbefogadott gyerekük világa felé. Amikor Rufus túlságosan a múltba réved, éppen Beau az, aki visszarángatja és tovább tolja előre.

A Spirit Színház produkciójában az a csodálatos, hogy éppen az a 40+os generáció tud azonosulni Perjés János Beau-jával, akik a színház törzsközönségét alkotják. Egy olyan idősképet mutat fel a nézők számára, amire nagyon nagy szüksége lenne a mai magyar társadalomnak. Olyan példamutató idősekre van szükségünk, akik tudják, hogy értékesek, de azt is tudják, hogy nem olyanok mint a következő generációk, de akiket ennek ellenére segíteniük kell. Az előrevivő, túlélő, humanista életszemléletet tovább kell örökíteniük, és segíteniük kell előre menni a fiataloknak, még akkor is, ha a jelen szabályai már nem azok, mint amik az ő fiatalkorukban voltak. Sherman darabja a bele írt hatalmas szeretet- és empátiamennyiség miatt lenyűgöző, és ezt az élményt a Spirit Színház produkciója maradéktalanul közvetíti is.

♥ 

Kedves János, Péter, Vazul, Martin, Márton, Barnabás, Bálint, Bea és János, nagyon köszönjük ezt a fontos és felemelő előadást!