Young Jean Lee: Templom, Szkéné Színház, 2017. november 5., 19:00

Játsszák: Rába Roland, Petrik Andrea, Simkó Katalin, Nyakó Júlia. Jelmeztervező: Moskovits Krisztina, dramaturg: Császi Ádám, fordító:Császi Ádám, koreográfus: Bodor Johanna, koreográfus asszisztens: Hajdu Anita, korrepetitor: Rozs Tamás, fény: Bredán Máté, hang: Bredán Máté, produkciós vezető: Szemerédi Fanni, produkciós munkatárs: Zágoni Nóra, rendező: Császi Ádám.  

Amikor végre reális a realizmus. A középiskolában megtanultuk érteni a realizmust, megszoktuk, hogy a cári Oroszország kisemberéről, a nyomorult sorsú parasztról, a háború borzalmairól szól. Értjük, szeretjük, gondolkodunk rajta: a realizmus művészet, a realizmus egyetemi előadásra, irodalomtudományi szakkönyvbe való. Ezért amikor ma létrehozott realista tartalommal találkozunk ugyanolyan kispolgári módon háborodunk fel, mint azt tették eleink a realista irányzat megjelenésekor. Hékás! Ez nem az, amit megszoktunk a színházban! Mi abban például a művészet, amikor a Miért éppen Alaszka? c. tévésorozat indián sráca, Ed videóra veszi, hogy egy nejlonzacskót hosszú percekig pörget a szél? És mi a művészet Ed Cicely városáról forgatott filmjében? – ,,Ennyi?'' – kérdezi az epizódban a kiábrándult nézőközönség egy különösen feldúlt tagja. Igen, Ednek az Cicely, Young Jean Leenek pedig ez a gyülekezet, a templom. És majd meg fogjuk látni, hogy igenis szép.

Ed filmje a Miért éppen Alaszka? c. amerikai sorozatból

A Templom egy tisztelendő atya és három tisztelendő anya szolgálata a Szkéné Színházban. A tartalom, amit előadnak, joggal nevezhető mágikus realizmusnak. Főleg történeteket mesélnek magukról (keresztény szakkifejezéssel ,,bizonyságtételeket''), amik a valóságban gyökereznek, de egy ponton mindig eltérnek a valóságtól, és mágikus elemek kerülnek a mondandójukba. Minderről azonban csak az ő narrációjukból értesülhetünk, ám ahogy ezt előadják, amit tehát mindebből látunk, az inkább a realizmus mágikumának nevezhető. Egy istentiszteleti alkalom az első másodperctől az utolsóig. Nincs dráma, nincs cselekmény, bonyodalom, csúcspont, katarzis, nincsenek interakciók, nem bontakozik ki semmi. Miért? Vasárnap a misén vagy az istentiszteleten milyen bonyodalom, fordulat, szereplők közötti interakció bontakozik ki? Nem véletlen, hogy a profi kritikusok, mint Csáki Judit, vagy Gabnai Katalin nem tudták hova tenni ezt a produkciót. Sőt! Ám, ettől még ez az előadás zseniális, és van is hatása, mondanivalója és értelme. Nézzük, miben áll ennek a csodálatos darabnak az ereje!

,,[...] nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.'' José atya (Rába Rolad) szól hozzánk, és amit mond, az – akár bevalljuk akár nem – képes alaposan ,,betalálni''. Csákinak is betalált, hiszen nem írta volna, hogy a legbelsőbb személyes terében vájkálnak, és Gabnainak is betalált, mert nem írta volna, hogy ezért a társulatnak bocsánatot kellene kérnie. Nos, ahogy az amerikai kritikusok mondták: akik járnak templomba (,,churchgoers''), azok már mind hallották ezeket a mondatokat, fordulatokat, témákat. Nem is egyszer. ,,Éjmen'' hallatszik a mögöttünk ülő, láthatóan világot járt fiatal lány félkomoly, de automatikus válasza. Igen, sokunknak ismerős ez a helyzet, az embernek önkéntelenül is ámenre áll a szája, ha ilyen szituációba kerül. Ne fogjuk vissza magunkat, élvezzük csak az előadást, hisz miattunk dolgoznak csodálatos színészeink. De mit tegyen a Szkéné Színház egyszeri magyar, liberális magasértelmiségi nézője (nincs bennünk semmi sértettség, mi magunk is azok vagyunk, nem is akármilyenek! :) ), amikor szembesül az amerikai keresztény középosztály vasárnapjával?

A színpad José atya beszéde alatt.

José atya jól kioszt mindenkit. A sikereseket, hogy a többiek nyalják a seggüket, a hátuk mögött viszont kiröhögik őket,  a kudarcot vallókat, hogy sajnálják és sajnáltatják magukat, és a siker felé törekvőket, hogy droidként élik az életüket. Ezekhez kétféleképpen lehet viszonyulni: az egyik, hogy a rutinos színházba járó tudja, hogy ez játék és fenntartja magának a kívülálló szerepét, a másik hogy megpróbálunk még jobban figyelni, hogy megtudjuk mire megy ki a játék. Esetleg mindkettő. Egy dolgot nem lehet tenni: megsértődni, hiszen nyilván a társulat jót akar, értünk csinálják, a színészek szeretnek minket. Ha fenntartjuk a figyelmünket és nem feszülünk be, akkor ki fog derülni, hogy hiába idegesítő az, amit José atya mond, mindig előjön valami olyan, ami a végén teljesen más megvilágításba helyezi a dolgot. Például már éppen átadjuk magunkat az utálatnak, hogy milyen értéktelen szánalmas embereknek hord le minket, amikor arról kezd el beszélni, hogy amikor a mindennapok mókuskerekéből kiszállva szabadidőnk egy részéből ajándékozunk egy kis időt a szeretteinknek, akkor vagyunk a legszánalmasabbak, a legképmutatóbbak, mert azt hisszük, hogy ezzel a ,,jótéteménnyel'' már kellőképpen jó fejek is vagyunk. Szóval erre megy ki a játék: felejtsük már el, hogy csak a saját szemszögünkből lássuk a világot, lássuk egy külső szemlélő szemével, és lássuk meg a körülöttünk lévő embereket is. Ez a bűn, és csak is ez a bűn, fogalmaz, amikor kizárólag saját magunkkal vagyunk eltelve.

,,Kikacsint a néző felé...'' A budapesti színházszerető közönség ahhoz szokott hozzá, hogy az előadások nagy része kimond olyan dolgokat, amit esetleg nem lehet kimondani, a sorok között kommunikál velünk vagy kikacsintással, kiszólásokkal, a szöveg idézőjelbe helyezésével aktuális, akár politikai jelenségekre reagál, amit aztán a színház váltig tagad, hogy ő nem, ő soha... Nos, az ilyen színházat megszokó néző nagyon nehezen viselheti el ezt az előadást, mert itt aztán nincs cinkos kikacsintás. A darab eredetijének bevezetőjében ott is az írói instrukció: ,,meggyőződéssel'' – a színészeknek teljes hittel és meggyőződéssel kell játszaniuk szerepüket. Ezt Császi Ádám rendezése hozza is. Amikor Katalin anya (Simkó Katalin) kérdezgeti a nézőket, és valaki nem akar válaszolni, megértően szól hozzá: ,,ha nem akarod mindenki előtt mondani, csak súgd a fülembe''. Ezek ebben a darabban a cinkos összekacsintások: emberek vagyunk, vannak félelmeink, megértjük egymást.

Simkó Katalin, háttérben: Petrik Andrea és Rába Roland

Talán felvetődhet a nézőkben, hogy kihallani vélik a lelkész manírjaiból a gúnyos kikacsintást, a manipulációt. De ez nem támasztható alá a darab szövegével. José atya maga mondja, hogy rá nincs szükség. Nincs szükség Isten és közted közvetítőre. A csoda benned rejlik. Mire akarná rávenni a budapesti liberális magasértelmiségi közönséget az atya? Miről prédikál? Hogy ne fotelforradalmár legyen, hanem tegyen is? Hogy utasítsa el a háborút, az idegengyűlöletet, a homofóbiát, a közönyt? És miközben ez a nézőközönség pontosan ezeket mondja, és az ilyen elvek mellett elkötelezett mégsem esik le neki, hogy ne a mögöttest keresse. Azt mondod, ezek az elveid? Miért nem hiszel a saját elveidben? Nehéz meghallani, amikor más mondja és nem te? Sablonosnak, laposnak hangoznak? Lózungok? Dehát te is ezeket szoktad hangoztatni. Mi lenne, ha egyszer tényleg, őszintén, igazából hinnél a saját elveidben?

Mindezeket van időnk végiggondolni. Az előadás azt a jellegzetes templomi élményt is produkálja, amikor a lelkész egy kicsit több ideig beszél, mint ami éppen jól esne, többször visszatér a fő motívumokra és a szájunkba rágja a mondanivalót. De ez sem baj, csöppet sem unalmas, mert Rába Roland hangját szívesen halljuk és amit ezek a színészek pusztán csak a beszédükkel tudnak művelni, már az önmagában megér egy estét. Természetesen ez egy igazi templomban lapos és talán elviselhetetlen lenne, főleg olyanok számára, akik nem ismerik az élményt vagy túl jó ismerik, esetleg összetettebb tartalomra vágynak. Ám, kérem szépen, ez itt egy előadás, ráadásul egy realista előadás. Itt pont az lesz nyújtva, ami egy templomban is rossz, de az is, ami jó is tud lenni.

A szöveget Császi Ádám számtalan helyen kiigazította, kisebb módosításokat tett bele, hogy jól érthető legyen a magyar közönség számára. Nem csak fordítás ez, hanem gondos adaptáció. A 2007-es new yorki eredeti előadásban az imakérés ideje alatt elhangzik egy olyan óhaj, hogy valaki a házassági egyenlőségért szeretne imádkozni (a házassági egyenlőség mozgalma az azonos neműek házasságának törvény előtti egyenlő jogát szeretné elérni). A new yorki előadásban erre a spontán kérésre az egyik anya jelentőségteljesen improvizál: ,,igen, a tolerancia nagyon fontos dolog számunkra, köszönjük''. Császi nem lenne a Viharsarok rendezője, ha ebből ne értené meg, hogy itt pontosan egy olyan keresztény mozgalom istentiszteletét látjuk, amire a progresszív, liberális teológiájú keresztények vágynak. Ilyenből formálisan nagyon kevés van köztünk, de azok Magyarországon is sokan vannak, akik a jóra, az istenélményre vágynak, de eközben a vallásgyakorlatra rárakódott emberellenes, gyűlöletkeltő hordalékra már nem. A Templom egy ilyen inklúzív, progresszív gyülekezet istentiszteleti alkalmát mutatja be.

Nyakó Júlia, Simkó Katalin, Petrik Andrea

A sokat mondó változtatások egyike, hogy míg az eredetiben Pálnak a Korintusbeliekhez írott levelére utal a tanítás, addig itt a Zsidókhoz írott levelet említi Júlia anya (Nyakó Júlia). A zsidó szót ilyen erősen, bátran kiejteni egy pódiumról itthon sajnos még mindig áthallásos. Az eredetiben José atya egy fundamentalista evangéliumi protestáns (evangelikál) gyülekezetből érkezik, ahol végül az tesz be neki, hogy a kórusvezető mérhetetlenül hiteltelenül és idétlen módon vezényli a gospel dalokat. Ezt a részt Császi magyar kontextusba teszi, és egy elöregedő evangélikus gyülekezetbe helyezi át, ahol a kórusvezető minden jól ismert korált (egyházi éneket) ugyanazon a lassú ,,bejjegő'' hangon ad elő. A szóhasználat, a gesztusok mind azt mutatják, hogy egy alaposan átgondolt, hitelesen elkészített munkát látunk.

,,És akkor a kispriccelő vér felrepített három méter magasra'' A ,,bizonyságtételek'' a végük felé mindig valami mérhetetlenül absztraktba mennek át. Ez rendben is van. Ez nem a hiteltelenséget, hanem éppen a hitelességet mutatja nekünk. Mi mind emberek vagyunk és máshogy gondolunk Istenre. Még ha ugyanabban a keresztény Istenben hiszünk is – ha hiszünk egyáltalán benne – más élményeket, sokszor abszurd képeket, abszurd gondolatokat társítunk hozzá. Andrea anya (Petrik Andrea) előző bűnös életének nyilvánvalóan nem valós, morbid élményei kacagtatóak, Katalin anya (Simkó Katalin) beszámolója pedig megszállottságában eléggé ijesztő. Tulajdonképpen viccesre van sarkítva, de nagyon erősen felidézi bennünk Ingmar Bergman Tükör által homályosan c. filmjét, ahol az istenélményben részesülő szereplő, Karin (Harriett Andersson) félelmetes pók alakjában vizionálja Istent. Nyilván nem könnyű a felfoghatatlant felfogni, és ha megtesszük, akkor lehet, hogy szörnyeket alkotunk, a saját képünkre.

José atya (Rába Roland)

Végül megértjük azt is, hogy José atya miért beszél állandóan a csodáról. Mindenkinek megvan a hülyesége, neki ez. Meg is mondta neki Isten unikornis formájában (sic!): neked az a bajod, hogy állandóan csodára vágysz, csodában próbálod megfogalmazni a hitedet. Isten ezek szerint ezt hibának tekinti. De mindenki békésen tolerálja, hiszen hasonló heppje bármelyikünknek lehet. Csak ne kényszerítse a saját használatú vallásgyakorlatát ránk. De ezt José atya nem is teszi, hiszi kijelenti, nem ő a fontos és a csoda bennünk van.

,,Hálát adok, hogy biztonságban hajthatom álomra a fejem.'' Az előadás csúcspontja Júlia anya imája. Nem csak azért, mert itt értjük meg a darab aktualitását. Nyakó Júlia őszintén, tökéletesen önazonos módon mondja el a Lee-szöveget, ahogy az instrukcióban is írva van: teljes meggyőződéssel. És nem is kell neki semmit sem színészkednie, az ima úgy hiteles, hogy ezt Nyakó Júlia mondja el. Császi Ádám megint módosított picit az imán, hogy észrevegyük, mekkora a kontraszt a közép európai városi ember és a határainkon bebocsátást kérő menekültek között. ,,Köszönöm Uram, hogy nem kell félnünk attól, hogy szeretteinket lelövik. Köszönjük, hogy biztonságban élhetünk, hogy van meleg és hideg víz, hogy van takaró, télen fűtés, nyáron légkondícionálás...'' Itt kell megadnunk magunkat teljesen. Igen, ilyen gyülekezetre vágyunk.

Nyakó Júlia

Innentől az emberség pillanatait már felénk zúduló cukorkákként szedegetjük. Nyakó Júlia olyan énekest alakít, aki nem nagyon tud énekelni, de a kórusban az ő szolgálata is áldott. Simkó Katalin megértően és szeretettel simogatja meg a haját, és köszöni meg odaadó szólóját. A táncok is inkább a szalagtűző bálokat idézik: nem olyan átütő erejűek, de a mi embereink ők: a mi gyülekezetünk.

Az előadás végén a jól ismert ,,szeretetvendégségre'' az ,,agapéra'' invitál minket José atya, megszakítva a tapsot. Mindenkinek ajánljuk, hogy ebben a szép keresztény hagyományban, annak a bizonyos vacsorának az újra játszásában bátran vegyen részt. Hogy úgy fogalmazzunk: még ez is az előadás része, ez is van a protestáns templomokban.

Miért nehéz? Mindazonáltal fárasztó és nehéz darab ez, még ha iszonyú fontos is. Olyan kor végéről szól, aminek itt Magyarországon még csak a kezdetén vagyunk. Egyre több egyházi iskola lesz és egyre több diák fogja érezni, hogy hiteltelen az a kereszténység, amit ott fogyasztásra felkínálnak neki. Érthető ez, és nem az egyházak hibája, hisz ha egyik napról a másikra átvesznek egy iskolát, az nem fog szellemiségében megváltozni. Ezért egyrészt a fiatalok (Lee is) olyan helyeket fognak keresni, ahol hitelesebbnek érzik a kereszténységet, ám ahol sajnos olyat is kapnak, amit kicsit sem lehet emberbarátnak nevezni. Ilyenek például a manapság divatos független csodatévő gyülekezetek, melyek már koránt sem korlátozódnak a Hit Gyülekezetére (vö.: José atya a csodavárást butaságnak tartja). Másrészt maguk az egyházi emberek bújnak a cuki, ,,fiatalosch'', trendi szerepbe, hogy visszahódítsák a fiatalokat (mint pl. a 777 oldal vagy Hodász atya) akik a modern hangvétel mézesmadzagára ragadt fiatalok torkán homofób és menekültellenes tartalmakat nyomnak le. És ennek még csak az elején tartunk. Bárcsak ott tartanánk, mint Lee Amerikája, amiben a normális, emberszerető, egyetlen emberellenes kijelentést meg nem engedő kereszténység a gyűlölködő stílusból kiábrándultak vágya, ahol ,,nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat''.

,,Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.''

MLK Jr.

 Kedves Júlia, Katalin, Andrea, Roland és Ádám, köszönjük szépen ezt a csodálatos színházi élményt!

♥