2018. sze 13.

"Ahogytetszik"

írta: Két Lámpás
"Ahogytetszik"

WS: ,,Ahogytetszik'', Miskolci Nemzeti Színház, Vidéki Színházak Fesztiválja, Pesti Magyar Színház (helyszín), 2018. szeptember 7. 19:00

 ahogytetszik_plakat_x-page-0011508315029.jpg

Játsszák: Görög László, Farkas Sándor, Papp Endre, Szatmári György, Feczesin Kristóf, Simon Zoltán, Molnár Sándor Tamás, Fandl Ferenc, Varga Zoltán, Seres Ildikó, Kokics Péter, Somhegyi György, Mészöly Anna, Prohászka Fanni, Szirbik Bernadett, Horváth Alexandra, Kerekes Valéria, Nagy Nándor. Díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Ignjatovic Krisztina, mozgás: Bányai Mirjam, ügyelő: Varga Renáta, súgó: Fekete Zsolt, rendezőasszisztens: Kriston Szabolcs, rendezte: Rusznyák Gábor.

Rusznyák Gábor rendezése egy derék nagyszínpadi klasszikus rendezés, ami bátran megcélozza, hogy szembesíti a nézőt jelen közállapotainkkal és értelmezi azt, sőt megoldást is kínál a néző számára. Nem aktuálpolitizál, nem kiszól és kiröhögtet, hanem elemez és gondolkodásra bír, pont úgy, ahogy például Székely Kriszta vagy számos más kőszínházi alkotó is megközelíteni gondolja a közéleti témákat. Ez a bátorság meglepő és ez a kabarémentesség üdítő az előadásban. Az Ahogy tetszik újraértelmezése oly módon, hogy az ardeni erdő zárt, Rusznyák-féle groteszk világa leképezi a 2000-es éveket jól értő emberek kivonulását a számukra érthetetlen 2010-es évekből, egy jól érthető korszakjellemzés, mely hozzánk, mai színházlátogatókhoz beszél. Ezzel együtt a darab elhelyezése voltaképpen a ma Magyarországán, a nemzeti színházak feladatának tökéletes teljesítése. De hiába kiváló egytől-egyig az összes színészi alakítás, hiába formálják meg a szerepüket bámulatosan jól a miskolci nemzeti művészei, és hiába a sok jó koncepcionális ötlet, ha éket ver az előadás folyamába néhány megoldás erőltetettsége, funkciótlansága, kiszámíthatósága és lapos semmitmondása. A produkció egyszerre tartalmaz ragyogó gyöngyszemeket és gyenge, néhol javíthatatlan elemeket. Kiváló évadkezdés ez a számunkra, mert megbizonyosodhattunk arról, hogy a színház még mindig elvarázsol minket. Aki pedig ehhez a kőszínház varázslathoz szokott, az elégedetten nyugtázhatta az estét, kellemes élményben részesül. Ám aki a független társulatok demokratikusan szervezett előadásaihoz szokott, a funkciótlan részek levágásához, közös munkához, melybe a résztvevők mindegyikének gondos odafigyelése révén egyetlen fals vagy lapos megoldás sem kerülhet bele, no ezek a nézők nem lesznek elégedettek a produkcióval. Pontosan értjük mit akart a rendező, de ennél sokkal több érték lenne a produkcióban, ha az is láthatnánk, hogy mit akart a társulat. Ez a kollektív összeérés és elemi erő hiányzik az előadásból, hogy a színészek ne a rendező bábjai legyenek, hanem maguk a hozzánk beszélő érzelmi és értelmi tartalmak. Ezt pedig csak néhol-néhol sikerül tapasztalnunk.

Csehov, Mann. Az előadás elején már számos olyan jelenség húz be minket, ami egy hosszú nyári szünet után nagyon erősen kívánt a részünkről. Ámulunk a díszleten (Khell Zsolt). Szocreál, leromló vasbeton szerkezet, vagy épp ellenkezőleg: félkész? Lagzi előtti berendezés, vagy utáni? Elpakolják, és ahogy elpakolják! Kerekes Valéria (gondnok néni) a nagy öregek békéjével, Horváth Alexandra (szobalány) a lelkes fiatalok nyitottságával, az ismert mozdulattal hajtják össze együtt a terítőt. Külön előadás az esküvői dekoráció lebontása. A nézők, dörzsöltek lévén tudják, hogy elkezdődött az előadás. De a technikusok? Varga Zoltán (Joseph atya) muszlim imájába ,,bele-tegyékelatelefonokatoznak''. Minden színház: ez a meglepődés is! Somhegyi György (William) nyakkendőjének megigazítása is: mozdulat, mely egy kész kis expozíció.

Menekülés a diktatúrából. Az ellenzéki értelmiség exodusát a brutális, primitív, embertelen, dehumanizáló önkényuralomból a rendező az ardeni erdőbe helyezi. Ahol ez események játszódnak maga ez a tér, egy szanatórium vagy nyári pihenőhely, vagyis ez az Ahogy tetszik a második felvonással kezdődik. Lehet választani: ,,A'' menü: Csehov és a vidéki Oroszország vihar előtti csendje vagy ,,B'' menü: Thomas Mann Varázshegy és a menekülés a társadalmi realitás, forrongás, viharok borzasztóságából. Néha nevetünk kínunkban, de ez azért nem úgy vígjáték. Ez az a vígjáték, hogy nincs benne halál, illetve még nincs vagy már nincs. Vegyes érzelmeket tanúsítunk a hosszúra nyúló expozícióval kapcsolatban. Van, aki lubickol a csehovi utalásban, és élvezi ezt az ismerős keserédességet. De nem szabad eltagadni, hogy sok ez így, és akiben nem pendít meg nosztalgiát, kellemes emlékeket, annak erőltetett, hosszú, lejárt lemez csehovozni. Nem tehetünk róla: az egyiket a jó érzés keríti hatalmába, a másikat a kínosság feletti sajnálkozás. Ízlések ezek, de legalább azt mondhatjuk: értjük mit akar a rendező. Csak nem az van-e végig, hogy egy színházban ülünk és értegetjük mi miért van, ki miért játssza azt, de az, hogy élnénk a darabot, az nem mindig jön.

171010_11_mnsz_ahogytetszik_proba_121_resize1508315345.JPG

Mészöly Anna (Rosalinda), Somhegyi György (William), Prohászka Fanni (Isabella)

Szerelem. Persze vannak csodás pillanatok, amikor elfeledkezünk a csehovozásról, mannozásról, amikor teljesen átjön mi a lényeg: a szerelem a világ legszebb dolga. Semminek nincs értelme, csak a szerelemnek és a sok kabaréfigura között életre kel Rosalinda (Mészöly Anna) és Orlando (Simon Zoltán) örvénylő kapcsolata, mely a gerincét alkotja az első felvonásnak. Az első felvonás azt mondja, hogy az életünkben a szerelem az a jelenség, mely átfurakszik a beletörődés, megszokás, társadalmi kényszer végtelenül visszahúzó őserdején és visszaadja az embernek a szabadság élményét. Kétség kívül Mészöly Annáé ez az előadás. Mindenki profi, mindenki kiválóan játszik, már azt, amit a koncepció megenged, de aki beránt minket és abban a kevés pillanatban, amikor elvarázsol az előadás, az mind Mészöly Annáé, legyen az az Orlandoért rajongó, de őt irányító álruhás Rosalinda, vagy a saját csapdájába eső Phébe-t (Szirbik Bernadettet) elvarázsoló, Mathieu-vé reinkarnálódó okoskodó intrikus.

171010_11_mnsz_ahogytetszik_proba_012_resize1508315313.JPG

Szatmári György (ex-herceg), Simon Zoltán (Orlando)

Politika. És amikor azt hisszük, hogy megértettük az előadás értelmét: a szerelem mindent visz, akkor jön a váltás. Mégis az aktuálpolitikáról szólna az előadás? Még megyünk is vele egy ideig, amikor megénekeltetnek a színészek minket. De egy idő után megint sok lesz és erőltetett. Szájunkba rágják a mondanivalót, lózungok csattannak el. Színház az egész világ, kezdene bele Jacques (Görög László), és örülünk, hogy nem folytatja: igen, elég a jelzés. Mégis a második felvonásban újra belekezd, és ott már végig is mondja. Pedig pont annak éreztük értelmét, hogy csak belekezd, és értettük miért csapják le a többiek, mint a taxiórát. Így már sok. Sok a vegyük észre a nézőket, akik ott ülnek. Azért ezt Züfecben sokkal ügyesebben viszik véghez a k2 Színház alkotói. Itt egyáltalán nem üt. Kínosan várjuk, hogy ugorjunk már. Központi a két testvérpár (Olivér, Papp Endre és Orlando) (pontosabban a három testvér, Jakabbal, Feczesin Kristóf) kibékülése. De a diktátorral kibékülés már sok. Nem erre várunk, most nem ez kell. Még ha nagyon szépen, finoman is van megoldva, ahogy a játszó színészek tartanak a korábbi brutális egyeduralkodótól.

171010_11_mnsz_ahogytetszik_proba_124_resize1508315345.JPG

Fandl Ferenc (Komikus), Kokics Péter (Sylvius)

Profira vall a rendezésben a sok-sok visszhang, amellyel a monologizáló színészeket a többiek mellékes, de éppen jól időzített mondatfoszlányai körülvesznek. A sok-sok jól kivehető szövegmintázatban felerősített béke- és elfogadásvágy ráirányítja a figyelmünket a minket körülvevő világ humanizmus iránti vágyára. ,,Lázálmaikban boldogan békülnek''. Pontosan feltárható és kielemezhető a sok jó ötlet, de nem áll össze egy teljes egésszé a produkció. Szívesen nézzük a színészeket, de nem jön létre bennünk az élmény, amiért színházba járunk. Azt látjuk, hogy a kiváló színészek a rendező bábui, amikkel eljátssza azt, ami a mondanivalója, de nem a színészek játsszák el a történetet, csak az árnyaik, a klónjaik, a papírmasé figuráik. És így hatalmas hiányérzet ül rajtunk az előadás végén. Nem változtatna tehát az előadás értékén, ha még intenzívebb és zsúfoltabb lenne, mert akkor legfeljebb csak annyi történne, hogy a produkció egy Kovács D.- vagy ifj. Vidnyánszky-munka klónja lenne. Vagy Mohácsi-utánérzés, ahogy egy profi színháznéző fogalmazott az előadás utáni magánbeszélgetésben. Mi tehát, akik az első sorokban, 2-3 méterről nézzük Petronius vagy Román vagy O. márkiné átváltozásait, nekünk ez nagy ürességet hoz csak a színházélvező érzékeinkben. Bár nem kétséges, hogy lehetnek, akiknek ennyi bőven elég, és akik a hatalmas nézőterek hátsó soraiból szokták nézni a hasonló előadásokat. Ők jól szórakozhatnak, ők talán megrendülnek, megértenek valamit az ,,Ahogytetszik'' ezen interpretációjának mondanivalójából.

A Vidéki Színházak Fesztiválján az előadás semmilyen díjat nem nyert. Ez totálisan igazságtalan, mert bár, amint az Olvasó tapasztalhatja, mi vegyesen fogadtuk a produkciót, de nem azért mert ne lett volna jó, hanem azért, mert mi a függetlenekhez vagyunk szokva, és ott ez gyenge. De egy nagyszínpadi Csárdáskirálynőhöz vagy Vád tanújához képest? Nem véletlen, hogy ezt az előadást választottuk a Thália által rendezett fesztiválból, és nem csak mi, de olyan profi nézők is, akiknek a véleményére adunk. Milyen díjakat kellett volna nyernie ennek az előadásnak? A legjobb díszlet, a legjobb pályakezdőket felvonultató előadás, a legjobb Jászai Mari-díjas mellékszereplők díját, a legbátrabb előadás díját, a magyar színházi kultúra mai napi trendjére leginkább odafigyelő előadás díját, a legjobb szöveggondozás díját, és még sok más hasonló díjat. Ne felejtsük el, amit már említettünk: egy nemzeti színháznak dolga, kötelessége, hogy a ma nézőit foglalkoztató problémákat dolgozza fel. Ki merte volna megtenni, hogy a Sargentini-jelentés előtti héten ilyet bemutat a Magyar Színházban? Azt az előadást, ami egyértelműen párhuzamba állítható a jelen magyar közállapotokkal, és bevallja a nagyszínpadon bevallhatatlant: alapjogok, demokrácia és humanizmus sérül itten kérjük szépen? És a bírálóbizottság gyáván még meg sem említi ezt az előadást. Mit mond nekünk Térey János a nyár színházi regényében, a Káli holtakban? Hogy kell a traumákról, Trianonról, a vidék-város, a fiatal-idős, a bal jobb ellentétről művészi alkotást létrehozni, akár Shakespeare átiratként, mint a Trianoni Hamlet, akár olyan blőd, de kreatív alkotásként, mint a Káli holtak zombisorozat. Az ,,Ahogytetszik'' nem megúszós, bátran felvállalja, hogy a zsűri ignorálni fogja és nagyon figyel arra, hogy ma mik a színházi világban az innovatív elemek.

A fő probléma, hogy kell-e egyáltalán egy fesztiválon zsűri és díjak? A fesztivál azért jó, mert a néző lát másmilyen előadást is, és a színészek más nézői közegben is megmutathatják magukat. Az este hangulata alapján, a nézőtéri ováció megtapasztalása után kijelenthetjük: ennek a közönségnek nagyon bejött a produkció. Ők ezt választották, és jól jártak. Méltán van a Miskolci Nemzeti Színháznak meg a hatalmas rajongótábora, hiszen ez a színház méltán miskolci, méltán nemzeti és méltán kőszínház. Más értékelés, mint a célközönség rajongása nem kell – mondjuk mi, még azzal együtt is, hogy mi nem az ilyen előadásokhoz szoktunk. Leáldozott a rosszul kitalált kategóriáknak, díjaknak és helyezéseknek a kora. A fesztiválok mind színházi ünnepek és benne ez az ,,Ahogytetszik'' egy kiváló, figyelemre méltó alkotás.

Kedves László, Sándor, Endre, György, Kristóf,  Zoltán, Tamás, Ferenc,  Zoltán,  Ildikó,  Péter, György, Anna,   Fanni, Bernadett, Alexandra, Valéria, Nándor, Zsolt, Krisztina, Mirjam, Renáta, Zsolt, Szabolcs és Gábor, nagyon köszönjük ezt az emlékezetes estét!

Szólj hozzá

fesztivál Miskolci Nemzeti Színház Rusznyák Gábor Pesti Magyar Színház Vidéki Színházak Fesztiválja