A város emlékezete, Stúdió K Színház, Rijekai Kulturális Központ, 2019. szeptember 24. 19:30

Játsszák: Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Nina Sabo, Nika Ivančić, Deni Sanković, Nagypál Gábor, Sipos György, Lovas Dániel. Dramaturg: Gyarmati Kata, díszlet-jelmez: Boros Viktória, fény: Berta Ninett, zenei válogatás: Edvin Liverić, rendező Edvin Liverič.

A Stúdió K társulata többször bizonyította már, hogy erős a koprodukciókban. Most a horvát színészekkel és a horvát rendezővel együtt olyan, mindkét kultúrközösség számára közös hangulatot idéz fel, ami annak ellenére elevenébe vág a magyar közönségnek, hogy voltaképpen múltfeldolgozó, dokumentarista előadás született. Hogy kivételes érzékkel rezonál a társulat az ország napi élményeire, nem meglepő, ami azonban megnyugtató, hogy a zaklatott segélykiáltás, a Sacra Hungarica után, olyan megemelt esztétikájú előadásra is van idegrendszere a Stúdió K-nak, mint a Város emlékezete. Pedig nagyon aggódtunk értük, mert a TAO eltörlése nem csak financiálisan terhelhette meg őket, ahogy meg is terhelte őket, hanem lelkileg is.

Az előadás adatlapja a Stúdió K oldalán.

A város az ógörög drámáktól kezdve természetes környezete a színpadnak. Itt persze nem a város áll valamilyen konfliktusban a színjáték valamely figurájával, hanem a város egy befogadó, megtartó, szinte egyéni személyiséggel rendelkező misztikus szereplő. Az őt megszemélyesítő Nyakó Júlia a történelem által rádobált ruhákban tologatja a babakocsit, benne a játékbabákat, talán a város gyermekeit vagy azok emlékeit. Fiume (vagy Rijeka), mint minden város, attól olyan, amilyen, akik és ahogy élnek benne. Ahogy a történet egy XV. századi jelenettel kezdődik, úgy a város sem csupán a modern nemzetfogalom megtestesülése. Talán annak is, de elsősorban ez úgy az ott lakók otthonainak, otthonléteinek, honvágyai tárgyának összessége, ahogy egy ország sem pusztán egy nemzeté, hanem sok nemzet, etnikum, vallás és identitás otthona. 

Nika Ivančić, Nyakó Júlia (Fotó: Doma Petra)

A lakók, akikben megteremtődik az otthon érzése, úgy is megélhetik mindezt , hogy valaki, egy misztikus entitás, személyként viszonyul hozzájuk. Befogadja, körbe öleli, hazavárja őket. Ezt a premodern kor nyilván a város emberi, persze az isteni nagyság felől felülről nyitott tulajdonságokkal való felruházással írja le. A misztikus személyességgel felruházott városiasságot Italo Calvino Láthatatlan városok című írásának részletei festik le az előadásban:

Istenek két csoportja védelmezi Leandra városát. Mindkét csoport istenei olyan aprócskák, hogy nem láthatók, és oly sokan vannak, hogy meg nem számolhatók. Az egyik csoport istenei a házak kapujában, bent a fogasok és esernyőtartók mellett állnak; költözés esetén követik a családokat, és a kulcsátadás pillanatában elhelyezkednek az új lakásban. A másik csoport istenei a konyhában vannak, előszeretettel bújnak a lábasok alá vagy a kandallókürtőbe vagy a seprűkamrába; a házhoz tartoznak, és ha az ott lakó család elmegy, ők az új lakókkal maradnak; talán már akkor is ott voltak, amikor a ház még nem is létezett, a beépíthető terület gyomcsomói között, egy rozsdás konzervdobozban rejtőzködve; s ha lerombolják a házat, és helyén ötven család számára szolgáló bérkaszárnyát építenek, újra ott találjuk őket megsokszorozódva, valamennyi lakás
valamennyi konyhájában. Hogy megkülönböztessük őket, Penateseknek nevezzük az előbbieket és Laroknak az utóbbiakat.  

Italo Calvino, Láthatatlan városok

A városistenek megidézése után az üres színpadot a városi forgatag zsúfoltsága tölti be. A múló idő feletti siránkozás vagy éppen a pillanat örömének megélése. Az isteni nézőpont a leírások elhangzása alatt észrevétlenül felépülő építőkocka-város őrzi meg. Ahogy az XIX. század napjai szépen lassan elfogynak, úgy válnak egyre konkrétabbá, epizodikusabbá a jelenetek. És egyszer csak ott találjuk magunkat egy dokumentarista színház személyes életutakon keresztül bemutatott egyéni drámáiban.

Nina Sabo, Sipos György, Lovas Dániel, Nagypál Gábor (Fotó: Doma Petra.)

Hiszen a produkció központi témája mégiscsak az 1905 és 1914 közötti kivándorlás. A Fiuméből induló, erre a célra épített óceánjárók vitték a gyomrukban a Monarchia kitántorgó polgárait a remélt szabadság hazájába. Egyfajta keresztezési pontként (crossover-ként) akár Királyhegyi Pál is beléphetne a színre, hiszen a hajók mélyén lévő nyomorúság hozzávetőlegesen hasonlóképpen van bemutatva az Első kétszáz évemben, mint itt. A kor, a megérkezés, a várt amerikai jólét, és szembesülés a lehetőségek hazájának furcsa törvényeivel, mind a Jurányi Ház kamaratermében Szabó Zoltán által megelevenített regény első részével esik egybe.

Deni Sanković (Fotó: Doma Petra.) 

Mint egyik fogaskerék a másikba illenek egybe a horvát előadók és a magyarok játékai. Hogyan máshogy lehetne ábrázolni a Monarchia sokszínűségét, mint a nyelvek ilyen kavalkádjával (kivetítő! ha valaki nem értené a horvátot vagy a franciát vagy a németet; nem kell izgulni!). A nyelvi sokszínűséget a zászlók bevonulása képezi le látványban, ami egyszerre megrázó és vicces. A szívfacsargatás aztán ugyanúgy létrejön, mint a korabeli magyarországi székesfőváros életét lefestő Budapest Orfeumban. Vannak nézők, akiket nagyon megérint ez az exodus, mások csak a forgatagot szemlélik elégedetten. Az előadás egy pontján a színészek kifordulnak felénk, és nekünk szegezik a kérdést: gondolkodtunk már azon, hogy hosszabb időre elhagyjuk az országot? Akinek ez betalál, az majd arról fog beszélni, hogy igen, Londonba, örökre. És vannak, akik még nem érkeztek el oda, hogy az emigrációról gondolkodjanak, és egy néhány hónapos kiruccanásról fognak csacsogni. Ez a pillanatnyi aktualizálás láthatóan a színészeket is mélyen érinti, hiszen erről szól ez a produkció: a város elengedi gyermekeit.

Azok, akik a hajófalra írt búcsúzó sorokra erősen rezonálnak, könnyes szemmel fognak kitántorogni a Stúdió K színházterméből. Akik pedig még nem jutottak el a kivándorlás gondolatáig, azok egy nagyon kellemes orfeumélménnyel távoznak a neonfényes pesti estébe.

♥

Kedves Katalin, Júlia, Melitta, Nina, Nika, Deni, Gábor, Gyuri, Dani, Kata, Viktória, Ninett és Edvin, nagyon köszönjük ezt a remek, megindító és emlékezetes előadást!