2019. máj 29.

Gondolat Generátor Fesztivál 2019

írta: Két Lámpás
Gondolat Generátor Fesztivál 2019

Gondolat Generátor Fesztivál, Trafó Ház, 2019. május 24-26.

0_1.jpeg

Az idei Trafó Házbeli Gondolat Generátor Fesztivál három napján egy igazi párhuzamos univerzumba csöppentünk, ahol az emberek empatikusak, figyelnek egymásra, törődnek egymás problémáival, és ebből a közös megértésből kreatív, gondolatébresztő, lelkesítő performanszok keletkeznek. Hálás posztban foglaljuk írásba a benyomásainkat, gondolatainkat, amik a három nap általunk látott három eseményén járva indukálódtak bennünk. A Trafó közösségi színházi kezdeményezései közül három színházközösséget ismertünk meg, mindháromnak a szíve Török Tímea és Szepes Anna, ők a gondolatgenerátor állórésze és mindannyian körülöttük forgunk.

Az fesztivál fb oldala és adatlapja a Trafó oldalán.

Pénteken délután azt a képes-hangos anyagot tekintettük illetve hallgattuk meg, amit a MEGFIGYELŐK című alkotópályázat nyertese, Jakubek Fanni küldött be a Trafó munkatársainak. A kávézó felé menet, fent, a lépcsőtől balra találjátok, fülesekkel ketten is meghallgathatjátok. Aki látta a Megfigyelők c. előadást, szereti Jankovics Péter hangját vagy érdeklődik a múltfeldolgozás eme fikciós, audiovizuális módja iránt, az ne hagyja ki! A Gondolat Generátor csoportok voltaképpen ehhez hasonlóan a résztvevők múltjának feldolgozásából táplálkoztak, illetve a közösségek tagjai beleképzelték magukat mások bőrébe, hogy megismerjék közös múltunkat.

A péntek másik eseménye, ami már sokkal közösségibb, a #mindenkitörténet csapat előadása volt. Most mi a kezdeteket nem írjuk el, azt meghallathatjátok például itt, elég az hozzá, hogy egy vegyes életkorú, kilenc főből álló kisközösség, dramaturggal, a két instruktorral és asszisztenssel kiegészülve feszült neki a ,,húsz éves vagyok és ...'' témának. Annyira behúzott minket a dolog, hogy úgy döntöttünk átszervezzük az életünket és a fesztivál mindhárom napján megpróbálunk részt venni az eseményeken.

#mindenkitörténet, Trafóklub, 2019 május 24. 18:30

fb oldal

Alkotók: Cseh-Szombathy Márton, Csetri Orsolya, Koszty Andrea, Márta Matild, Papp Katalin, Sulyok Rozi, Szetlik Péter, Szikszai Bálint, Várhelyi Valentina. Dramaturg: Szász Hanna, konzulens: Kelemen Kristóf, asszisztens: Elefánti Emma, csoportvezetők: Szepes Anna,Török Tímea.

45204546_1939275756165132_529841588134739968_o.jpg

A kilenc fős csapat tagjai visszarévedtek húszas éveik elejére, és felidéztek egy-egy meghatározó élményt ebből az életkezdési válságokkal erősen megterhelt énidőből. Szetlik Péter kezdte a múlt előhívását. Performanszáról a 90-es évek valamely fényképekkel tűzdelt kortárs szépirodalmi kötete jutott eszünkbe. A képek varázslatosan őriznek meg valamit olyanokról, akik akár ma már nem is élnek, mégis a fény nyelvén beszélnek hozzánk ezek a fotók, mi több, egykori önmagunkról is, aki már nem vagyunk, vagy nem úgy. Péter hangzó-látható novellája a fény mesterségének mágikus, halál utáni tovább örökítéséről beszélt nekünk. Márta Matild a városok között ingázó egyetemi hallgató szemével mutatta be nekünk az utazások perceit, hónapjait, éveit. Vajon ha visz minket a vonat városról városra, mi is megyünk vele, vagy csak a testünk? Az előadáshoz tartozó installációk közül az egyik legmegkapóbb elevenedett meg bennünk, egy 50-es évekbeli levél, amelyet írója Szegedről írt haza. Cseh-Szombathy Márton egy bázisugrás élményét vegyítette egy semmibe tartó szerelembe való beleugrással. A fényekkel, testtartással jelzett idősíkváltások arról tanúskodnak, hogy a produkció szakmai színvonala messze lekörözi sok más társulat színházi eszköztárát.

44590846_1929893853769989_7735433294929461248_o.jpg

Cseh-Szombathy Márton, Szikszai Bálint, Várhelyi Valentina, Márta Matild, Koszty Andrea (Fotó: GG fb)

Koszty Andrea jelenetei érintettek meg minket a legjobban, persze nem azért mert a többi ne lenne zseniális, hanem mert mi magunk is pedagógusok vagyunk. A hivatásválasztás és a mélyvízbe való belevetettség témáját szimbolikusan dolgozta fel Andrea. A társulat tagjai óvodásokká váltak, és egy igazi elvarázsoló, délutáni alvás előtti mesében fogalmazódott meg a kezdő pedagógus minden félelme és szakmától kapott ajándéka. Papp Katalin szintén ismerős jelenségről, a közösségtől való elválás sokkjáról, sokunk közös élményéről mesélt. Ha egy csapat éjt-nappallá téve évekig egy kollégiumban együtt van, akkor nagyon nehéz feldolgozni, hogy ez egy csapásra el tud tűnni. És emellett ellentmondásos, hogy abba a csapatba spontán kerültünk, és nem a mi választásunk szerint, éppen ezért az ilyen helyzetekben visszatérő élmény lehet a közösségi magány. Szikszai Bálint a színészidentitás olyan töredékéről számolt be, ami bármelyikünkben meglehet. Amikor gyerekkorunkban eljátszottuk a Csillagok Háborúját (vagy mi idősebbek pl. André szellemét is - A messziről jött ember, 1972 fr. filmsorozat), akkor mindannyian megéljük a közös játék elvarázsoló, a hétköznapokból kiszakító, és a résztvevőket összekovácsoló erejét. Csetri Orsolya arról a fajta túlpörgésről, majd lelassulásról beszélt, amikor azt érezzük, hogy sodródunk egy élethelyzetben, kortársaink falkájában, de mi magunk sem értjük, mit keresünk itt. Ilyen ráeszmélés, szembesülés azzal, hogy elvesztettük a saját célunkat, nagyon nagy terhet róhat a vállunkra. Vagy felmászhatunk erre a nagy teherre, és mi magunk lehetünk a teher terhe. Sulyok Rozi gyermekkori vagy ifjúkori félelmeinket, elménkbe rágódott rossz utakat idézett fel, amelyek egy-egy elejtett kellemetlen mondat, oda nem illő beszélgetés után évekig köröznek bennünk, mire felszabadulnunk a fogságukból. Várhelyi Valentina a képzőművész praktikusságával és innovativitásával mutatta be, hogy a képes, zenés, táncos világ az ő természetes közege, online jelentkezett be Angliából. Mindazonáltal azt is igazolta éppen, hogy a szó is része ennek a művészi univerzumnak.

44610409_1929893420436699_5506460802925723648_o.jpg

Várhelyi Valentina, Csetri Orsolya, Sulyok Rozi, Szetlik Péter (Fotó: GG fb) 

A produkció után közönségtalálkozóra is maradtunk, ahol Péter, Rozi, Orsi mind hangsúlyozták, hogy ezek személyes megnyilatkozások függetlenednek szereplőktől, és önálló szépirodalmi alkotásként élik az irodalmi művek saját életét. Holott ezek az alkotófolyamat alatt tényleg saját élmények voltak. Papp Katalin rámutatott, hogy az előadás alatt elkövetett hibák és azok korrekciói azt igazolják, hogy a történetek megteremtették a maguk világát, logikáját, és a korrekciókat, improvizatív javításokat a kereteken belül jól el lehet végezni. Mindannyian egyetértettek abban, hogy igazi, összetartó közösség jött létre köztük és nem lesz könnyű az elválás, ha a produkció már nem fog futni, hacsak akkor is össze nem gyűlnek néha közös programokra. Később megtudtuk, hogy a GG sokat interjúzott velük, és egy bővebb létszámból marad meg az a kilenc ember, akik végül a #mindenkitörténetet létrehozták. Az saját történeteiken a dramaturgi munkát is ők végezték, de természetesen a két instruktor és a dramaturg, Szász Hanna, is rajta tartotta a kezét a produkció ütőerén. Néhány szereplőnek jobban kellett segíteni a novellájuk dramatizálásában, mások saját performanszként maguk tervezték meg a játékot. Őszintén, nagyon kellemes beszélgetés zajlott köztük, örülünk, hogy megismertük a csapatot! Az előadás nyáron a Bánkitó Fesztiválon és a Művészetek Völgyében is látható lesz.

Félsz, Trafóklub, 2019 május 25. 18:00

Alkotók: Csaba Sári, Ébner Aletta, Gyepesi Flóra Zita, Mató János, Mihályfi Éva Laura, Pidl Tamara, Radványi Róbert, Sáfrány Anna Viola, Zatik Gábor. Konzulens: Szabó Veronika, csoportvezetők: Szepes Anna és Török Tímea, külön köszönet: Boross Martin, Halas Dóra, Kovács Andrea, Nagy Emese.

59301585_2407371219306880_7432335365496635392_o.jpg

A szombati estén egy teljesen más stílusú performanszot láttunk. Az előző napi kukucskaszínházi megközelítés után most egy labirintusban találtuk magunkat, a félelmekkel, szorongásokkal teli elme labirintusában. Csodálatos, hogy a két társulat mennyire más megközelítésben dolgozta fel lényegében ugyanazt a témát, a fiatal felnőtt, félig- felnőtt-lét félelmetességét. A Félsz előadás borzongató felütéssel kezdődött, Radványi Róbert invitált be minket a rettegés birodalmába. Először szintén az installációkat néztük meg, ahol ezúttal élő emberszobrokat és tárgyakat figyelhettünk meg, amelyek valami velük zajló rossz élményre reflektáltak. Majd csoportokra bomlottunk és három helyszínen tapasztalhattuk meg az alkotók generációjának félelmeit. Egyszerre univerzális és sajátos félelmeket, amiket valaha mi is átéltünk, és olyanokat, amelyeknek a súlyossága csak most hasított belénk. Csaba Sári, Sáfrány Anna Viola, Pidl Tamara, Zatik Gábor egy iskolai osztálykirándulás éjszakai beszélgetésébe vontak be bennünket, ahol felidézhettük a sátrakban, szobákban éji órán elhangzó horror-sztorikat, melyekkel egymást ijesztgettük. A skála a kiskamasz pókfóbiában megfogalmazódó körvonalazhatatlan félelmeitől az egészen konkrét társadalmi nyomasztásig terjedt.

57486040_2183958895030149_2661379968184877056_o.jpg

Félsz. Produkciógenerálás. Itt láthatjátok az előadás trailerjét. (Fotó: GG fb.)

A következő bugyorban Mihályfi Éva Laura várt minket, pontosabban nem minket, hanem a hímpéldányt. Közben Sir David Attenborough magyar hangja Mató János volt. Lehet, hogy nem volt annyira félelmetes, de mégis megkerülhetetlen megküzdeni a sárkánnyal, amit első randinak nevezünk. Illetve első randiknak. Félelmünk utolsó bugyrában Radványi Róbert, Gyepesi Flóra Zita és Ébner Aletta várt minket, akik három általunk írt vágy megvalósítása mellett és ellen érveltek, hogy bemutassák, miképpen működik agyunk vágyközpontja, hogyan hozunk döntéseket. Egy-két mondatnál több nem jutott egy témára sem, ami eléggé jól tükrözte napjaink vágyát, hogy érveljünk, és egyben bemutatta ennek félelmetes lehetetlenségét. Félelem-divatbemutatóval és feloldó extatikus tánccal zártuk ijedt fáradt elménkben tett kirándulásunkat.

Nagyon érdekes volt, hogy az előző napi programhoz képest ez mennyire más és mégis ugyanolyan jó volt. Meglepő volt szembesülnünk azzal, hogy mi, idősebbek, már rég elfelejtettük azokat a félelmeket, amiket ők éppen most vagy nemrég élnek meg. Borzongató és ijesztő belegondolni, hogy mi lett volna, ha a mi félelmeink fogalmazódnak meg ott. Lehet, hogy nem is bírtuk volna ki egy mai 40-50 éves ember problémáinak látványát? A színházak tele vannak a mi korosztályunk bajaival. Örültünk, hogy ők, végre a saját félelmeikről beszélhettek. Láthatóan volt mondanivalójuk és mi is kitekinthettünk a generációnk perspektívájából. És öröm volt nézni, hogy az ő korosztályuk nézőként milyen élesen átélte a bemutatott jelenségeket. Technikai okokból ezután az produkció után nem volt közönségtalálkozó, amit mi azért mindig igényelünk. Apró, néhány fős társaságok beszélgetései zárták az előadás, ettől még volt lehetőségünk az alkotókkal beszélgetni, persze négyszemközt.

Megnyitó, Trafóklub, 2019 május 26. 18:00

Alkotók: Balog Nóri, Elefánti Emma, Hamvas Kinga, Kazsimér Soma, Lestár Flóra, Pintér Ádám, Seregély Kata, Sipos Barnabás, Skuczi Boglárka, Unger Judit. Külön köszönet: Kárpáti Péter, Kelemen Kristóf, Mélyi József, Pálinkás Bence György, Rimóczi István és Parti Nagy Lajos. Csoportvezetők: Szepes Anna, Török Tímea.

50782984_2061769347249105_308111642325942272_o.jpg

A Megnyitó című előadás egy 80-as évek végi underground alkotócsoport történetét dolgozta föl dokumentumszínházi formában, egészen pontosan egy közös bemutató formájában. Az előadáshoz szintén magunkat installációkon keresztül információzva jutottunk el, és csodálhattuk meg egy letűnt kor kulturális emlékképeit kiállításként és a csoport által megalkotott narratívaként is. Felvetődik a kérdés, hogy mennyire múltbeliek ezek a tárgyak, hiszen ott vannak velünk, éppen nézzük, tapintjuk őket. Ha pedig velünk vannak, akkor az már nem a múlt, ami már nincs, hanem a jelen, ami van. A múltfeldolgozásnak ez a kreatív formája nagyon hasonlított a nyertes Megfigyelők pályamunka módszertanához, persze sok fiatal munkájaként sokkal bővebb és több perspektívát felmutató tud lenni. A Meccet-csoportot és a hozzá asszociálható Szegedi László költő munkásságát bemutató kiselőadást a Trafóhoz méltó módon kisebb fizikai színházi elemek tették élőbbé, innovatívabbá. Még a szóban forgó csoport megnyitó eseményén kellemetlen módon bekövetkező trafóházbeli áramszünet és az azt követő botrány is némiképp rekonstruálódott az előadás alatt, de a drámai folyamat ilyen valóságban minduntalan gyökeret verő jellege is elfogadható, amennyiben észrevesszük, hogy a segítők között ott van Kárpáti Péter neve is. Ezúttal nem említjük név szerint az alkotók egy-egy megnyilvánulását mert a performanszok olyan szervesen egymásba kapaszkodók voltak, hogy az előadás minden eseményében mindenki leválaszthatatlanul jelen volt.  

Nagy örömmel és kíváncsian vettünk részt az ezt követő közönségtalálkozón is, amelyből további részleteket tudhattunk meg Szegedi László életéről és munkásságáról, a korábbi előadások fogadtatásáról, és az alkotófolyamat viccesebb eseményeiről. Itt kell megjegyeznünk, hogy a fiatal alkotógárda nagyon kellemes hangulatú próbafolyamatról és performanszra készülésről számolt be, mindazonáltal ezt mi egy nagyon komoly múltfeldolgozó projektnek láttuk. Részben, gyerekként mi is részesei voltunk a 80-as éveknek. Éppen ezért megható és elismerésre méltó, hogy az egyetemista korú fiatalok milyen minuciózusan dolgozták fel annak a kornak a hangulatát, underground közösségeinek motivációját. Reményünket fejezzük ki azzal kapcsolatban, hogy adott művészeti egyetemek egyszer az ilyen projekteket beszámítják mint szigorlati szintű munkát, tekintettel a hatalmas befektetett teljesítményre és a nagyon sok tanulásra, amely kíséri az ehhez hasonló előadások létrejöttét.

50334256_2061768887249151_8011266342470549504_o.jpg

Megnyitó. (Fotó: GG fb)

Ez utóbbi megjegyzésünk a fesztivál két központi alakjára Török Tímeára és Szepes Annára is vonatkozik. A Revizor Portál és a Színház Folyóirat közös, a Magvető Caféban rendezett legutolsó Revizor Offline eseményén a téma a színházi intézményi struktúrában vágyott/szükséges generációváltás volt. Itt vetődött föl az a probléma, hogy a legtehetségesebb alkotók nem tudnak megülni a fenekükön, és egy doktorit összedobni. Nos, a véleményünk szerint a performatív művészeteket oktató egyetemeknek nem kellene pusztán a verbalitás keretei közé szorítani a doktorjelölti tevékenységet. Az, amit a Gondolat Generátor két központi alakja létrehozott, messze meghaladja egy MA diploma kereteit, és alulról veri egy művészeti DLA szintjét. A kérdés, hogy miért nincs a művészeti egyetemeknek szervesen az intézményrendszerbe beépített olyan protokollja, ami egy ilyen kiváló minőségű szakmai munkát betud doktori disszertációnak. Az, amit ők ketten csinálnak ugyanis simán megfelel egy mérnöki, természettudományos doktori teljesítménynek. Persze sorolhatjuk azokat a tehetséges fiatalokat és kevésbé fiatalokat, akik hasonlóképpen megütik a művészeti/tudományos fokozat ezen szintjét, csak hát, erősen várjuk azt az időt, amikor az ilyen kiváló munka végre megér az államnak egy izmosabb doktori ösztöndíjat.

Kedves alkotók és segítők! Hatalmas, felemelő és varázslatos világba röpítő három napot tölthettünk veletek. Mérhetetlenül hálásak vagyunk ezért mindannyiótoknak. Köszönjük, hogy láthattuk a munkáitokat és tanulhattunk tőletek! 

Szólj hozzá

fesztivál Trafó közösségi színház Gondolat Generátor