Thomas Köck: Fukuyama után, Budapesti Skizo, Trafó, 2025. március 28., 20:00

Játsszák: Váradi Gergely, Kozma Veronika, Bán Bálint, Rezes Dominika, Messaoudi Emina, Szacsvai István, fordította: Halasi Zoltán, szövegkönyv: Samudovszky Adrian, Sándor Dániel Máté, zeneszerzők: Bánki Mihály, Sándor Zsigmond, operatőrök: Varga Soma, Todoroff Lázár, videó (Processing; C++; OpenCV; Max; Vivago; Hedra): Fehér András, látványtervező: Simonyi-Lengyel Mira, hangmérnök: Pellei Milán, fénytervező, video artist: Mohácsi Júlia, produkciós menedzser: Márton Balázs, rendező: Sándor Dániel Máté

A Trafó nagyszínpadán láttuk a Budapesti Skizó csapatának monumentális előadását, a Fukuyama utánt. Nagyon vártuk, mert olyan alkotók vettek részt a projektben, akik már többször bizonyítottak, és garancia a nevük a minőségre, és ezt tényleg komolyan mondjuk. Itt azonban valami nagyon-nagyon félrecsúszott, egy félkész munkát, egy, az egyik lábára nehézkedő, a másikat a semmibe lóbáló óriást láttunk. 

Az előadás adatlapja a Trafó oldalán.

Ahogy a német mondja: "Nichts ist so alt wie die Zeitung von gestern". Márpedig Thomas Köck témái ásítóan unalmasak. De nézzünk, miben rejlik az alkotás értéke és mi a gyengéje! Az osztrák szerző műve 2013-ban látta meg a napvilágot, és a fiatal tehetségek felkarolását célzó Osnabrücki Drámaírói Díj nyertese lett. Mindenképpen elmondható, hogy valamit nagyon elkapott az ideológiai/kulturális légtérben, abban az időben, amiben született, azonban, hogy ezt sikerült-e jóféle drámában is a közönség tudtára adni, az már kétséges. Ugyan a német közönség vevő volt a darabra, otthon, Ausztriában, már erős kritikák érték, elsősorban a szerkesztettsége, dramaturgiája, színházesztétikája miatt, mintsem társadalmi relevanciája, vagy mondanivalója okán. Kétség sem férhet hozzá, hogy ha már az a feladat, hogy ezt a művet színre kell vinni, akkor a Budapesti Skizo választása, hogy élőfilmes eszközökkel, filmszerűen mutassa be a nézőknek, a legjobb választás volt. A darab sodrása, groteszksége, előképszerűsége ezért a technikáért kiált. A kérdés, miért kellene feladatul tűzni a darab színre vitelét, akár 10 éve, akár most. 

Mi sajnos elég öregek vagyunk ahhoz, hogy élvezhessük volt a Fukuyama-vitát, amit a 90-es évek egy említésre méltó ideológiai, közgazdasági intellektuális csörtéjeként ismerhettük meg. Már akkor is instant ellenállás volt a reakció rá, és már akkor is bűzlött az arroganciától és az üdvtörténeti mintától. Fukuyama lényegében azt állítja, hogy a liberális demokrácia válik a világot működtető politikai-kormányzási megoldások közül a végállomássá, a társadalmak addig fejlődnek, míg el nem érik ezt a kormányzati formát. És úgy tűnt, és még mindig úgy tűnik, hogy ebben azért van némi igazság. Az ellenérvet Huntington szolgáltatta, aki szerint ugyan olybá tűnik, hogy az ideológiák versengésének kora lezárult, ám ez nem a liberális demokráciák győzelmét mutatja, az ideológiai küzdelmek le fognak cserélődni a civilizációk küzdelmére, és a győztes civilizáció fogja meghatározni a jövő kormányzati formáját. És ezzel az 1993-as Huntington-válasszal el is értünk a Skizo megoldásáig, ami szerint a kínaiak fognak győzni és ők fogják megmondani, merre hány méter. 

Az előadás egy szimbolikus világmagyarázat nagyon jól kitalált és nagyon jól megvalósított elmesélésével kezdődik, amelyben az 1968-as szabadságmozgalmak tűnnek a kezdőpontnak, és a liberális világ erre a kiindulópontra épül, végigmenve a konszolidáció, a kihívások kezelése, az intézményesült megállapodás, és a funkcionáló liberális kormányzati rendszer megteremtésének stádiumain. Ekkor érkezünk meg a "hivatalba" a Boldogság- és Jövőkutató Intézetbe, ami olcsó és szakállas kabarétréfáival teljesen szétveri az előadás közepét. A jól sikerült kezdet után parókás, cilinderes, csöcsös karikatúrákat kapunk, amik a 30-as évek politikai sajtójára emlékeztetnek, vagy inkább a Benny Hill Show-ra, ami egyértelmű visszalépés a jól induló allegorikus történetmesélés után. Ha Hivatali patkányokat akarunk nézni, akkor a vállaltan ezt az élményt nyújtó ezegymunkahej című Wettstein-rendezést javasoljuk inkább, amely nem akar több lenni, mint ami, de mégis méltó módon tiszteleg Rejtő Jenő bohózatírói munkássága előtt. Ugyan az allegorikus, a neoliberális hatalmat karikírozó ideologizáló rész még visszatér, előadás végérvényesen leül és egy lapos befejezéssel, hosszú szenvedés után kimúlik. 

A darab karakterei az ideologikus részekben többes szám első személyben beszélnek. Ez képezi az első nagy problémát számunkra. Mi csináltuk ezt-és-ezt, mi éltük át ezt-és-ezt. De ki az a mi? Nem egyértelmű, hogy a neoliberális vezető rétegről, a nyugat-európai középosztályról, vagy a boldogság és jövőkutató hivatal munkatársairól van szó. Melyikkel azonosuljunk, melyikkel ne? Mondhatjuk, hogy ezt a szerző homályban hagyja, és a zsenialitását igazolja, hogy nem tudjuk letenni a garast egyik magyarázat mellé sem. A probléma, hogy ezzel a lebegtetéssel a darab semmiképpen nem válik a mi történetünké, mondhatni egy rövid figyelemreméltó roham után az előadás ledob minket, hogy aztán többet fel se vegyen. Magyarországon nincs középosztály, felső osztály van és az alsó osztályok sok-sok rétege. Az a kollektív élmény, amiről a mű beszél, nálunk nem létezik. A legnagyobb jóindulattal se tudjuk értelmesen behelyettesíteni se a komcsi rendszert, se a NER-t a gyepálandó karakterek helyére, holott az előadás kezdetén megjelennek a NER ikonikus figurái plusz Magyar Péter ábrázata is. Más emberek történetét látjuk, egy másik időben és másik térben. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy nem értékeli és nem engedi be a politikai jelen fejleményeit, akkor az előadás minden technikai értéke mellett egy színházmúzeumi látogatássá válik a 2010-es évek Ausztriájába, mérsékelt magyarázó erővel, pusztán abból a világból származó hangulatjelentéssé alakulva. Pedig az is megoldás lenne, ha indirekten engedné be a valóságot. A Szerkesztőség című darab színtiszta osztrák történet, 2021-es eseményekről szól, mégis attól élő, hogy magyar szemmel nézzük és megy föl bennünk a pumpa, hogy ha az osztrák jogintézmények, rendőrség, média ilyen elkötelezetten és bár sok munkával, de hatékonyan leleplezi a fehérgalléros bűnözést, akkor itthon ez hogy a fenébe nem megy.

Meglepő, hogy mennyire nem sikerül élővé tenni az előadást, miközben Samudovszky Adriant magát láthattuk az egyetlen nap alatt összerakott és videotechnikát is használó Cucli azon előadásában, amely, mint hírszínházi produkció Orbán indiai látogatásával foglalkozott akkurátusan, elevenen, utópiajellegűen, viccesen. Itt viszont mit látunk? A gyógyszerlobbi, a média befolyásoló hatása, a boomer kontra Y generációs ellentét, mind-mind lerágott csont. A fő konfliktus, a kiszivárogtatás, teljesen hidegen hagyja a mai társadalmat, amelyik a post-truth világban már semminek és az ellenkezőjének se tud hinni. Trump beteges hazudozásai, Orbán végtelen futószalagon jövő ígéretei elerodálták az emberek igazságérzékelését. Tudjuk, hogy vannak intézmények, amelyben a társadalom véleményét kívánják befolyásolni, azt is tudjuk, hogy ez vajmi kevés sikerrel történik, bár a szívós kezdeményezés végül tízből egyszer célt ér, és akkor nagyot üt. A kérdés nem az, hogy mit tegyünk az orwelli álvalóságok ellen, hanem az, hogy mit tegyünk a totális dezinformáció ellen, amikor az ellenfél nyilvánvalóan hamis tényeket használ és erre még büszke is. Ezt a káoszt talán jobban mutatja meg a KIMI legutóbbi produkciója a Régen minden Jób volt. De a 2025-ös férfi és női narratívák sajátos, meglepő pontokon történő összerendeződését és szétrobbanását szintén pontosabban mutatja be az Egy kulcs... című előadás. 

Az előadás egyértelműen jobboldali, miközben baloldali várakozásokkal ülünk be egy vállaltan baloldali szerző darabjára. Ha valami, akkor ez valóban provokatív gesztus. A kérdés, hogy kell-e ez nekünk. A 68-as lázadóknak Európa uraivá válása jobboldali toposz. Egy olyan jóléti rendszert, olyan szociális piacgazdaságot kritizál, amelyik Magyarországon nem létezett soha. A fő témája annak a manipuláló gépezetnek a kritikája, amelyik az egyszerű emberek boldogságra való vágyából és a félelmeiből él. Ezek a tartalmak azonban nincsenek kibontva. Mindennemű boldogságszerzést elandalító, kontraproduktív tevékenységnek vél, ezzel a technofeudalizmus malmára hajtja a vizet. Holott azt az európai kulturális ideált, hogy minden további nélkül időt szakítunk arra, hogy egy üveg bor kíséretében megtekintsük a naplementét, figyelembe se veszi. Negligálja a félelmek jogosságát is. Miközben nyakunkon a klímaválság, a félelem, hogy 2040-re megsülünk a budapesti nyárban, egy túlélt energiaválság után mindjárt a vámválság, a technofeudalizmus királyainak rombolása és a nemzetközi katonapolitikai átrendeződés. Miért is lennének ezek a félelmek nevetségesek? Azért nincs ezekről szó, mert a jobboldali világképben ezeknek nincs helye. Mire van hely? A nők vezető szerepének kritizálásra, a nők öltözködésének és viselkedésének kritizálására, a prolik kinevetésére, a depresszió relativizálására és a sárga veszedelemmel való fenyegetésre. Amennyiben ez az előadás provokatív, akkor az a Jordan Petersonok, Joe Roganek, Ben Shapirók provokativitása.

A probléma nem az, hogy nem értjük a darabot. A probléma az, hogy értjük. Messaoudi Emina karaktere a neoliberalizmus allegóriája, az egyenruhás népek a német elkényelmesedett középosztály, Váradi Gergely karaktere a csapdába esett nyugat-európai társadalom. Miközben kint dúl a forradalom, a nyugat-európai elit megpróbál elzárkózni a valóság elől, és nem tudomást venni róla. És mindezt végtelen hosszú és redundáns jelenetekben. Néha felcsendül egy frusztrált férfi nőellenes hangja, teljesen derült égből lórúgásként. Végül a szereplők a PC-re, a nemzetközi jogra és a NATO-ra hivatkozva próbálnak fogást találni a kínaiakon, amikor tudjuk, éppen ezekben a napokban bomlik fel a NATO, a liberális Amerika ezekben a napokban dobja ki a kukába a PC-t és a nemzetközi jogot, Magyarországon pedig sose is volt se PC, se kisebbségi jogok, se liberális demokrácia, mi a kísérleti terepe vagyunk 15 éve a post-truth korszaknak. Nálunk nagyon sok narratíva van, a rendszerváltás sok szemszögből sokféleképpen néz ki, egyeseknek győzelem, másoknak vereség, megint másoknak lehetőség. Nincs olyan és valószínűleg Ausztriában sincs, hogy "mi". Innentől viszont a narratíva erőltetett és klisészerű. A darab pont azt a hibát követi el, mint amit a darabbeli nagy manipulátor, egyetlen sémára akarja felhúzni az embereket és ezzel totális kudarcot vall, mert elveszítjük minden azonosulási pontunkat a felvázolt problémával. 

Bár, az előadás célul tűzte ki a 2025-ben ránk törő információs káosz bemutatását, a feladat még nincs elvégezve, a darab még nincs megírva, várjuk, hogy amit az alkotók akartak volna mondani, azt láthassuk a színpadon.