WS: Macbeth, Tatabányai Jászai Mari Színház, Szkéné Színház, 2019. január 29., 19:00

Játsszák: Nagypál Gábor, Danis Lídia, Crespo Rodrigo, Dévai Balázs, Figeczky Bence, Kardos Róbert, Király Attila, Maróti Attila, Mikola Gergő, Pilnay Sára, Szakács Hajnalka, Crespo Antonio. Díszlettervező: Fekete Anna, jelmeztervező: Kiss Julcsi, szövegkönyv: Szikszai Rémusz, fordító: Szabó Lőrinc, Kállay Géza, Szabó Stein Imre, zene: Kákonyi Árpád, fény: Gergely Erzsébet, Mervel Miklós, mozgás: Király Attila, hang: Piroska Ádám, Molnár Péter, súgó: Széplaky Petra, ügyelő: Pásztor Gábor, rendezőasszisztens: Tóth Bianka, rendező: Szikszai Rémusz.

Akkor jó nekünk, ha eltűnnek a széksorok, a színház falai, színpadi jelleg. Mintha ott lennénk, abban a világban. És ebben az előadásban ez történik. Valahol Kuroszava Ran (1985) c. filmjében vagy a Hegylakó (1986) univerzumban vagyunk. Az érintettség élményét létrehozza, zsigerivé teszi, hogy azonosulni tudunk a Macbeth házaspárral, pontosabban ki-be lökődünk az előadás során az azonosulás és az elutasítás között. A díszlet és a vele való játék pedig olyan, hogy fizikailag tapasztaljuk meg a díszletelemek mozgatásából adódó fuvallatot, a bezártságot, az elemek súlyosságát, a címszereplő szorult helyzetét. Szikszai Rémusz rendezése beletaszít minket a mélybe, zuhanás közben pedig a tatabányai társulat színészei fogják a kezünket, és a végén együtt törünk össze lelkileg. A szimbolikus megsemmisülés, ezen a külső és belső szinten, egyben közösségi és individuális élményként, ahogy kell, megtörténik.

Az előadás adatlapja a Jászai Mari Színház oldalán és a Szkéné Színház oldalán.

Szikszai Rémusz, a szövegkönyv alkotója, bátran hozzányúl a drámához, több fordításból dolgozik, betold, kivesz, meghúz, tuningol, kiválóan végzi a dramaturgi munkát a Macbethen. Trendi téma lenne most Térey pszeudo-drámája a ,,Trianoni Hamlet'', ami Káli holtak fikciós darabja. Lehetne ez a ,,Koppányos Macbeth'', ha a cél a rendező részéről nem a jelen társadalmi hangulat megragadása, generációs közös élmény létrehozása lenne, hanem a literátus emberek intellektuális vágyának kielégítése. Talán emlékszünk Trump győzelmének másnapján arra a meme-re, amiben Barack Obama kilépve az Ovális irodából szól Michelle-nek: kapcsold le a villanyt, és a kattintás után egész Amerikában sötét lesz. Éppen aznap, amikor az előadást néztük, fakadt ki az egyik barátunk: nem hiszem el, hogy ide jutottunk. Egy világnak örökre vége, és nincs esély a feltámasztására. Ezt a közösségi élményt nyújtja a produkció és így mi zaklatottságunkban is társai vagyunk egymásnak a bajban.

Crespo Rodrigo, Dévai Balázs skót thánok (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

Az új szövegek az alaphelyzetet világítják meg jobban, és élezik ki az érzékeinket arra, hogy ne csak Macbeth cselekedeteit, hanem azok motivációit is jól értsük. A skót felföld vad emberének brutalitása és törzsi, szabadságszerető, voltaképpen demokratikus volta jelenik meg az expozícióban. A király nem több, mint a törzsek vezetői, a thánok, között a leginkább elismert, a választott főméltóság. Bár ez a király már egy kicsit gyanúsan más. Nem vesz részt a csatában, nem mocskolja be magát az ellenség vérével. Macbeth (Nagypál Gábor) vesztett helyzetből fordít és veri meg a király ellen lázadókat és a külső ellenséget, a norvégokat, akik Cawdor thánját, az uralkodóvárományost támogatják. Cawdort a király tárgyalás, meghallgatás nélkül kivégezteti, Macbethet nagyszerűsége jutalmául pedig a kivégzett második thán helyébe lépteti. És eddig minden rendben is lenne, bár már ezekben az elsietett, konszenzus nélküli lépésekben is érezni, hogy valami nagyon nem helyesen működik ebben az udvarban. Balsejtelmünk jogos, hamarosan kiderül, ez a király (Kardos Róbert) már nem választott főthán, hanem feudális uralkodó akar lenni. Örökösének fiát (Mikola Gergő) teszi meg, innentől a királyválasztás végleg megszűnik. Ezen a ponton hal meg Macbeth először, hiszen az a törzsi-nemesi köztársaság szűnik meg, ami évszázadokig a törvényes rend volt Skóciában. Erős kezdés szembesülni a mai párhuzammal, hogy a korlátlan hatalom, amikor éppen az áll érdekében, eltörli a múltat, reményeket, jövőt semmisít meg. Itt a pillanat, amikor először érezzük azt a szorongató érzést, amit Macbeth, először azonosulunk a felháborodásával, a reménytelenségével, a tehetetlenségével.

Pilnay Sára, Szakács Hajnalka és Figeczky Bence, vészlények (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

A boszorkányok jóslata az a reménysugár, amit nem lett volna szabad meglátni, a szalmaszál, amibe nem lett volna szabad belekapaszkodni. A dráma ugyan elintézi a vészlények szerepét néhány jelenettel, de Szikszai Rémusznál végigkísért az előadáson a Pilnay Sára, Szakács Hajnalka és Figeczky Bence alakította mételyhármas. (Mi Pilnay Sárát a Soltisok A cigány c. előadásában már láttuk korábban és dicsértük is rendesen.) Az idő előrehaladtával és a színészi munka nyomán világossá válik, hogy itt nem üstben békát és pókagyat kavargató vénségekről van szó, hanem a főhős legrettegettebb félelmeiről, a legrejtettebb gondolatairól, amik, mint élőhalottak törnek föl, és kísértik meg a pusztítás révén előrehaladó katonát, a gyilkolás árán elért eredményekhez hozzászokó erős embert, hogy ezekkel az infernális eszközökkel uralkodjon a világon. Az előadás központi jelenete, amelyet elképesztő részletességgel dolgoztak ki a társulat színészei, az az éjszaka, amikor Macbeth először teszi a lelkiismeretét próbára, ám elbukik, megfertőzi magát az embertelenség vírusával. Ha a királyt megöli, véget vethet a törzsi szabadság elpusztítását elhatározó zsarnoki szándéknak, egyben király is lehet, ahogy a jóslat is szól, ami azonban olyan eshetőség, amely ha megvalósul is, ördögök (ördögi késztetések) mesterkedésének eredménye. Nagypál Gábor első monológja szól erről a pillanatról, a 129. szonett szavaival:

A szellemet mocsokban tékozolni
Kéj, amíg tesszük; s már előtte kéj,
Becstelen, gyilkos, véres, szörnyű, talmi,
Vad, állati és hazug szenvedély;

Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek,
Mely őrjíti, akit csábított;

Őrjít, ha elérted, s ha csak kívánod;
Vágyd, élvezd, ott hagyd: érzed viharát;
Próbálva áldás, kipróbáltan átok;
Előbb ígért üdv, aztán délibáb.

Mindezt tudjuk; de kerülni ki tudja
A mennyországot, mely e pokol útja?

[Shakespeare, CXXIX. szonett, Szabó Lőrinc fordítása]

Azon az éjszakán Macbeth (Nagypál Gábor) és Lady Macbeth (Danis Lídia) végleg egy lénnyé válik. Miként egyik téglát a másikra téve egymás után veszik ki a részüket a királygyilkosságból, úgy kapcsolódnak össze az énjeik. Mint a cipzár fogai zárulnak egymásba, és érik el a végén az örök lelki összezártságot. A pokol útját járják ketten, és meg is érkeznek oda. Minél borzasztóbb tetteket hajtanak végre, annál kevesebb szó kell ahhoz, hogy egymást megértsék. Macbeth és a Lady kapcsolatának ábrázolása nagyon hasonló Jo Nesbø Macbethjében olvashatókhoz, Szikszai és Nesbø is egy nagyon erős, nagyon megható, ketten a világ ellen-típusú szeretetkapcsolatot helyeznek feldolgozásuk középpontjába.

,,Lady odabújt hozzá, a keze Macbeth mellkasát és vállát simogatta. Időnként, ahogy most is, egy ritmusra lélegeztek. Mintha egy és ugyanaz a test lennének, sziámi ikrek, akiknek közös tüdejük van, pontosan így érezték, amikor elmesélték egymásnak a történetüket, és Macbeth tudta, hogy többé már nincs egyedül.''

Jo Nesbø: Macbeth, Kossuth Kiadó, 2018.

Utalás az évad eleji bábszínházi Szikszai rendezésre Macduff családjának kiirtása. Amikor meglátjuk a bábot, rossz sejtelmünk támad, és amikor elhangzik a ,,majom'' szó, már világos, hogy mi lesz a célja a jelenetnek: a legrútabb színben feltüntetni Macbethet. És valóban, azon a ponton elengedjük az addig a szimpátiánkból sokat magáénak tudó Macbeth házaspárt. Amíg persze újra vissza nem hullunk a szörnyű azonosulásba és szánalomban. A színpadon a halál szinonímája az őrület. Megrendítő látni, hogy ez a két karakter egymás halálának talán többször is tanúja. Lady Macbethek végig kell néznie, hogy Macbeth elveszti az eszét, de Macbeth is tanúja a nő összeomlásának. Végül már meg sem szólalnak. Világos, hogy az asszony, amikor elhalt gyermeke tetemét ringatja, nincs már eszénél. Módosulás, hogy az eredetiben, amikor Macbeth megtudja párja halálát, akkor kevéssé foglalkozik vele, ám ebben a rendezésben Macbeth erősen kiakad. Nem most kellett volna ennek megtörténnie, gondolja. Talán inkább holnap. És ez az utolsó szó kataton ismétlésben hangzik föl megannyiszor. Amit Macbeth abban a pillanatban elvesztett, az nem csak a Lady, hanem a jövő, a holnap, a remény. Sem szimbolikusan, sem valóságosan nem lesz nekik holnapjuk.  

Nagypál Gábor (Macbeth) és Danis Lídia (Lady Macbeth) (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

A shakespeare-i színház eszközei számos ponton bukkannak fel az előadás során. A szereptöbbszörözések a színészek nagy részét megtalálják, és az egymásra rakódó karakterek kiemelik, erősítik a mellékszereplők hozzánk küldött üzeneteit. Ilyen zseniális kontraszt az ártatlan nők és a gonosz nőnemű vészlények színészazonossága (Pilnay Sára, Szakács Hajnalka). Vagy Figeczky Bence, aki a férfi vészlényt és Seytont, Macbeth végrehajtóját játssza (mindezek mellett pedig a király kisebbik fiát). Ők hárman a főszereplőkkel együtt szinte végig jelen vannak a színpadon, mellékszerepeikből ki-be ugrálnak, végigjátsszák az előadást, és valóságos főszereplőkké válnak a produkcióban. Hasonlóképpen zseniális választás, hogy Kardos Róbert játssza egyfelől a királyt, másfelől a kapuőrt (meg még a püspököt is mindezek mellé). A véres est után Kardos megjelenése a színpadon, monológja, komikus kisszerűsége, megsemmisültsége mutatja számunkra, hogy a királynak vége.

Figeczky Bence, Maróti Attila (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

A shakespeare-i módszer másik pazar eszköze a pártükrözés, amit Szikszai Rémusz szintén kimaxol. Két csodálatos szeretetkapcsolat uralja az előadást, az egyik Macbeth és Lady Macbeth, a másik Banquo (Király Attila) és fia, Fleance (Crespo Antonio). Mindkét szeretetközösség az ördögi jóslat igazságának eredményeként végleg egybeforr. A vészlények szerint Macbethnek nem lesz utóda a trónon, és ezt ő tudhatja, sejtheti, hisz a házaspár már elvesztette a gyermekét. Ennek ellenpontjaként Banquo nem lesz király, de gyermeke igen. Danis Lídia, mint gyermekét, mosdatja Nagypál Gábort, Király Attila, mint legféltettebb kincsét babusgatja, hurcolja Crespo Antoniot, majd életét is feláldozza érte.

Crespo Antonio, Király Attila (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

Dévai Balázs, Crespo Rodrigo és Maróti Attila, persze a többiekkel együtt a fizikaizás mesterei és egyáltalán nem lebecsülendő, amikor azt mondjuk, hogy a díszletmozgatásban fontos szerep jut nekik. És ennek köszönhető, hogy bár az eredeti darab jelenetstruktúrája megmarad, a jelenetek a díszletek folyamatos mozgatása révén átfolynak egymásba nem hagyva kizökkenni a nézőt a látottak hatása alól. Itt nincs funkciótlan ki-berohangálás, semmi sem töri meg a ritmust. Éppen ezért, bár dramaturgiailag nem centrális a szerepük, az előadás minden színésze egyenrangúan csodás munkát végez a színpadon. Ki kell mondanunk: ezzel az előadással végleg megszűnt a régi korok ,,epizódszínészének'' fogalma. Hegymegi Woyzeckjében Nagypál Gábor a tamburmajort játsza, és így majdnem teljesen csak fizikaizás jut neki. Dévai Balázs a Mi osztályunkban a legsérülékenyebb és legkegyetlenebb, a legutáltabb és egyben legszerethetőbb figurát hozza. Milyen értelemben beszél tehát bárki a mai színházban epizódszínészről? Ez a fogalom ma már nem létezik.

Kardos Róbert (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

Külön figyelmet érdemel a látvány (Fekete Anna). Nem véletlenül említettük a nagy japán rendezőt a bevezetőben. A filmszerű képek klasszikusnak ható díszletelemekből építkeznek, és a jelmez nagy része is olyan, hogy akár moziban, egy kosztümös filmben is megállná a helyét (Kiss Julcsi). Ezzel bátran szakít a látvány a hagyományos szimbolista képekkel, amikor öltönyös figurák szaladgálnak jelenidőt hazudva, de versben beszélve a kőszínházak színpadjain. Persze itt is megjelenik az öltöny, az új kurzushoz új egyenruha dukál, a thánok véres bőrruhái nem illenek szép, új Skóciánkba. És mégsem klasszikus! A fények és a látvány azt kelti bennünk, amit filmen egy vár belső terében látnánk (Gergely Erzsébet, Mervel Miklós). Macbeth tépelődve bolyong a folyosókon a boltívek, árkádok alatt? Itt a falak mozognak körülötte. Az omlás, pusztulás termékei, a sok gipsz gyűlik a földön, de ahonnan esnek, azok nem falak, hanem paravánok, matracok. A látvány klasszikus, de a díszlet kreatív, és annak is kell lennie, mert a variálás lehetőségét nyújtja, a szereplők kúsznak, másznak, fekszenek az elemeken (mozgás: Király Attila). Kákonyi Árpádban pedig sosem csalódhatunk, amikor ő készít darabhoz illő zenét.

Crespo Rodrigo, Kardos Róbert, Mikola Gergő, Maróti Attila, Dévai Balázs mint nemesek, Pilnay Sára, Szakács Hajnalka mint lovacskák (fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta)

Sötét képet fest a jelenünkről ez a produkció, de ennek így is kell lennie. Amivel ma szembesülünk, azt egy krónikásnak, bárdnak meg kell énekelnie, és ez most Szikszai Rémusz. Ha elolvassuk a vele készült beszélgetést, rálátunk arra, hogy miért páratlan rendező ő a mai színházi világban. Bámulatos pontosan képes verbalizálni, hogy mit akar, és ezt a színpadon maradéktalanul meg is tudja valósítani. 

Egy reményteli vagy legalább is élhető közelmúlttal számolunk le éppen, és jelenünk a remény minden lehetőségét metszi vissza. Nem jó látni, hogy királyokként Mikola Gergő és Kardos Róbert mennyire kísértetiesen hasonlítanak jelen uralkodóinkra, és azt se jó látni, hogy a thánok mennyire hasonlítanak a nyaloncokra. Ahogy Nagypál Gábor ott szorong a Szkéné színpadának peremén, előtte a paraván, mögötte a nézők térde, érezzük hogy elfogy a levegő, megőrülünk az egérlyukban. Az utak lezárulásáról, a reménytelenségről, a jövőtlenségről szól ez az előadás, és persze közben boldogok is vagyunk, mert megint ámulunk, hogy ez a csodálatos tatabányai társulat mit tud velünk tenni.

♥

Kedves Gábor, Lídia, Rodrigo, Balázs, Bence, Róbert, Attila, Attila, Gergő, Sára, Hajnalka, Antonio, Anna, Julcsi, Rémusz, Árpád, Erzsébet,  Miklós, Attila, Ádám, Péter, Petra, Gábor és Bianka, hálásan köszönjük ezt a varázslatos, megrendítő előadást!