Neil Gaiman: Coraline, Budapest Bábszínház, 2019. május 5., 10:30

Játsszák: Spiegl Anna, Pallai Mara, Ács Norbert, Márkus Sándor, Kovács Judit, Ellinger Edina, Kovács Katalin, Hannus Zoltán, Pájer Alma Virág, Barna Zsombor, Juhász Ibolya, Rusz Judit, Szolár Tibor. Írta: Neil Gaiman, bábszínpadi adaptáció: Gimesi Dóra, zeneszerző: Kákonyi Árpád, bábtervező: Hoffer Károly, díszlettervező: Khell Zsolt, animáció: Juhász András, rendező: Ascher Tamás.  

Videóajánló.

Neil Gaiman Coraline című 2002-es horror elemekkel dúsított meseregényéből vagy mesés elemekkel dúsított horror regényéből rendezett bábelőadást Ascher Tamás. Ezzel többszörösen nehéz feladat elé állította magát a Bábszínház csapata, minket pedig pont ez vonzott az előadáshoz. El nem tudtuk képzelni, hogyan fogjuk átélni a jeges borzongást, a zsigereinket összeszorító félelmet, a torkunkra fagyó sikolyt, tehát azt, hogyan is mutat majd egy horror a Bábszínház színpadán. Ha viszont a cél teljesül, akkor vajon sikerül-e a megcélzott 10+-os korosztálynak pont a megfelelő mennyiségű rettegést adagolni? Egyáltalán, van-e létjogosultsága a gyerekhorrornak? Azt is kíváncsian vártuk, hogy a könyv és a 2009-es animációs film markáns látványvilága után látunk-e új megoldásokat a Coraline-témára.  

Az előadás adatlapja a Budapest Bábszínház oldalán. 

A szellemgyermekek és Coraline. (Fotó: Budapest Bábszínház.)

Rengeteg elmélet született már arra, miért szeretjük a horrort, miért vágyunk arra, hogy ijesztgessenek minket. Ezeken azért érdemes elgondolkodni, mert segít megválaszolni azt a kérdésünket, való-e gyereknek ez a zsáner, jó lelkiismerettel adhatunk-e a kezükbe ilyen könyveket, nézethetünk-e velük ilyen filmeket vagy színielőadásokat. Egyszerre megdöbbentő és megnyugtató ebből a szempontból egy sokat idézett vizsgálat, melyet Thomas Straube végzett 2010-ben. Agyszkenneres vizsgálatokkal azt találta, hogy a horrorfilmek nézése közben nem – ahogy várnánk – az agy félelemközpontja aktiválódik, hanem teljesen máshol: az információfeldolgozásért, a problémamegoldásért, óvatosságért felelős agyi területeken mutatható ki aktivitás. Rémisztő történetekkel tehát pont azokat az agyi területeket stimuláljuk, amelyek jó működését a mindennapokban a siker zálogának tartunk. Ezek szerint érdemes horrort nézni.

Létezik olyan elmélet, mely szerint a horrornak negatív érzelmeink, agressziónk, félelmeink kontrollált megélésében van szerepe. Bármennyire szeretnénk is tagadni, a gyerekek is megélnek ilyen érzelmeket, elkerülhetetlen fejlődéslélektani lépcsőként, mint a szeparációs szorongás vagy az egzisztenciális félelmek. Bizony, mindannyiunknak rá kell jönnünk, hogy szüleinket akár el is veszíthetjük, és a halál gondolatával is meg kell barátkoznunk. Coraline története segíthet a szeparációs szorongás megélésében, és mivel a végül minden jóra fordul, a félelem csillapításában is.  

Coraline az alagútban. Videotechnika. (Fotó: Budapest Bábszínház.)

Ezek után az a kérdés, megkapjuk-e a borzongás-adagunkat az előadás során? Mi úgy éreztük, hogy az első felvonásban még nem. A látvány inkább lenyűgöző volt, izgalmas titkokat sejtető, de nem kapcsolt be bennünk semmilyen vészjelzőt, hogy rossz vége is lehet az ajtón túli kalandozásnak. A másik világban az első intő jel a gombszeműség. Ennek sokkolnia kéne a nézőt, de mivel a bábok definíció szerint gombszeműek, ezért nem ér minket nagy megrázkódtatás a gombok látványa miatt. A második részben azonban a várakozásunkat beteljesítették az alkotók. Kellőképpen kísérteties lett Másik Anyu és Másik Apu torz, széteső új alakja, a szellemgyerekek megjelenése, a botorkálás a ködben, Anyu és Apu eltűnése és segélykiáltása. A szemek keresésekor az eddig varázslatos helyszínek, a színház és a cirkusz kellőképpen hátborzongató atmoszférájúvá vált. Míg a könyvben Coraline véglegesen megszabadul a másik világ fenyegetésétől, az előadásban a fenyegetés (Másik Anyu levágott keze) Coraline világában marad, függővéget kapunk, ami szintén erős horrorelem.  

Másik Apu és Másik Anyu, avagy a boszorkány.  (Illusztráció az angol kötetből.)

Neil Gaiman regényét Dave McKean illusztrációi kísérik, Henry Selick animációs filmjében bábok jelenítik meg a szereplőket. Mindkét alkotás meglehetősen ismert, ezekhez képest is kellett új látványvilágot alkotnia Hoffer Károly bábtervezőnek, Khell Zsolt díszlettervezőnek és Juhász András animációtervezőnek. A ház és a másik ház, mint díszlet nem csak technikai bravúrként tökéletesen eltalált. Az, hogy minden irányban képes változtatni a kiterjedését, megjelenését, nem csak a történetben megjelenő különböző helyszínek megjelenítése miatt fontos, hanem jól érzékelteti a másik, ajtón túli világ képlékenységét, instabilitását, egyre inkább széteső állapotát. Ezt az érzést támogatják Másik Anyu és Másik Apu bábalakjainak változásai is. A két világot összekötő folyosó-animáció rendkívül látványosra sikerült, és nézegetése pont kitölti azt az időt, ami a két ház átdíszletezéséhez szükséges. Szép megoldás a szellemgyerekek búcsúja is, ahogy a bábok átúsznak a videoanimációba, majd eltűnnek.  

Másik Anyu másik alakja. (Fotó: Budapest Bábszínház.)

Több könyv- és előadáskritikában is olvastuk, hogy a Coraline erős elmarasztaló üzenetet fogalmaz meg a szülők számára. Túl sok a munka, túl sok a számítógép előtt töltött idő, tessék a gyerekkel is foglalkozni, különben Másik Anyu és Másik Apu majd megteszi helyettünk. Az előadásban ezt erősíti a kicsit túlhangsúlyozott Jancsi és Juliska párhuzam is. Nézzük meg, valóban ez történik-e a történetben, vagy csak jó bábszínház-nézőként teljesen azonosulunk Coraline szemszögével! A való világban tényleg néha mirelitpizzát ebédelünk, elfogy a tej a reggeli kakaóhoz, és elfelejtünk hozni másikat, határidős munkánk van, hiába tart még a gyerekeknek a vakáció, nekünk nincs megállás. Ilyenkor elküldjük, hogy kérjen a szomszédtól tejet, foglalja el magát, kergessen macskát a kertben. Ám ne felejtsük el Igazi Apu viccelődéseit: két leírandó mondat között otthoni játékot talál ki Coraline-nak (ami éppen a titkos ajtó felfedezéséhez vezet), hogy igazi Anyu az aki előkeresi a titkos ajtó kulcsát, és Igazi Anyu az, aki meghallgatja Coraline-t arról, hogy mit álmodott.

Névtelen Macska, a társutas. (Fotó: Budapest Bábszínház.)

Mi történik ehhez képest a tükörvilágban? Másik Anyu és Másik Apu csak azért élnek, hogy Coraline-t boldoggá tegyék, sült csirke illatozik az asztalon, sütemény sül a sütőben, mindig van tej a habos kakaóhoz. És utána? Együtt társasoznak? Elmennek kirándulni vagy elviszik a bábszínházba? Nem! Ugyanaz történik mint otthon, felküldik egyedül Mr. Bobohoz patkánycirkuszt nézni, vagy le Forcible és Spink kisasszonyokhoz a színházba. És, ha valamit nem a szájuk íze szerint csinál, akkor nem érvelnek vagy kérnek, mint az igazi világban, hanem bezárják a szobájába. Coraline (és persze Gaiman) okosabb, mint a mai szülőket korholó kritikusok:  

Te tényleg nem érted, ugye? Én nem akarom, amit akarok. Senki se akarja. Igazából nem. Mi lenne abban a jó, ha csak úgy megkapnék mindent, amit akarok? Nem jelentene semmit. Mit érne akkor? 

Neil Gaiman: Coraline, Agave Könyvek, Bp., 2009. Fordította: Pék Zoltán.

Élvezzük bűntudat nélkül Coraline Jones történetét, és mindenképpen menjünk el a Budapest Bábszínházba megnézni ezt a varázslatos előadást! 

♥

Kedves Anna, Mara, Norbert, Sándor, Judit, Edina, Katalin, Zoltán, Alma Virág, Zsombor, Ibolya, Judit, Tibor, Dóra, Árpád, Károly, Zsolt, András és Tamás, köszönjük ezt az emlékezetes délelőttöt!