KépMás – Próbálom túlkiabálni magam, MáSzínház, RS9, 2019 szeptember 23. 19:00

Játsszák: Demeter Orsolya, Kontler Dorottya, Nemcsók Nóra, Terhes Hanna, Tóth Bernát Réka. Fény: Ágoston András, logopédiai asszisztens: Jankovics Julianna, dokumentumfilm a folyamatról: Balla Dávid, konzulens: Pelsőczy Réka, szakmai beszélgetés moderátora: Bakonyvári L. Ágnes, író, asszisztens: Jozifek Zsófia, rendező: Bakonyvári Krisztina.

Már nem először tapasztaljuk, hogy a MáSzinház alkotócsapatai nemcsak szívüket-lelküket beleteszik egy-egy produkciójukba, hanem szakmailag is a nagy társulatokat megszégyenítően magas színvonalon művelik a színjátszást. Persze tudjuk mi, hogy nem könnyű rávenni magát a nézőnek, hogy értelmileg korlátozottak játékát nézze meg. Tapasztaljuk az ellenállást, halljuk a kifogásokat. Pedig éppen egy ilyen, nem futószalagon készült előadás az, ami tisztelettel viszonyul emberhez, szakmához egyaránt. Hát még ha pont arról szól a produkció, hogy ki a normális és ki a nem-normális, mi az, amire érdemes figyelni, és mi az, ami figyelemre sem méltó, ki az ép és ki a sérült. Ez az előadás például páratlanul különleges.

Az előadás adatlapja a MáSzínház oldalán.

Amikor beáramlunk a Vallai kertbe, már a helyfoglalásnál furcsán érezzük magunkat. A székeken felíratok, ki kinek kategorizálja magát, milyen skatulyába illőként gondol magára. Most ezt a poént nem mondjuk el, de kiváló téma ez az első próbatétel arra, hogy az előadást követő beszélgetésben kitárgyaljuk a hatást. Egy középiskolás csoporttal ücsörgünk, és meditálunk a produkció alapkérdésén: "ki az ép és ki a sérült?".  És ekkor persze az az érzésünk támadhatna, hogy az értelmileg akadályozott játszók mesélnek majd élményeikről, kihívást jelentő helyzetekről, sérelmeikről. Pedig ennek az előadásnak a témája nem ekörül kering. Ahogy a MáSzínház általunk korábban látott produkciója, a Zuhanás sokkja is egy másik problémát járt körül, a skizofréniával küzdők iránti érzékenyítést, vagy a minden gyermeket megillető tiszteletet, úgy itt is nagyon sokféle érintettsége lehet a nézőnek.

Az alapszituáció egy pici és egy kicsi gyerek szeretetkapcsolata, Ditti és Szabina egymásra utaltsága, külön kis gyermekuniverzumuk. Ezt a szituációt csaknem mindenki átélte, aki tesóval, unokatesóval múlatott hosszú órákat egyedül. Igen is a pici tesóval is lehet kiváló játékokat játszani, ez az egymásra hangoltság egy szinte automatikus velejárója, remek szórakozás, és aki arra érzékeny könnybe lábadt szemmel figyelheti ennek az aranykornak a fényét. Ez az az energiamező, amiből egyes nehéz helyzetekben mi is és az előadás szereplői is táplálkozhatunk. Nem tudjuk, hogy ez a középiskolás korosztálynak jelentősségteljes-e, de nekünk, akik gyerekkorunkban és szülőként is megéltük az önfeledt gyermekjátékokat, nagyon sokat jelent. A gyerekek és szülők világa között húzódó határt azonban nem valami áthatolhatatlannak ábrázolja az előadás. A szülői és gyermeki szeretet át és át képes hatni ezen a sávon. Felidézi bennünk ez a gyermekvilág a Szeleburdi család című ifjúsági filmet, amiben Ernyei Béla apája állandóan csak a gombákról írott doktori disszertációjával van elfoglalva, mégis állandó része ő is a családnak, és nem is képes ettől az összetartozástól eltávolodni. 

Demeter Orsolya, Terhes Hanna és Kontler Dorottya (Fotó: MáSzínház fb)

Rögtön az elején megjelenik azonban az egyik legfontosabb konfliktus, amit a kamaszok megélnek. A felnőtt világ hazugsága, a felnőttek konformizmusa. Ditti nem képes hazudni, Szabina viszont tudja, hogy a kirekesztésmentes élethez elengedhetetlen néha az, hogy másnak mutassuk magunkat, mint amilyenek vagyunk. Kamaszként keresi az ember azt, hogy milyen ő maga. Ehhez képest látja, hogy a felnőttek még akkor is hazudnak magukról, ha pontosan tudni vélik milyenek, sőt, talán éppen emiatt képesek állandó hazugságban élni. Nem kell azt gondolnunk, hogy Ditti skizofrén, sérült, hangokat hall. Képzeletbeli játszópajtásai sok kisgyereknek vannak, és ez teljesen normális. Demeter Orsolya, Kontler Dorottya és Terhes Hanna egy-egy jelenetben kiválóan, szellemesen jelenítik meg Ditti fikciós játszótársait, a szorgalmasat, a butuskát vagy a vagányat. Igazi nézőnevelő kihívás, hogy figyelnünk kell arra, hogy éppen ki-kit játszik, és valóság-e vagy képzelet, amit látunk. 

De még ha normális, akkor is ott vannak a pszichológiailag ugyan teljesen műveletlen, de határozott véleménnyel rendelkező Juli néni, Kati néni, letye-petye-lepetye. Az első megrendítő eset éppen az, amikor a ház padján ücsörgő nénik valami totális reflektálatlansággal el akarják távolítani Dittit a családból, mondván, hogy sérült. Mindezt úgy, hogy egyébként nagyon kedves nénik, akik édességgel tömik a gyereket, és végül is látszólag akár aranyosnak is mondhatók. Félelmetes erővel ütközik nekünk szemből egy érzékenyítetlen korosztály egyszerre emberi és egyszerre embertelen világa. Ha nincsenek olyan előadások mint ez, ha minden magyar iskolás nem részesül olyan képzésben mint amit a MáSzínház csapata vállalt magára, valóssá válik annak a veszélye, hogy ez a tudatlanságból fakadó naiv, de primitív és káros világkép újra és újra rekonstruálódik a mai nemzedékekben is.

Nemcsók Nóra, Terhes Hanna (Fotó: MáSzínház fb)

Hatalmasat ugrik az előadás fonala egyfelől a nagykamasz és a kiskamasz konfliktusához, majd az életkezdési és élet újrakezdési válságokig. Ezekben a jelenetekben a központi karaktereket Nemcsók Nóra, Tóth Bernát Réka játsszák, akik Szabina szerepét elevenítik meg. (Ez a szerepfelezés, amikor két színész játszik egy szerepet elég ritka a színpadokon, szemben a szereptöbbszörözéssel, amikor egy színész játszik több szerepet.) Az összeveszés határára sodródik a testvérpár, amikor az egyik már olyan nagy, hogy önállóan képes a hobbijaira járni, a testével, az ellenkező nemmel kapcsolatos kihívásokkal szembesül, míg a kisebbik, Ditti még nem éli meg ezeket a helyzeteket. A produkció ekkor erősen elrepül a hitelesség-hiteltelenség problémája, saját magunkkal való őszinteség bemutatása felé. Nem kétséges, hogy az önmagukat kereső középiskolások ebben a részben is nagyon sok olyan jelenetet fognak találni, ami megszólítja őket. Mivel lehetnek egyediek, ez mennyi lemondással jár? Ha nem egyediek, akkor a viszonylag tőlük távol álló munkába való beleállás milyen lelki sérüléseket okoz? Mit jelent ilyenkor a család? Segítő közeg, vagy a meg nem értés langyos pocsolyája? Csupa olyan konfliktus, amik  kamaszok rettenetes félelmeinek tárgya. Ám, amikben a felnőttek annyira benne vannak, hogy fel sem tűnik nekik, csak 50 évesen, amikor a testük már visszafordíthatatlanul megváltozott a kamaszkori alkatukhoz képest és szembenéznek azzal, hogy így kell új életet kezdeni. Nemcsók Nóra szuggesztív előadása magával ragad minket. Az imént még 10 éves kiskamaszt játszó lány a mi, negyvenesek problémáit képes egy mélyre menő áruházi színben megjeleníteni. Ekkor vetődik fel az előadás mellbevágó kérdése:

Mindezek után, ki is valójában a sérült?

Mint a beszélgetésből kiderült az alkotók számára a produkció egyik legfontosabb témája a nőiség, ennek megélése, a női szerepek teljesítése vagy ezekkel szemben való helytállás a hétköznapokban. Sokkoló szembesítés és az érzékenyítés fonákja, amit Tóth Bernát Réka mutat nekünk a mozgalmár szerepét felöltve. Ki a sérült akkor, amikor az ép testvér a sérült jogai mellett kiállva valójában a saját frusztrációját borítja ránk vagy politikai tőkét csihol az rászorulók melletti kiállásból?

Fellépés után (Fotó: MáSzínház fb)

Sokkal több ez az előadás annál, mintsem puszta színházi nevelés, vagy Down-szindrómások vagy nők melletti érzékenyítés. Ez már csak abból is látszik, hogy nagyon sokáig készült: mintegy kilenc hónapig dolgoztak rajta az alkotók. Ritkaság az ilyen alaposság, és mint korábban mondtuk is, a profizmusnak ez a kényszere a MáSzínház előnye, amely abból kovácsol erényt, amit mások hátránynak látnának. A lányok egymásra hangolását Bakonyvári Krisztina spéci gyakorlatokkal, gondos odafigyeléssel és szakértelemmel biztosítja, ami szükséges is a súlyos jelenetek eljátszásához és a csapat gördülékeny munkájához. Ám nem csak emiatt érhető tetten a személyesség. Az előadás szövegei is saját élményekből táplálkoznak. Saját emlékek, félelmek, örömök öltenek testet a produkcióban, személyességgel átitatott dallamok és énekek szólalnak meg. A beszélgetésből az is kiderült, hogy akkor mi ott nem voltunk olyan jó közönség, nem vonódtunk be annyira, nem érezték a jelenlétet a színészek. Nem kell emiatt aggódni! Ez a produkció úgy tökéletes, ahogy van. Akár kőszínház, akár független társulat megirigyelhetné a színészek munkáját. Hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak és nagyon sok gondolkodásra adott lehetőséget ez az előadás még akkor is, ha némiképp passzívnak tűnt is a nőzősereg. Van, amikor idő kell az elgondolkodásra.

♥

Kedves Orsolya, Dorottya, Nóra, Hanna, Réka, András, Julianna, Dávid, Réka, Ágnes, Zsófia és Krisztina, köszönjük ezt a tartalmas, mély és emlékezetes estét!