Heinrich von Kleist: O. márkiné, Trojka Színházi Társulás, Jurányi Ház, 2017. november 18., 19:00

Játsszák: Nagy Dóra, Bárnai Péter, Soós Attila. Színpadra alkalmazta: Szász Hanna és Soós Attila, dramaturg: Szász Hanna, dramaturg konzultáns: Radnai Annamária, fénytervező: Hlinka Móni, produkciós vezető: Váczi László, rendezőasszisztens: Piróth Kinga, rendező: Soós Attila.

,,Nem néztem volna ördögnek, ha korábban nem láttam volna angyalnak.'' Éppen azt mondtuk magunknak, hogy jó lenne látni valami igazán jót, és szerencsére látókörünkbe került a Trojka Színházi Társulás péntek-szombatra tervezett O. márkinéja. Nem mintha az utóbbi időben az általunk látott előadások nem lettek volna jók. Elég jó az intuíciónk, hogy megítéljük, hogy mi fog tetszeni nekünk és mi nem (a Háztűznéző ,,mérési hiba'' volt). A ,,jóság'' minden szubjektív vonatkozása ellenére azonban mégis csak meg kéne mondani, hogy ami 1997-ben a Katona volt, 2007-ben pedig a Krétakör, az ma 2017-ben mi. És a válasz világosan az, hogy az a Horváth Csaba–Hegymegi Máté–Soós Attila hármas próza-mozgás-hang kombinációs színjátszása.

Igen, a fizikai színházi vonulat most minőségben magasan ver minden színházi produkciót, lásd a Forte A nagy füzetét (Horváth Csaba) a Stúdió K Peer Gyntjét (Hegymegi) és Szürke galambját (Horváth Csaba), a k2 Színház Sömmijét (Hegymegi), és igen, Soós Attila és a Trojka Orlandoját. Ezek most elképesztően hatalmas színházi minőséget felmutató előadások és később ezek fogják fémjelezni a 2010-es évek végének megújult magyar színházát. Érzékelhető is, hogy produkciók próbálnak a nyomukba eredni, de azért ez nem ilyen egyszerű, ahhoz azért Horváth Csaba istenkirálynál kellene színházat tanulni. Igaz ugyan, hogy nem mindegyik fizikai színházas előadás kapott a profi kritikusoktól jó kritikát, egyesek pedig kifejezetten a földbe döngölték őket. De végül is gondoljunk bele! Aki nem látta előre a Sömmi minőségében a Peer Gynt sikerét, annak ma érdemes-e bízni az ítélőképességében?

Nagy Dóra (O. márkiné) és Soós Attila (szereplő, rendező) (fotó: Dohár Róbert)

„Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt [...]'' (Szerb Antal). Heinrich von Kleist a napoleoni háborúk idején élt és alkotott. Nyilvánvalóan megelőzte korát, hisz a romantika közepén kvázi-realista szövegeket írt. Ezek közül az egyik – talán nem a legjobb – az O. márkiné, amely hasonlóan erőszakos, de valóságban gyökerező elemeket tartalmaz, mint a Kohlhaas Mihály. Kleistnek magának is olyan volt az élete, mint egy tragikus puskini hősé: katonatiszt lett; szerelméért egy állami hivatali állást is elvállalt, de aztán kémnek állt; szenvedett művészetének elutasítása miatt; végül egy kettős öngyilkosságban lelte halálát. Az O. márkinéban egy erőszak áldozatává vált, majd tudtán kívül terhessé tett arisztokrata asszony történetét meséli el, akit bár a családja kitagadott, de végül egymásra találtak azzal az emberrel, aki visszaélt a bizalmával, és sok viszontagság és szenvedés után összemelegedtek.

Hogy miért kell erőszakos dolgokról írni, és ezt színre vinni, azt mi, a Két Lámpás nem válaszoljuk meg. Az ént szétfeszítő indulatokra úgy is rátalálhatunk, ha olyan tétlen világot képzelünk el, mint amilyen Ibsené. Az én mélyére vezető utat a kleisti kísérlet másképp járja be.

A performansz konstrukciója rendkívül izgalmas. A Trojka társulata pici, ezért kézenfekvő, hogy ha lennének létszámon túli karakterek a darabban, akkor azok kettőzve lesznek. A szükségből erény kovácsolható, és ha egy színész több szerepet játszik, akkor – amennyiben a rendezés ügyes – játszani lehet a karakterek hordozóinak azonosságával. Ezzel a technikával a nézőt sokkal erősebben lehet aktív intellektuális tevékenységre késztetni, és szellemileg kigyúrt, mondhatni profi nézőt faragni belőle, ahogy azt Shakespeare-ék a Globe idején meg is tették a kortársaikkal. A szereptöbbszörözésen kívül egy másik zseniális shakespeare-i trükk a ,,színház a színházban'', vagy ahogy azt Tom Stoppard (R. & G. halott) drámájából készült filmben megalkották: színház a színházbeli a színházban. Ezeket az általában önmagukban is érdekes elemeket ötvözte Soós Attila, amikor olyan produkciót álmodott meg, amelyben színház a színházban is, és a színdarabbeli színházbeli kettőzés is létrejön. Ám, ez az előadás elején egyáltalán nem nyilvánvaló. Egy újabb, a nézőt intellektuálisan igénybe vevő feladat kideríteni, hogy mi a helyzet. Kettőződnek-e a szerepek vagy olyan karaktereket látunk, akik azt játsszák, hogy kettőznek, esetleg egyik sem, és egy groteszk, inkoherens álmot látunk. Pszichodráma vagy tragikus pszichózis.

Bárnai Péter és Soós Attila, háttal Nagy Dóra (fotó: Dohár Róbert)

Boksz. Soós Attilának erre a két ,,o'' betűs rendezésére jellemző a zene (hangzás), mozgás (tánc) és szöveg  egyenlő mértékű jelenléte. A néző a szöveg és a megszokott utcai (közönséges) metakommunikáció élményét egy adott regiszterben dolgozza fel. A hagyományos színházi élményből azonban ki lehet billenteni minket és a jelenetet akár egy másik mentális regiszterben is feldolgozhatjuk, amennyiben nem (a hagyományos értelemben) eljátsszák nekünk a színészek, hanem eltáncolják, stilizáltan mutatják be azt. Ahogy a rendező egy helyütt beszélt róla – máshol, máskor, de valójában mégis erről –, a megformált mozdulatok repetícója olyan szintre képes fokozni a közlés erősségét, hogy pusztán a test is, szöveg nélkül, ki tudja fejezni a gesztus hordozójával történt eseményeket. Ehhez azonban koreográfus kell, ahhoz pedig fizikai színházas neveltetés. A nem atrikulálható mozgásos közjátékok kihívást jelentenek a nézőknek, de megfejthetőek, illetve egy mélyebb regiszterben feldolgozhatóak, amennyiben elengedjük azt az igényünket, hogy minden színpadi cselekmény verbalizálható legyen. A hang jelenléte már könnyebb ügy, azt sokan használják, de ebben a produkcióban a rendező elég gyakran él vele. A jól megválogatott hang és mozgás elemeli az élményt a direkt közléstől és nyugalmat, felszabadulást vagy éppen döbbenetet, megrendülést tud indukálni a befogadóban. A mozdulatok látványa és a zene tudja felszínre hozni azt az élményt, amit bármilyen értelemben katarzisnak vagy kataklizmának nevezhetünk, és amelyek sorozata kíséri az O. márkinét. 

Az O. márkiné trailerje (Trojka)

Személyesség. Feltétlenül szót kell ejtenünk arról, hogy mennyiben Kleist O. márkinéja ez a színházi alkotás. Nem azért mert számít, hanem épp ellenkezőleg. Az epébe mártott tollú ,,profi'' kritikus az Orlando bemutatója után nyekk nélkül vetette a rendező szemére, hogy az előadásban nem azt látta, ami Virginia Woolf regényében benne van. Mi több, kritizálta, hogy a rendező mást gondolt Woolf regényéről, mint ami az írói szándék volt. Nos, ami azt illeti nem tudjuk mi volt Woolf szándéka, és azt sem, hogy mik Soós Attila gondolatai. Az emberi elme már csak ilyen (lásd még: a ,,más elmék'' filozófiai problematikája :) ). Ám ismerjük a művészeti alkotások sorsát. David Lynch Dűne c. filmje megbukott, mert nem az volt benne, amit Frank Herbert a regényben leírt. Változtat-e ez valamit azon a tényen, hogy David Lynch napjaink egyik legnagyobb filmrendezője? Semmit. A már említett Rosencrantz és Guildenstern halott Tom Stoppardtól kritizálható-e abból a szempontból, hogy mennyire hitelesen rekonstruálja a Hamletet? Már a kérdés maga is ostobaság. 

Ahogy az említett alkotások, úgy a Trojka O. márkinéja is az alapműre mint keretre, díszletre tekint. Más szemszögből mutatja be, kreatívan átalakítva láttatja Kleist novelláját. A márkiné két gyermeke csak említve van a szövegben, de az előadásban ők a főszereplők. Igen, ez az alkotók innovációja, de szükségszerű is, hogy legyen ilyesféle indíttatásuk máskülönben nem lennének ők az úgy nevezett ,,alkotók''.

O. márkiné jellemét, határozottságát Nagy Dóra alakítása a fiaihoz való viszonyában fejezi ki. Irányítja, rakosgatja, rendezgeti őket, de a márkiné ezen jellemvonása az elbeszélésben is benne van: milyen erős határozottság és irányító szándék kell ahhoz, hogy ne hagyja el magát, hanem elrendezze sorsát a magárahagyottsága dacára? Mindazonáltal világos, hogy itt ez a nő valami olyat tesz, ami a tündérmese végű kleisti történetbe nem tud beleférni. Nem hihetjük el, hogy egy olyan esemény után, amit neki kellett átélnie, nem rokkan bele pszichésen. És valóban, Nagy Dóra márkinéja borzongató, félelmetes vegyüléke a regényből kiolvasható őszintén szerető anyának, és a bekattant, őrületében céltudatos, a szeretetteit és önmagát elpusztító szociopatának.

 Pilinszky János, Fabula (mint gyermekmese), előadja Törőcsik Mari

Bárnai Péter az ép gyermeket és mások mellett F. gróf karakterét alakítja a performanszban. Kiválóan végzi el a rendezői koncepció által rárótt feladatot, hogy párhuzamosan mutasson fel két fejlődési utat, átalakulást, majd megtisztuló katarzist illetve végső kataklizmikus összeomlást. Nem abban az értelemben nehéz feladat ez, hogy két szerepet kell ki-be ugrálva játszania, hanem hogy mindkettő lényeges átalakuláson megy végig, és adott pillanatokban ez a kettő összeér. Ebben a szerepkettőzésben az anyát szerető fiúgyermek és az anyát másállapotba hozó F. gróf azonosul egy színészben, és nem csak a nézőben hoz létre viszolygást, hanem a két szelf sem maradhat meg épen egy elmében. És mivel a regényben F. gróf nyer, ezért a másik énnek pusztulnia kell. Bárnai Péter maradéktalanul átgondolt és grammara végigvitt színészi alakítását csak leesett állunkkal nyugtázhatjuk.

A márkiné apját, azaz von G. ezredest, a fogyatékos gyermeket és az erőszakoló katonát játssza Soós Attila. Értelmetlen lenne az ép gyerek karakterét még egy szerepben színpadra tenni, ezért ő nyilván más kell, hogy legyen. Nagyon szépen kiütközik benne a gyerek viszolygása az anyját tőlük elszakító nagyapától, és a hangsúlyos, visszatérő központi mozgásmotívumot végzi Nagy Dórával. Olyan kifejező módon hordozza a tekintetét az ép gyermek és az anya irányába, hogy azt nem lehet nem figyelni, nem lehet elfelejteni.

Bárnai Péter és Nagy Dóra (fotó: Dohár Róbert)

Közönségtalálkozóra is maradhattunk a végén, és nagy élmény volt beszélgetnünk az alkotókkal. Attila elmondta, hogy az ötlet az Orlando rendezése során keletkezett, amikor úgy döntöttek, hogy nem alkotják meg az erőszakolós jelenetet, inkább készítettek ehhez egy új darabot. Attila rámutatott arra, hogy a novella direkt eljátszása eléggé egysíkúvá tette volna az előadást, ezért csavartak egyet rajta és a regényben csak az említés erejéig szereplő gyerekek szemszögéből tálalták az O. márkinét. A nézőkben szintén felvetődött az Orlandóval való kapcsolódás, ami nyilván érthető a két darab szerves koreográfiai egymásutánja miatt. Fontos észrevétel volt a barbár és brutális hercegnő Médea történetével való összevetés. Ez a másik csavart, nemtriviális elemet, azaz a márkinének a performanszban megjelenő negatív énjét emeli ki. Volt, aki a darab aktuális voltát emelte ki, majd közösen kitaláltuk az előadásban rejlő lehetőséget, hogy a befejezést közelíteni lehet (ha akarjuk) Patrick Süskind–Tom Tykwer 2007-es Parfüm c. filmjének végéhez. Nagyon érdekes megjegyzéssel zártunk: egy fiatal srác fejezte ki ámulatát, hogy milyen emlékezetesen volt megalkotva az a jelenet, amelyben a márkinét az orvos megvizsgálja. A srác rámutatott, hogy abban a jelenetben minden benne volt, ami a nő megalázottságát jellemzi, mégis a márkinén (Nagy Dórán) látszott, hogy ezt a dolgot, bár bizarrnak, fájdalmasnak, megalázónak, de valahogy mégis szükségesnek érzi.

Nem maradhatott ki a közönség részéről a Nagy füzetre való utalás. És ezzel a kör be is zárult. A Trojka kedvelői, a közönségtalálkozón részt vevő nézők érzik, tudják, hogy az előadás szerves módon illeszkedik bele egy régről jövő, de most kiteljesedő új színházi vonulatba, a 2010-es évek végének fizikai színjátszásába.  

♥

Kedves Attila, Dóra és Péter, nagyon köszönjük ezt a csodálatos színházi élményt!