Akutagava Rjunoszuke: Bozótmély, Trojka Színházi Társulás, Lumen Kávézó, 2018. november 3. 19:00

Játsszák: Nagy Dóra, Mátrai Lukács Sándor, Bárnai Péter, Natalie Dimanovski, Soós Attila. Jelmeztervező: Szlávik Júlia, látványtervező: Lakatos Márk, zeneszerző: Petrik György, szamuráj mester: Hábermajer Gábor, fordította és Akutagava Rjuszuke elbeszélését színpadra alkalmazta Cseh Dávid, rendezőasszisztensek: Piróth Kinga és Mész Adrienn, rendezte Soós Attila.  

Bátor dolog a Trojkától, hogy nekivágott Akutagava A bozót mélyén című novellája színpadi adaptációjának. Sokat kell ahhoz dolgozni a szöveggel és a történettel, hogy valami kikerekedjen belőle, lévén hogy egy vérbeli, formájában és tartalmában töredezett, posztmodern írásról van szó. Ám egyértelműen kijelenthetjük, hogy a társulat sikerrel próbálkozott, és az alkotásuk legalább olyan jó, mint az ugyanebből a novellából Kuroszava Akira által forgatott A vihar kapujában (1950) című klasszikus film. Mindenki, akinek a filmművészet iránti érdeklődése abba a stádiumba került, hogy a nagy rendezők mozijait módszeresen elkezdte végignézni, látta ezt a filmet, és össze fogja hasonlítani a trojkás Bozótméllyel.

Az előadás fb eseménye itt.

A vihar kapujában dióhéjban. Marge: ,,Ugyan már! Hisz neked tetszett a Vihar kapujában.'', Homer: ,,Én nem így emlékszem!''

A másik kihívás, amivel a Trojkának is és Kuroszavának is meg kellett küzdenie, hogy a novella mondanivalójának felfejtése nagyon gyorsan két triviális, sablonos, átlátszó értelmezésbe tud torkolni, és ezeket a magas labdákat egy jó rendezésnek minden áron el kell tudnia kerülni, különben lapossá, művészieskedővé válik a produkció. Mint közismert, a történet arról szól, hogy Maszagót, a tizenkilenc éves fiatalasszonyt, az országút melletti bozót mélyén megerőszakolja Tadzsómaru, a rabló, miközben a férj, Takehiro, erőszakos halál áldozata lesz. Az esetet a három(!) résztvevő (és a többi tanú) más- és másféleképpen meséli el. Az első tévút, amit egy rendezésnek el kell kerülnie, hogy megállapítást nyerjen, hogy ,,mindenkinek megvan a maga igazsága''. Ha ennek az amúgy ártalmatlannak látszó, bölcselkedő szentenciának igaza lenne, akkor nem lenne emberi társadalom. Nyilvánvalóan nem gondoljuk, hogy egy nő megerőszakolásához és egy ember meggyilkolásához egy még oly pici igazság is elvezethet. A másik értelmezési hiba, amit el lehet követni, hogy azt a lapos igazságot mondja ki a produkció, hogy ,,mindenkinek megvan a maga élethazugsága'', amely építmény előbb-utóbb úgy is kártyavárként dől össze. Ha valaki, akkor Akutagava, a harmincas évek Japán társadalmának hiteles ábrázolója, éppen nem akar ítélkezni azon szerencsétlenek sokasága felett, akik a súlyos társadalmi kényszerrel szemben próbálnak valahogy értelmes életet élni. Gondoljunk csak a kortárs Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájára, ahol, ha a nő nem tartja fönn szigorúan maga előtt a társadalmi homlokzatot, akkor a többi falubeli egyszerűen meglincseli a megszokott formális rendet felrúgó renitenst. Márpedig Maszagó, azzal, hogy két férfival is volt, elvesztette a kegyetlen társadalom szemében az egyetlen értékét, a tisztaságát. Eloszlathatjuk tehát azokat a félelmeinket, melyek azért merülnek fel bennünk, hogy vajon az előadás kellően mély-e. Egy intellektuálisan tartalmas, dramaturgiailag fordulatos, kibogozható mondanivalójú, a cselekményt és a környezetet elképesztően plasztikusan megjelenító produkciót láthatunk a Nagy Lumen pici színpadán.

Mátrai Lukács Sándor, Bárnai Péter. (Fotó: Bokor Krisztián.)

Persze tudjuk, hogy ez nem egy nyomozástörténet. Nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni, hogy mi történt. Voltaképpen Maszago (Nagy Dóra) és Takehiro (Mátrai Lukács Sándor) motivációja is nagyon kevéssé van kibontva, és a mai közönség kevéssé tud a problémáikkal azonosulni. Az egyetlen, akinek világosak, ma is érthetőek a tettei, az a rabló, Tadzsómaru (Bárnai Péter). Nem tudjuk, hogy a szereplők pontosan mit is titkolnak előlünk, hiszen nem ismerjük a valódi történéseket, sőt, álhíreket hallhatunk arról, ami történt. Egy biztos, a három főszereplő a halált is bevállalja, csak azt, amit titkol, az megmaradhasson az ő titka – érthető: a halálkultusz jellemző a japán kultúrára, és ebben az előadásban is számos ponton megjelenik.

Egy Lumenbeli Dr. – A Te álmod, c. Trojka-produkción már látszott, hogy Soós Attila rendezőt és a társulatot erősen foglalkoztatja a klasszikus japán kultúra, számos elem már ott is megjelent a koreográfiából. A Bozótmély mozgásvilágához feltehetően ebből az ötletből jutottak el az alkotók oda, hogy profi kardforgatómestert (Hábermajer Gábort) kérnek föl segítségként. A korábbi Kafka-előadás közönségtalálkozóján Attila A falusi doktornak egy japán animációs feldolgozását és Kuroszava filmeket ajánlott továbbgondolásra. ezzel utalva számunkra arra, hogy mi, nézők is készüljünk a következő prodzsektjükre. Míg Kuroszava (a második világháború utáni Japánban, érthető környezetben) a társadalom szétesésére, az értékek fragmentálódására építette a film fő motívumait, a Trojka az emberi önzőséget és szűklátókörűséget tette meg produkciója fő problémájává. Az emberek maguk választják a halált, sőt a poklot, csak ne kelljen a hideg, embertelen társadadalmi rend poklában élni.

Mátrai Lukács Sándor, Nagy Dóra, Bárnai Péter. (Fotó: Bokor Krisztián.)

Cseh Dávid kiváló fordításában és színpadi adaptációjában a Bozót mélyén-en kívül két másik Akutagava novella is szerepel a produkcióba ágyazva, az egyik a Pókháló, a másik a Fekete madonna. Mindkettőnek az önzőség-önzetlenség és a saját magunk által választott balsors a központi eleme. A Pókhálóban Buddha (Soós Attila) a mennyből egy pókfonalat kínál föl a gonosztevő Kanadatának (Bárnai Péter, figyeljünk fel a kettőzésre!), akiben volt a jóságnak egy pici fénye. Ám Kanadata nem bízott abban, hogy a Buddha által leeresztett pókfonál sokakat meg tud menteni, csak magára gondolt, és ez neki és másoknak is a vesztét, a pokolba való visszahullást okozta. A Fekete madonna történetét viccesen a ,,túlélték, mégis meghaltak'' idézettel lehetne összefoglalni. Egy beteg gyermekért való közbenjárásért annak ellenére fordul gondozója a Fekete madonnához, hogy a szobornak ellentmondásos híre terjeng. És valóban, rossz vége is lesz a dolognak, de a tragédia itt is emberi tett által következik be és egyáltalán nem véletlenül.  

A csapat (bővebben a fb oldalon). Nagy Dóra mellett jelmezben Dimanovski Natalie. Az első sorban Bárnai Péter, Soós Attila, Mátrai Lukács Sándor. (Fotó: Trojka fb. )

A feszült irodalmi környezetet a jól megválasztott zene és a néhol elrejtett finom, szellemes megoldások oldják. Dimanovski Natalie nem csak tanút, hanem lovacskát is alakít, akinek a játéka sokszor vicces mozzanatokat okoz. Maszagó (Nagy Dóra) karaktere a filmmel szemben nem naiv önostorozóra, hanem rafinált önostorozóra van formálva, ami akár viccesen is hallatszódhatna, ha nem tudnánk, hogy a lányt megerőszakolták, és talán még halálra is ítélhetik a vallomása miatt. A halálba menekülés, az életből való kilépés delejes vonzása mindhárom főszereplőnél rokonítható a Fekete madonnánál említett sztorival (vö.: túlélték, mégis meghaltak). A látvány Lakatos Márk csodálatos munkája, aminek elegáns minimalizmusához a fények és a hang nagyon sokat hozzáad, könnyen variálhatóvá teszi a nézőikben létrehozott benyomást, az összképet, a hangulatot. A ruhák, jelmez (Szlávik Júlia) megteremtik a maguk látványvilágát, és beleillenek abba a nyilvánvaló rendezői koncepcióba, hogy itt nem a szöveg modernizációjáról, hanem a novella, a Bozót mélyén klasszikus színpadi adaptációjáról van szó. 

♥

Kedves Dóra, Sándor, Péter, Natalie, Attila, Júlia, Márk, György, Gábor, Dávid, Kinga és Adrienn, köszönjük ezt a csodálatos előadást!