William Shakespeare: Titus Andronicus, RS9 Színház, 2025. március 14., 19:00

Játsszák: Nagy Ferenc, Miklós Marcell, Dobay Janka, Koleszár Bazil Péter, Kókai János, Albert Gábor, Benkő Bence, Kovács Andrea, Cseh Fruzsina, Álmosd Phaedra, Kassai László, Tóth Szilvia Lilla, zeneszerző: Vitus Eszter, koreográfus: Balogh Margit, jelmez: Korpics Móni, fényterv, fénytechnikus: Csáki Rita, hangtechnikus: Vadász István, dramaturg, asszisztens: Bánfalvi-Orosz Eszter, díszlet – látvány és rendező: Lábán Katalin

„A körforgásban költőileg körvonalazódik a tragikum, de ebben az emberalakok egyelőre csak motívumok. Azaz a színpadon: bábuk.”

Géher István: Shakespeare, Corvina Kiadó, Budapest, 1998

Mióta egyetemista éveinkben mindenfajta előismeret nélkül elolvastuk a Titus Andronicust, azóta vágyunk rá, hogy egyszer színpadon is láthassuk. Főképp a második felvonás elejétől az ötödik végéig kezek és nyelv nélkül színen lévő Lavinia eljátszása tűnt mindenképpen nézni való kihívásnak számunkra. A 35. születésnapját ezzel a bemutatóval ünneplő RS9 Színház jó hobbit módjára megajándékozott minket az élménnyel. Hogyan lehet színre vinni ezt a vérben tocsogó Erzsébet-kori rémdrámát, amiben kilenc nyílt színi gyilkosság és további öt kulisszák mögötti, nemi erőszak, csonkítás és kannibalizmus borzolja a kedélyeket? Lábán Katalin rendezése a darab gyengeségét, a nyitó idézetben említett bábszerűséget tette fő szervező elvvé, és ettől lett működőképes a dráma. Valamint a szöveg egyre abszurdabbá váló humorának kiemelésétől. Ez utóbbiban nagy segítségére volt Bánfalvi-Orosz Eszter dramaturg, aki az öt felvonásos monstrumot egy részes, feszes színpadi játékká dolgozta át. Az alkotók Vajda Endre 1948-as fordításával dolgoztak az újabb Tandori-fordítás helyett, az archaikusabb beszédmód jobban illeszkedett az előadás stilizáltságához.

Kovács Andrea, Tóth Szilvia Lilla, Cseh Fruzsina, úgy is, mint Nőgyalázás, Bosszú és Ölés

Fotó: Horváth Katalin Fanni

Balogh Margit koreográfiái és Lábán Katalin látványvilága teremtik meg azt az emberbábokból álló színpadképet, ahol lejátszódhat ez a történet. A hatalmas, fehér, gyűrt lepedő egyre mocskosabbá és rendezetlenebbé válik a játszók lába alatt. A kiömlő vért piros szalagok és kesztyűk jelzik, ami kifejezetten bábos megoldás. A nagyobb egységeket a három sorsistennő (Álmosd Phaedra, Cseh Fruzsina, Kovács Andrea) zilált tánca választja el egymástól. A világ olyannyira megbomlott, hogy a szenvtelen mérés-szövés-vágás helyett csak a szálak szinte véletlenszerű összekuszálása marad. Már a Moirák sem tudják követni az őrületbe hulló emberi világot. Dobay Janka fehér menyegzői ruháját bemocskoló piros öv és kesztyű, a méltóságteljes hattyúvonulást felváltó groteszk aszimmetrikus mozgás eljátszhatóvá teszi a színésznő számára ezt a nem mindennapi szerepet. A szembeállítás a fekete ruhát és fekete rúzst viselő, ékszereket csörgető hiperszexualizált Tamorával, Tóth Szilvia Lilla kiemelkedő alakítása, szép kontraszt. A többiek, legyenek Andronicusok, császári ivadékok vagy gótok, katonaruhában járnak-kelnek, akár tevőlegesen részt vettek a háborúban, akár a hátország kényelmében követték az eseményeket. A negyven éve tartó háborús vészhelyzet megtette hatását, az emberélet olcsóbb, mint egy légyé. És valóban a legempatikusabb nekrológ a tragédia tizenötödik halottja, egy lecsapott légy teteme fölött hangzik el.

Fotó: Köő Adrien

A Titus Andronicus egy ezeréves birodalom haláltánca. Vezetői sérthetetlennek képzelik magukat, a minimális előrelátás és pszichológiai érzék is hiányzik belőlük. Titus Andronicus (Koleszár Bazil Péter), a hatalmas hadvezér, azzal, hogy hagyja saját fiai által lemészárolni Tamora legidősebb fiát, már megásta a saját sírját, és elveszítette minden együttérzésünket. Azt sem tudja, hogy kegyet gyakorolni egy leendő császár felett szintén nem életbiztosítás. Saturninusnak (Nagy Ferenc) tüske lesz a körme alatt ez a lekötelezettség. Marcus Andronicus, Titus testvére is rosszul mérte fel az erőviszonyokat, mikor királycsináló játszmájába belefogott. Miklós Marcell karaktere sem ismeri az emberi lélek pokolbugyrait, mikor a császár elől elszöktetett Laviniával az udvarban marad, és a császári vadászaton erkölcsi felsőbbrendűsége teljes tudatában provokálja Tamorát. Kassai László, démonikus Jágó-előképként, saját szórakoztatására eszeli ki a gótok által végrehajtatott  legelképesztőbb rémtetteket. Benkő Bence Luciusának végszava: „S intézzük úgy az államügyeket,/Hogy ily dolgok többé ne essenek.” sem túl meggyőző, hiszen ő követelte leghangosabban az expozícióban a gót Alarbus feláldozását.

Fotó: Horváth Katalin Fanni

Ez a minden szereplőre jellemző, énközpontú csőlátás szinte tökéletesen rímel mindennapi tapasztalatainkra. Mintha valami nagyon hasonló játszódna most a világpolitika és a hazai közélet színpadán is. Az érzéketlenség, az empátiahiány és a realitástól teljesen elszakadt vágyvezérelt gondolkodás üli torát. És ez a rímelés teszi igazán érdekessé és indokolttá a bizarr shakespeare-i rémdráma színrevitelét. Miközben ámulunk-bámulunk a rendezői ötleteken, nevetünk az egyre abszurdabbá váló szituációkon, fordulatokon, párbeszédeken, közben mintha valamit megérteni vélnénk jelen valóságunkból is.

♥

Kedves Ferenc, Marcell, Janka, Péter, János, Gábor, Bence, Andrea, Fruzsina, Phaedra, László, Szilvia Lilla, Eszter, Margit, Móni, Rita, István, Eszter és Katalin, köszönjük ezt a remek előadást és nagyon boldog születésnapot kívánunk nektek!