2019. már 10.

A halál kilovagolt Perzsiából

írta: Két Lámpás

Hajnóczy Péter – Szenteczki Zita – Juhász András: A halál kilovagolt Perzsiából, DoN’t Eat Group és sokan, Trafó Ház, 2019. március 2., 21:00

Játsszák: Jankovics Péter, Takács Katalin, Rainer-Micsinyei Nóra, Furulyás Dóra, Hadi Júlia, Diák István, Raubinek Lili, Lévai Viola. Koreográfus: Hadi Júlia, dramaturg: Bíró Bence, operatőr: Táborosi András, Mayer Bernadette, zeneszerző: Sőres Zsolt, fénytervező: Bányai Tamás, díszlet és jelmez: Diák István, media design: Juhász András, boom: Jávorka Ádám, videó technika: Vivid Illusions, fény: Dézsi Kata, hang: Bredán Máté, további alkotók: Szabados Luca, Vavra Júlia, produkciós asszisztens: Fazekas Anna, Kreatív menedzsment: Kovács Andrea. Rendező: Szenteczki Zita, Juhász András.

Hajnóczy Péter, a három Péterek (Nádas, Esterházy, Hajnóczy) egyike, akik megújították a magyar irodalmat. Írása, a Halál kilovagolt Perzsiából, alapján készült Trafóbeli performanszot tehát így kell néznünk, értelmeznünk. Tulajdonképpen ez most egy színdarab? Mi történik benne? Történik-e benne egyáltalán valami? Hol a drámai ív, az eseménysor, a katarzis vagy legalább valami történet? Hát, pont úgy van benne mindez, ahogy a posztmodern irodalom műveiben is. Hogy konkrétabbak legyünk: a magyar irodalom úgynevezett prózafordulatában, amelyet elsősorban a három Péterek hajtottak végre, éppen a regény, mint forma kérdőjeleződik meg, és válik az írásmű önmaga keletkezéséről beszélő, reflektív beszámolóvá, miközben az olvasó szíves közreműködésével minden bele tud kerülni, amit megszeretett korábbi olvasmányélményei során. Mit érthetünk egy ilyen posztmodern alkotás színpadi adaptációján? Éppen olyasmit, amit Szenteczki Zita és Juhász András álmodott a Trafó színpadára.

Az előadás adatlapja a Trafó Ház oldalán.

A Szenteczki–Juhász–Bíró hármas feltételezi, hogy a néző olvasta Hajnóczy Péter kisregényét. Aki tehát kissé kapkodja a fejét, hogy mi is történik, mikor és kivel, az jól érzi, hogy kapásból ez azért nem olyan könnyen összerakható történet. A főhős (akit a csodálatos, zseniális Jankovics Péter játszik) egy alkoholista író, aki próbál írni, és amit ír, az valami olyasmi, ami a valóságos élményeiből, az olvasmányélményeiből és a függősége okozta rémálmaiból alakul ki. Zsenialitás és közben mellőzöttség, szerelemi vágyódás és a valóságos kapcsolatok működésképtelensége és a méreg keltette fiziológiai változások, amit a főhős mindennap átél. Rendet tenni ebben a rengetegben akkor sem könnyű – bár legalább van hozzá fogódzó –, ha olvasta az ember a szöveget. Szerencsére nagyon könnyű hozzájutni a Halál kilovagolt Perzsiából egy kötetéhez, mert a frekventáltabb metrómegállókban (pl. a Moszkva téren) a POKET könyvautomatákból bármikor lehet venni egyet egy ezresért.

Jelenet az előadásból (Fotó: Mónus Márton)

Jelenleg is van olyan előadás színpadon, amiben egy irodalmi kísérletet jelenítenek meg az alkotók. Thomas Manntól a József és testvérei lényegében egy olyan monumentális kísérlet, amelyben a szerző a XIX. századi történelmi regény egy lehetséges anyagából készített olyan játékos alkotást, melyben száz oldalas eseménydarabokkal úgy zsonglőrködik, mintha egy modern vers versszakai lennének. Ezt a struktúrát fedezte fel Gáspár Ildikó Mann regényében, ezt írta meg és rendezte meg a József és testvéreiben Ascher Tamással az Örkény színpadán. Szenteczki Zitáék a Hajnóczy-regényt adaptálták színpadra, és a vállalkozás nagyon hasonló a Gáspár-féle kísérlethez. Hajnóczy kisregénye az egyes szám első személyű elbeszélő megjelenésével együtt keletkező és a posztmodernbe torkolló irodalmi vonulatot vette mintának és dobálózott az időben és elbeszélői szerepben változatos egyes szám első személyű narrátorok szövegeivel. Az egész kisregény néhány óra történéseit foglalja össze, ahogy a beszélő várja a feleségét, közben leissza magát a sárga földig. Eközben írni próbál, és az alakuló, önmagukban is időben ugráló szövegek összekeverednek a jelenidejű eseményekkel.

A legalább négyrétegű történetszál egyike a magas szőke fiú története, aki összeismerkedik Krisztinával (Rainer-Micsinyei Nóra) és próbál valami kapcsolatot kezdeményezni kettőjük között. A történéseknek kifejező hátteret ad a 70-es évek ,,legvidámabb barakk'' Magyarországa. Tulajdonképpen teljesen mindegy melyik ez a kor, mert a Halál Hajnóczy legpolitikamentesebb írása. A feszültség Krisztina és a fiú között univerzális, a trendi érvényesülés formáiban megmártózó lány és a meg nem értett zseni szerepében tetszelgő fiú feloldhatatlan konfliktusa ez. A fiú belelát Krisztinába mindent, amit a konzumidiotizmus áldozataiba látunk bele magunk is. Krisztina sekélyes, de boldog élete taszítja a fiút, de a teste vonzza. A fiú lenézi Krisztinát, mert az rajong a tánczenéért, divatért, és a jó megélhetést ígérő jogászi pályát választotta. Ezzel szemben az elbeszélő maga is a szikvizes üvegek címkéjén olvasható szlogeneket szajkózza (,,ásványi anyagokban gazdag'') és fájdalmasan sztereotip bornírtságokat állít nőkről, zsidókról. Hajnóczyt egyszer megkérdezték, hogy szereti-e a figurát, amit a Halálban leírt, mire a szerző egyértelműen fejezte ki elhatárolódását: egyáltalán nem szereti. Az irónia éle nem csak Krisztina sekélyes élete felé, hanem a magát reflektív személyiségnek beállító, de valójában primitív gondolkodású beszélő felé is irányul. A rendkívül jól összeválogatott szövegdarabok ismét kiváló bizonyítékát adják annak, hogy Bíró Bence dramaturg okos alkotótársa Szenteczki Zitának.

Jelenet az előadásból (Fotó: Csikszenthy Csaba)

Ez az eseményszál a színpadi variáns legklasszikusabb és legszórakoztatóbb része. Rendkívül plasztikusan mutatják be az alkotók a kort és a szereplők közötti viszonyokat. A díszlet, látvány és a zene tökéletesen passzol a szöveg 70-es évek popkultúrájából táplálkozó szóhasználatához és témáihoz. A strand, a sorállás a büfé előtt, a kisvendéglő élménye, a mellékszereplők viselkedése és jelmeze mind-mind egy-egy hiteles kordokumentum. Jankovics Péter tökéletesen maga mellé állítja a nézőt azzal, hogy kiszólásaival gúnyolja Krisztinát, miközben, ha megnézzük mit tesz, hogyan, milyen alapállásból, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a fiú karaktere és hozzáállása legalább annyira szánalmas vagy elkeserítő, mint amennyire Krisztina karaktere kiszámíthatóan unalmas. Rainer-Micsinyei Nóra (Krisztina) játéka egyszerűen tökéletes, elvarázsoló, végtelenül hiteles. Minden egyes mozdulata, hangsúlya tűpontosan fejezi ki a megjeleníteni kívánt karaktert. A klasszikusabb színházi élményre vágyó közönség számára a másik kiemelkedő alakítást szintén ebben az eseményszálban láthatjuk. Takács Kati az anyát olyan lehengerlően játssza, hogy már-már tapsot generált a nézők között, ami a független színpadon nem divat, nem is szokás és nem is cél, márpedig most majdnem megtörtént. Úgy tűnik, ezt a szerepet neki találták ki, ami már csak azért is igaz, mert a 2004-es játékfilmben is ő játszotta az anya karakterét. Egészen biztos, hogy ezek a Krisztina–fiú-szál, a kórházi jelenet, a kisvendéglős abszurd a legszórakoztatóbbak az előadásban.

A halál kilovagolt Perzsiából (2004) játékfilm

Hajnóczy Péter kisregénye nem egy alkoholistáról szól, hanem egy íróról, akinek megvannak a társadalmi és fiziológiai korlátai és ír, írna, alkotná a szövegeit. A többi eseményszál ennek a strukturális jellemzőnek van alárendelve. A színpadi- és videotechnika a szemünk láttára alkotja meg a látványt, ahogy a regény lényege is a jelenidőben készülő regény keletkezési folyamatának dokumentálása. Nézzük, belelátunk, ahogy a felvételek, a video-loopok, animációk készülnek, és ezzel ráébredünk arra, hogy voltaképpen mi az írás folyamata. Ahogy Esterházy mondta, szeret az íróra – magára – úgy gondolni, mint kézművesre, vagy még inkább kőművesre, kőmíjjesre. Itt is ezt látjuk. Jankovics Péter néha elvonul egy paraván mögé és hegeszt. Ennek a műveletnek nagyon sok értelmezése van. A történet szempontjából lehet erre úgy gondolni, mint a szerencsétlen, el nem ismert íróra, aki olyan munkát végez (kazánfűtés), amit senkinek nem kíván. Vagy szimbolizálhatja ez az ivást. Azt a borzasztó és számára is kemény, fárasztó munkát jelentő foglalatosságot, melyet nap-mint-nap csinál, ahogy azok, akik naponta bejárnak dolgozni. Vagy lehet erre a hegesztésre úgy is gondolni, mint Esterházy, a kézművességre, melynek során az irodalmi alkotások keletkeznek.

Rainer-Micsinyei Nóra (Krisztina) (Fotó: Csikszenthy Csaba)

Már sokkal absztraktabban ábrázolja az előadás a férfi és felesége (Furulyás Dóra) viszonyát. Sokkal fragmentáltabbak az emlékek, szinte csak egy-egy képre, a nő és a férfi néhány mondatára korlátozódnak az események. A videoloop-technika itt már kezd uralkodóvá válni a narráció felett. A váróba való megérkezés jelenete talán az egyik első, amikor a hatalmas kivetítőn már átveszi az ismétlés a látvány nagyobb részét. Rácsodálkozunk, ahogy a stáb tagjainak ügyes munkája nyomán létrejönnek a videobetétek és már nem csak arról van szó, hogy a képernyőn látjuk az eseményeket. Ahogy a ciklikusság a kisregényben is jellemző irodalmi technika, az előadásban is a ciklikus struktúra stáb általi létrehozása válik a színpadi történések fő vonalává. Az álomjelenetek, amik a regényben félelmetes rémálmokként jelennek meg, itt már teljesen absztrakt videós animációkká, az élmények nyelv nélküli ábrázolásává válnak. Ezek a vizuális interpretációk, kifejezési eszközök azonban egyáltalán nem érthetetlenek a néző számára. A képek megelőlegezik, illetve lefordítják a cselekményt vizuális effektusokra, vagy továbbgondolják azt. A mondatokból képek keletkeznek, a képekből a főhős félelmeire, álmaira reflektáló vagy abból eredeztethető mozgóképek. A kis lakás említéséből először egy kis lakás berendezése elevenedik meg a vásznon, majd szépen lassan evolválva bonyolult, sikátorokkal teli perzsiai várossá válik, folyóval elválasztva, amelyen a férfinek át kellene kelnie, hogy a feleségét újra láthassa. Egyszerre figyeljük az animáció létrejöttét és az animációt magát, ahogy a posztmodern prózafordulat szövegei sem kizárólag arról beszélnek, amit leírnak, hanem arról is, hogy milyen struktúra hajtja a szövegezést.

A Balázs Béla Stúdió Álommásolatok (1977) c. filmjének egy képkockája.

Hajnóczy Péter kisregénye rendkívül képszerű, ezért a színpadi megvalósításban kiváló választásnak tűnik a szövegmanipuláció helyett a képes manipulációk megmutatása, és ezek keletkezésébe való belelátás. Juhász András vizuális világát nem véletlenül dicsérte Tompa Andrea is a Színház hasábjain. Nem csak a tárgyak vannak korhűen összeválogatva, de maga mozgóképek is erősen idézik a 70-es évek Balázs Béla Stúdiós kísérleti alkotásainak hangulatát.