2018. máj 27.

Kálvária Lakópark

írta: Két Lámpás
Kálvária Lakópark

Székely Rozália: Kálvária Lakópark, Trafó Ház, 2018. május 26. 18:00

pruitt-igoe-collapses.jpg

Játsszák: Nyakó Júlia, Kurta Niké, Varju Kálmán, Székely Rozália, Zsótér Sándor (hang), Hegedűs D. Géza (kép), Hajmási Dávid (kép), Székely B. Miklós (hang és kép), Váry Károly (hang), Gyabronka József (hang). Produkciós asszisztens: Beke Anna, produkciós vezető: Gulyás Dóra, sound designer: Hevesi Nándor, zenészek: Imrei Johanna, Jávorka Ádám, Hevesi Nándor, videó: Pántya Bea, fény: Lengyel Ákos, hang- és videotechnikus: Maruscsák Dávid, látvány: Szabados Luca, dramaturg: Kristóf Borbála, szerző, rendező: Székely Rozália.

Korszakértelmezés és hidegzuhany – de persze sejtettük, hiszen a színlap képe felidézi bennünk a Vad Fruttik szövegét: ,,izomból beletolnék egy panelházat''. Mégsem a düh stádiumát mutatja nekünk ez az előadás, hanem még csak a totális vesztésre állás felismerésének első fázisát. Ebben vagyunk mi is. Amit Likó Marcell a kétezres években a vidéki panelben már dühhel fogadott, az ide a fővárosba még csak most érkezett meg. Vagy már rég megérkezett, csak most újra éljük. Hiszen volt már ilyen, történt már meg a hetvenes évek végén egy generációval, hogy végtelenné tágult számára a reménytelenség, az üresség, a ,,fehér folt'' a mindennapi életünk határain kívül. Székely Rozi ennek a két generációnak az alapélményét egyesíti a Kálvária Lakóparkban, Cseh Tamás és Bereményi Géza korának menekülésvágyát és pl. a fiatal F.A.Q. társulat H LH T TL NS G-ában megfogalmazódó ,,kint legalább lehet csinálni bármit... valamit'' érzését. Nagyon nekünk van ez a produkció kitalálva!

Az előadás adatlapja a Trafó oldalán.

Az elején a kisrealizmus fogad minket a díszletben és a játékban is. A közműveitől megfosztott lepukkant lakás felavatása a nemzetiszín szalaggal semmiféle nemzetieskedést nem feltételez. Ha valamit, akkor a hivatali szokást, hogy a nagy semmit, a puszta papírt, nemzetiszín cérnával kötik össze, hogy aztán ugyanazzal a mozdulattal elsüllyesszék a poros hivatali pincékben. Ennek ez a módja. Tolla bárkinek lehet – persze nem mindenkinek van –, de ollója csak az igazán profiknak: a hivatalnokoknak. Ilyen hivatalnok Székely Rozi ügyvédje, aki a nagy semmiből, a papírokból és mappákból él, amiért tízezreket gombol le az örökösökről (lásd még: hullarablás, haláladó). Mindent komolyan vesz, ami érdektelen, de az új tulajdonoson kívül még másnak is ad kulcsot a panellakáshoz. ,,Gyereknek'' kulcsot? Komolytalan! Adjunk inkább az anyjának is.

dmarc20180525002-1024x682.jpg

Kurta Niké (Magda), a mozgóképen Hajmási Dávid (Peti), hangja Varju Kálmán. (Fotó: Mónus Márton)

A kisrealizmus azonban tovaúszik. Inkább most tegyük le, mert Magda ma még nem evett. Ez az éhség a harmadnapja nem eszek éhsége, a hiány. Az apa valós jelenlétének hiánya, a barát jelenlétének hiánya, a valódi emberi jelenlét hiánya, az ellátatlan ellátórendszer, a lakhatatlan lakás, a gondtalan és gondatlan gondviselő. A férfiak csak virtuálisan vannak jelen (egyet kivéve). De mégis nagyon súlyos, mondhatni nyomasztó a jelenlétük. Az apa lakásában lakni, aki meghalt, de halálában is utasításokat fogalmaz meg, hogy itt az életet hogyan kellene élni (apa hangja: Székely B. Miklós). A Londonba távozó barát, aki utasít, hogy mit kéne tenni (Hajmási DávidVarju Kálmán). A mostohaapa, aki Magdát szívesen az általa kijelölt pályára állítaná (Zsótér Sándor: hangban, Hegedűs D. Géza: mozgóképen). És persze a politikushangok a pódiumon és a rádióban (Váry Károly, Gyabronka József).

dmarc20180525011-1024x682.jpg

Varju Kálmán (Gábor), Nyakó Júlia (Mari) (Fotó: Mónus Márton)

Voltaképpen egy messzi asszociációval a lakás egy dimenzióátjárónak tekinthető. Ide érkeznek az igaziból nem is létező ,,való világból'' mint virtuális valóságból a materializálódó szellemek, Magda (Kurta Niké), Mari (Magda anyukája, Nyakó Júlia) és Gábor (Varju Kálmán). A többiek a szellemlétben maradnak valahol egy nem igazi, nem valós, nem kézzelfogható világban. A lepukkant lakótelepre érkezve elég bizonytalanok, Magda hat napon keresztül nem tud kijutni a házból, Gábor és Mari idevetődnek, és bár mind el-eljárnak, de előbb-utóbb ide vezet az útjuk. Ez lesz a végállomás, a lakás, ami az igazi valóság. Nem csak azért, mert ennyi a díszlet, hanem azért is mert azt érezzük, hogy azon kívül már tényleg nincs más. Odakint, a díszletfalakon kívül nincs már semmi. Mint egy pályaudvar, amiről nem indulnak vonatok, nem is indultak soha és nem is fognak soha. Mint a Frontátvonulásban. A szabadságuk, a meneküléshez az erejük addig terjed, hogy idáig eljutnak, hogy felismerik, nem lehet azt az életet már tovább élni, de tovább már nem tudnak menni, mert lehúzza, odabilincseli őket a múlt. A jelenük a múlt, jövőjük pedig nincs. De ez legalább egy kis sziget, ahol léteznek, éreznek, tapinthatnak, egymáséi lehetnek.

dmarc20180525017-1024x682.jpg

Kurta Niké (Magda), Nyakó Júlia (Mari), Varju Kálmán (Gábor). (Fotó: Mónus Márton)

Persze ez csak egy értelmezési ötlet. A szövegből lassan kiderül, hogy a családban egy mély titok lappang, ami napfényre is kerül. Maga a díszlet jól mutatja nekünk ezt a sok rejtéllyel teli múltat, ahogy a megannyi fiókból megannyi régi tárgy kerül elő. Ezek mind fontosak, de persze nem mondjuk el mik ezek a titkok. Számunkra sokkal fontosabb a képeken is látható szépen végigvitt koporsó vonal. Magda családja temetkezési vállalkozásból (is) él. Azon kívül, hogy embereket temetnek még lakótelepeket is temetnek. A Kálvária Lakópark egy új, de nyilván nem az örökkévalóságnak készülő lakótelep a régi mellett vagy ahelyett. A régi bontandó lakóteleppel együtt emlékek is a melybe zuhannak. Egy kor is a feledés homályába vész. Ebből a szimbolikus temetkezési vállalkozásból lesz elege először Magdinak, de később a másik két karakternek is. A magánéleti, környezeti és társadalmi kollapszust az emberiesség összeomlása is köríti. A politikus (Váry Károly) a lakópark avatóján bután és boldogan annak a félnyomornak az elérését tűzi ki célul, amitől a nyolcvanas években az egyszeri ember már egyszer majdnem megszabadult. A közszolgálati rádióból valami iszonytató antihumanizmus hangzik (Gyabronka József). Az élet teljesen vállalhatatlanná válik a produkció jelenében. Talán egy ima még felhangozhat a sírból, de már nem nagyon van azt kiért mondani. Az ,,ország'' szó ugyanis nem képes Magda száján kijönni, mert ez már nem ország, ez már csak egy szép régi emlék, mint egy kiesett lábú plüssállat vagy megfakult diafilm. Még van valami, de az már a funkcióját nem tölti be.

Remény talán van valamicske. Szépek ezek az emberek és nem rosszak. A rosszak csak hangban, képben vannak jelen. A kezdetben antipatikus anya (Nyakó Júlia) az előadás végére megszépül, megjavul és megszeretjük. A fura srác (Varju Kálmán) fura marad, de mégis az egyetlen férfit testesíti meg ebben a világban, aki szilárd, és képes a céljaiért küzdeni. Magda (Kurta Niké) pedig a kinti világra adott bizonytalanságot sugalló, de következetes tagadó válaszaival, felismeréseivel és emlékeivel ennek a semmi által körülölelt kis térnek a tengelyévé, fenntartójává és energiaközpontjává válik.

Kedves Alkotók! Nagyon köszönjük ezt a magával ragadó és számunkra elképesztően sokat mondó előadást!

 

Szólj hozzá

Trafó Füge Produkció Székely Rozália