Samuel Beckett: Az utolsó tekercs, RS9 Színház, 2024. szeptember 22., 19:30

Játssza: Széles László, rendezőasszisztens, hangfelvétel - fényterv: Csáki Rita, technikus: Nagy Ferenc, díszletterv, díszlet: Vadász István, jelmezterv, jelmez: Korpics Móni, rendező: Lábán Katalin

Nagy fába vágta Lábán Katalin és Széles László a fejszéjét, amikor ezt a Beckett-monodrámát választották legújabb bemutatójukhoz. Beckett ebben a drámájában is drasztikusan korlátozza a mozgósítható színészi eszközöket, a minimálisra – egy íróasztalnyi helyre – szűkített játéktér, a jelen lévő színész morgásokra, harákolásokra, mondattöredékekre redukált szövege, a mozaikos történetmesélés szép feladat játszónak és rendezőnek egyaránt. A másik nehézség annak a lelki tehernek a hordozása, amit ennek a szövegnek a sajáttá tétele jelent. Az író kíméletlenségét, a darabból áradó szomorúságot nézőként is nehéz befogadni, hát még alkotóként közvetíteni. Nyugtalanító, elgondolkodtató, szembe nézésre késztető előadás született az RS9 Színházban, és mi ezeket az értékeket hordozó produkciók miatt szeretünk hozzájuk járni.

Egy újabb becketti szomorú bohóc, clown a színpadon, talán a legmagányosabb mind közül, Krapp. Míg a többiek egy posztapokaliptikus világba vetve hibáztathatják a körülményeket, és ha beszélgetni nem is tudnak, legalább elbeszélhetnek egymás mellett, és hallhatják egymás hangját, addig Krapp önmagának teremti meg hosszú és szívós munkával a magány poklát, és csak a saját hangját hallhatja. A 69. születésnapját két banánnal ünneplő Krapp bohóctréfákra jellemző csetlés-botlásaié az első tíz perc a játékidőből: csónaknyi cipő, csepűszerű haj, piros orr, ismétlődő mozgássorok, banánhéjjon elcsúszás (nyitó zene: Sebő Miklós, Oly jól csúszik ez a banánhéj). A szerző és a rendező nem kíméli a karaktert, Széles László Krappja a méltóságát vesztett idült alkoholista, akihez már csak látogatóba jár az értelem. Sötét, beszűkült életterét a múlt összekuszálódott, folyton roncsolódó emlékei, a magnószalagok uralják. Krapp ugyanis minden születésnapján készített egy hangfelvételt, dokumentálta az elmúlt évet. Ma, mielőtt elkészítené az idei tekercset 39 évvel ezelőtti önmagát hallgatja vissza.

Fotó: Horváth Katalin Fanni

Nem csak az élet csődje szomorú Az utolsó tekercsben. Sokkal rémisztőbb az, ahogy Krapp elidegenedik önmagától. Az élet végére pár kusza magnószalag marad, az utolsó tekercsre elfogy a mondanivaló és a közlésvágy is. Sőt, degenerálódott a nyelv is, amin szólni lehetne. Ha már önmagunk megértéséhez is szótárra van szükség, akkor csak a sivár ma létezik, emlékek, történetek, érzések nélkül. A szalagokat nem fogja meghallgatni senki többé. Talán valami mégis maradt. Krapp, bár hosszasan bizonygatja, hogy nem énekelt soha, és soha nem is fog énekelni, a darabban mégis kétszer is eldörmög egy strófát – a talán a gyerekkor szalagok előtti homályos idejéből felbukkanó – a Now the day is over kezdetű himnuszból. Él még benne valami a gyerekkor teljességéből? Talán van még benne vágy a transzcendenciára? Akárhogy is, ez a mozzanat túlmutat a vegetáláson, amire Krapp hátralévő idejében berendezkedik.

Fotó: Horváth Katalin Fanni

Hosszasan lehet gondolkodni és beszélgetni a történet kapcsán arról, hogy mennyiben vagyunk azonosak korábbi énjeinkkel. Mennyi időt és energiát fektetünk abba nap-mint-nap, hogy konstruáljunk egy folyamatos és koherens ént. Hogyan lehet együtt élni azzal a tudattal, hogy valójában egy idegen, akit lehet, hogy nem is kedvelünk különösebben, hozta azokat a döntéseket, amik miatt mostani létezésünk olyan, amilyen? Nekünk ezért lett fontos ez az előadás, és nagyon hálásak vagyunk, hogy láthattuk.

♥

Kedves László, Rita, Ferenc, István, Móni és Katalin, köszönjük, hogy megajándékoztatok minket ezzel a súlyos előadással!