Heiner Müller: Kvartett, Hybrid Produkció, Trafó Ház, 2018. szeptember 21., 20:00

Játsszák: Lakatos Márk, Bocskor Bíborka, Urbanovits Krisztina, Asztalos Dóra, Darabont Áron Leon. Videóinstallációk: Hajdu Gáspár és Papp Gábor, világítástervező: Kovács Áron, sound artist: Vranik Krisztián és DJ Bootsie, hangtechnikus: Kádár Mihály, Kiss Gergely Ábel (soundwork), koreográfus: Gulyás Anna, dramaturg: Merényi Anna, látvány: Lakatos Márk, koncepció: Gulyás Anna, Lakatos Márk, Lengyel Anna, műszaki vezető: Éltető András, produkciós és rendezőasszisztens: Tési Dóra, produkciós vezető: Schőn Edina, producer: Földvári Péter és Ridzi Gábor, smink: Szabó Máté, haj: Suga Szilvia.

A produkció adatlapja a Trafó Ház oldalán.

Egy ilyen totális művészeti élményre biztosan csak a fiatalok vágynak, gondoltuk, de aznap este körülöttünk ott voltak a negyvenesek, sőt az idős korosztály is ott tolongott a Trafó nagytermének bejárata előtt. A sok ember csak áramlott, áramlott, mi meg csodáltuk a népes nézőseregletet. Persze gondolhattuk volna, hiszen mi is azért jöttünk, mert amellett, hogy a multiszenzibilisnek ígérkező élmény vonzott minket, emlékeztünk a kultfilmre, ahonnan – legalább is mi – megismertük Glenn Close-t és John Malkovich-ot. Talán ez magyarázza a sok őszes hajfürt tolongását a színházterem előtt. Ezzel együtt meglepő, hogy az 1988-as Veszedelmes viszonyok mennyi fiatalt  bevonzott, de lehet, hogy inkább az 1999-es feldolgozás, a Kegyetlen játékok esetleg a levegőben lévő emlékek a nagy filmekről. Ezen az estén Lakatos Márk és a Kvartett színlapján felsorolt népes művészeti és technikai csapata bámulatos univerzumot varázsolt elénk. Hazafelé, a villamoshoz ballagva bennünk is megfogalmazódott az, amit aztán a Két Lámpás kritikáját megelőzve Kútszegi Csaba meg is írt, hogy olyan jó, hogy keserédes magyar világunk határain belül vannak ilyen bátor, példamutató és az érzékelésünket egy színpadi szintézisbe összefoglaló emberek köztünk.

Lakatos Márk és Urbanovits Krisztina, készülnek az Opera-jelenetre. (Fotó: Kovács JuJu.)

A levélregény műfaja akkor bukkant fel az irodalomban, amikor már igény mutatkozott az emberek belső monológjainak közönség elő tárására, de még irodalmi szégyenlősség övezte, hogy valakinek pusztán a gondolatait vesse az író papírra. Choderlos de Laclos a Veszedelmes viszonyokban a XVIII. századi Franciaország arisztokratáinak társadalmilag zárt és illemszabályokkal behatárolt magánéletének frusztrációit kiáltotta világgá. Nem csak azért mert az életnek ez a területe volt lefojtva, hanem mert nem is volt az életnek más területe, amely számukra valami kreatívat adhatott volna. Kísérteties a hasonlóság Lermontov Álarcosbáljának világával, ahol a cári Oroszország hatalmas bojárjai, hercegei, grófjai semmi társadalmilag értelmes dolgot nem tudnak csinálni, csak kártyapartikon birtokokat elherdálni, másnaponta bálokat rendezni, és ami a legtragikusabb, legönpusztítóbb: aljas, akár halállal végződő szerelmi játékokat űzni. Az, hogy nincs tér a humán, szociális céloknak, és a társadalom legműveltebb, legérzékenyebb tagjai sem tudnak az abszolutista Franciaországban jó célokért küzdeni, a Veszedelmes viszonyok hőseit olyan szűk, fullasztó légkörbe zárja, hogy már csak az emberi társasjátékok elégítik ki tettvágyukat és kreativitásra való igényüket. Ma nem teljesen ez a helyzet, de félelmetes a hasonlóság, ha belegondolunk, hogy a 80-as években, amikor a film kijött és Heiner Müller darabja megszületett, még ott volt a hidegháború bénító légköre. A mai világban pedig egy sajátos XXI. századi hatalomtechnika, az ami az embereket a környezetükért felelős és társaikról gondoskodó magatartástól eltéríti, nem engedvén semmi teret ezeknek a humanitárius és polgári tevékenységeknek. Értjük tehát az alaphelyzetet: mit kezdjünk magunkkal, ha vagyunk elég olvasottak, műveltek, érzékenyek, de mindez semmilyen értelmes irányba nem tud kitörni. A válasz egy rossz pszichikai állapotban, ahogy a regény főhőseinél is: játszunk privát játékokat, akár életre-halálra is társadalmi falak közé terelt társainkkal.

Asztalos Dóra és Bocskor Bíborka, tigrisek (Fotó: Kovács JuJu.)

Jelentős felütéssel indul az előadás, a tökéletes testű női és férfi táncos (Asztalos Dóra, Darabont Áron Leon) kötéllel összekötve fejezi ki az összezártságot, egymásrautaltságot, a bukósisak, amit hordanak pedig a személytelenséget, az ember tárgyiasulását. Az ember tárgyiasítása és az összezártság szimbóluma végigvonul a produkción, az absztrakt szereplők kipányvázottsága az előadás egy pontján a nevesített főszereplők esetén tükröződik, és egy emlékezetes, kifejező jelenetben ismétlődik meg. Nem csalódunk a márkiné (Lakatos Márk) bevonulásakor sem, krinolint visel, az egész ruhát egy gördülő fémváz, ruhafogas szimbolizálja megadva a jelenkori öltözői hangulatot a díszletnek. Vagy talán kívül hordják a szereplők a csontvázukat? Illene a haláltánc-hangulathoz a díszletnek és jelmezeknek ez az olvasata is.

Nagyrészt mindkét főszereplő (a vikomt és a márkiné) szövegét a tökéletes hangú Urbanovits Krisztina kölcsönzi. Amikor a két nagy ragadozó párbeszédére emlékezünk az előadás után, elsősorban az ő hangja jut eszünkbe. Lakatos Márk, néhány jól megválasztott helyen belekezd a monológjaiba, de azt is Urbanovits Krisztina mondja végig. Tulajdonképpen kritizálható is lenne az előadás, ha Márk jelenléte alapvetően nem maradna meg pusztán a szemnek, hanem a fül számára is többet adna, mert azért kettejük közül mégiscsak Urbanovits Krisztina a profi beszélő, és az ő verbális jelenléte alkotja az előadás, mint színházi produkció, gerincét.

A dramatikus mozgásszínházi elemek Bocskor Bíborka köré szerveződnek, amellett, hogy Valmont gróf néhány szövegét is mondja, az intermezzókban popsztárként jelenik meg, és veszi föl újra és újra a férfi-nő kapcsolat és a ragadozó-áldozat ellentétpárnak az egész produkción végighúzódó motívumát. Mindenképpen figyelni kell, hogy pontosan ki is a beszélő, de ezekkel a zenei megszakításokkal az alkotók mindig hagynak időt a szövegeket magunkban feldolgozni, és elgondolkodni Müller nagyon sűrűre és esszenciálisra írt közlésein. Így kerül terítékre  Bocskor Bíborka énekhangján a Neurotic együttes A soha nem látott hölgyet keresem című vagy Lakatos Márk hangján a Bizottság Szerelem című dala. A tigris-bárány ellenpár egyfelől Asztalos Dóra és Darabont Áron Leon cuki tigriskedései révén mindenképpen felelevenedik, de gyanítható, hogy a házibulin a márkiné maga is bárányt süt a serpenyőben. Nem először fordul elő a Trafó színpadán real time-ban a sütés, de nagyon jól illeszkedik a fény, hang, szöveg, ének, látvány dimenziókba, hogy a sülő bárány illatát is érezhetjük az előadás alatt. 

Urbanovits Krisztina és Lakatos Márk, öltözőben. (Fotó: Kaszner Nikolett.)

Talán ez a nézőre nehezedő dezorientáltság az, ami a produkció hiányossága. Egyszerre történik tánc, hallatszik zene, látszik performansz a színpad másik csücskében, és nézhetők képek a vetítővásznon. A motívumok jól végigvitt vonala mellett arra kellett volna figyelni, hogy a lényeges elemek jobb fókuszt kapjanak. Az jelenetek egymásba kapaszkodása, az események gördülékenysége segítette volna a nézőt, hogy a kavalkádban, a multivizionalitásban egységes mondanivaló megragadásával legyen képes távozni a helyszínről. Talán ezért kellett volna egy rendező vagy olyan dramaturg, aki a közönség nézőpontját is magáévá teszi. A kiváló archetípus-ábrázolások megvoltak, de kellett volna még egy olyan szempont, ami a performansz örvénylését mederben tartja és ezzel segíti a nézőt az eligazodásban.   

 Darabont Áron Leon, Asztalos Dóra és Bocskor Bíborka, szerelmesek és intrikusok.  (Fotó: Kovács JuJu.)

A képről még nem beszéltünk: a kivetítőn zajló játékok végig hangsúlyosak. Már a helyfoglalásnál érdemes a vetített felületere pillantani, mert nagyon sok szellemes és érdekes információ olvasható ott is a produkcióval kapcsolatban. Élő videós betéteket Dömötör Tamás rendezőtől szoktunk meg, ő implementálja zseniálisan a jelen idejű kamerázást, de most már Márkék kamerahasználatát is érdemes emlékezetünkbe vésni: akár a konyhai jelenetben, akár egyes mozgási jeleneteknél emlékezetesen használják a vetített vizualitást. A darab filozófiai mondanivalójának szíve sem marad el. Urbanovits Krisztina magyar hangján hallhatjuk és német nyelven olvashatjuk a jellegzetes mülleri részletet, ami az adatlapon is olvasható:

,,A mi fennkölt hivatásunk, hogy agyoncsapjuk az időt. Ez teljes embert kíván: túl sok az idő. Valakit, aki a világ óráit meg tudná állítani: az örökkévalóság, mint szüntelen erekció. Az idő hasíték a teremtésben, az egész emberiség belefér. Az egyház a csőcselék számára istennel tömte ki, de mi tudjuk, hogy ez a lyuk fekete és feneketlen. Ha a csőcselék erre rájön, velünk fogja kibélelni.''

Müller értelmezése más, mint a Veszedelmes viszonyok kicsengése. Szemben a hatalmas, tragikus és igen, intrikus és diabolikus hősökkel, akiket a film és a regény alapján várunk, a Kvartett főhősei csakúgy emberek mint mi magunk vagy áldozataik. Jóllehet magukra mint erre a szerepre rendeltetett tigrisekre, áldozataikra mint eredendő bárányokra gondolnak, a mi külső megfigyelői szempontunkból ugyanolyan reflektálatlan lények, mint a pórnép, akiket lenéznek. Belevetetten egy szorító társadalmi valóságba megvan az a szabadságuk és lehetőségük, hogy észrevegyék, hogy a többi ember milyen kiszámítható életpályát befutó báb, de nincs meg a rálátásuk, hogy felismerjék, a korlátaikat ők sem képesen áthágni, a tigris-bárány elméletük csak a francia abszolutista társadalmi berendezkedés beléjük injektált szemlélete, és káros tevékenységükért önnön pusztulásukkal fognak felelni. Hiába a delejesen vonzó a de Sade márki által is elfoglalt álláspont a tömegek lenézéséről. A játék, amit űznek, kicsinyes, és ha életek múlnak is rajta, szánalmasan kisszerű. Büntetésük, hogy felfalják egymást, és ha valamelyikőjük megmarad is a végén, magáramaradtságában nem élheti meg a győzelem örömét, mert csak véres játékuk univerzuma, azaz a többiekhez való viszony az, ahol győzedelmeskedhetnének.

Bocskor Bíborka, kötelek.  (Fotó: Kovács JuJu.)

Biztosan nem csalódnak azok, akik Lakatos Márk világát ismerik, és szívesen hallanak férfi-nő kapcsolatról, szerelemről, szenvedélyről, bosszúról és kegyetlenségről. Talán éppen ezért ötlött fel közben bennünk a Trojka Társulat két évvel ezelőtti Orlando c. munkája, amely szintén a nemek fluid egymásba áramlását és totális látványt mutatott. Igaz persze, hogy Soós Attila sajátos interpretációjában, és így más mozgásformákra téve a dramaturgiai hangsúlyt. Mi mindazonáltal valami ilyesire számítottunk, és ezt is kaptuk. Semmi szégyellnivalója nincs ennek az összművészeti előadásnak amiatt, hogy egyes elemei még nincsenek rendesen megcsiszolva, hiszen már így is egy monumentális, impozáns, de mindenek felett az érzékeinkre totálisan ható produkció, amit látunk, hiszen emlékezetes és üdítő az erre kihegyezett figyelmű nézőközönség számára.

♥

Kedves Márk, Bíborka, Krisztina, Dóra, Áron és minden alkotók! Köszönjük ezt az emlékezetes estét, amit veletek tölthettünk!