18. Litera előszilveszter – Felnőtt tartalom, Trafó Ház, 2019. dec. 30., 20:00

Felolvasnak: Csutak Gabi, Fehér Boldizsár, Király Kinga Júlia, Kovács András Ferenc, Mucha Dorka, Száraz Miklós György, Szilasi László és Keresztury Tibor, zene: Lovasi András, konferanszié: Vajdai Vilmos, látvány: VJ Unflyable

A Litera előszilveszteri partijaival kapcsolatban az a legjobb stratégia, ha megvesszük rá a jegyet. Egészen biztos, hogy lesz ugyanis benne, ami tetszik, nagyon sokat fogunk közben gondolkodni, és nagyon sokat lehet utána beszélgetni a történteken. Az, hogy megnézzük, ki lesz a konferanszié és kik lesznek a felolvasók, és csak utána rendelünk jegyet, az nem jó stratégia. Ne próbáljuk meg kitalálni mindenféle ómenekből, hogy milyen lesz, mert akkor csak rajtavesztünk. Ennek mi félig tettünk eleget. Egészen a helyfoglalásig titkolta egyikünk a másik elől, hogy ki lesz az est házigazdája, nehogy az a bizonyos másik fejvesztve elmeneküljön. Nem bántuk meg, bár bejött a tippünk, hogy nem ez lesz a legjobb előszilveszter (mindig bejön :) ), azért nagyon sok szórakoztató és tanulságos dolgot láttunk.

Boldog 18. szülinapot, Litera!

Az esemény adatlapja a Trafó Ház honlapján.

Mivel nem vagyunk könyvesblog, és az irodalmi életre is csak egy másik párhuzamos univerzum, a színház felől látunk rá, ezért mindenféle önkritika nélkül fogalmazhatunk meg kritikát. Ezt tettük az utóbbi két alkalommal is, amióta van blogunk, és majdnem azóta, hogy látogatjuk a Litera december harmincadikai buliját (ez a negyedik és nem az utolsó nekünk). Adta magát a téma az évfordulón: 18 éven felüli tartalom. Ki lehetett volna hozni ebből sok mindent. A felnőtté válás témáját, vagy éppen az ifjúsági irodalomét. Arra is lehetett volna utalni, hogy, ahogy Esterházy mondta:

Arany János erotikus írói vesszejét egy titokzsebben tartotta, nem volt nyilvános. A magyar nyelv szemérmesebb, olykor prűdebb, mint az említettek. Ez esély is, nyűg is.

A felvetett problémát leginkább a jelenlévő irónők oldották meg. A férfiak a legprimerebb módon értelmezték a 18-as karikát, és a szexualitásról beszéltek. Vajdai Vilmos különösen jó kontrasztot mutatott a szexualitásról való beszéd írók által felmutatott módjaival szemben: vagy infantilis gügyögésbe megy át az ő értelmezésében az intimitásról való beszéd, vagy macsó hülyéskedésbe. Pedig a felnőttség témája sok más lehetőséget is rejteget.

A másik hiányosság az volt, hogy amolyan megúszós 1970-es évekbeli nem-politizálós szilveszteri kabaré volt ez. Pedig olyan jó hallani, hogy nem mi vagyunk eltévedve, hanem okos iróink nyugtatnak meg minket, hogy valóság – tesszük azt – hogy az akadémia üszkös romjai helyén egy kulturális trollt látunk ülni. 

A konferanszié obszcénkodása és indiszkrétkedése után Száraz Miklós György kamasztörténete, illetve annak részlete hangzott el (szerencsére elsőre, így könnyen elfeledhető módon). Nem mondhatjuk, hogy nem volt zseniális. Nagyon is megvolt benne az a szubatomi erő, ami a papír és a ceruza érintkezésekor egy világot képes teremteni. Mégis, kellemetlen volt egy fialatember első szexuális próbálkozásait hallani. Egyáltalán nem csinált a helyzetből viccet, nem azért, de erről még később.

Ellenben sokkal izgalmasabb volt Mucha Dorka prózája, ami egy iskolás lány szilveszteri csókjáról szólt, az első csókról, ráadásul egy lánytól. Talán felkerülnek majd a netre az idei szövegek is vagy megveszitek a könyvesboltokban, ezért bizakodva várunk, és talán ti is meghallgathatjátok. Addig is ízelítő:

Szilasi László már nem volt ilyen elegáns, ő egy rémálmot mesélt el. A maximálisan obszcén álmot Márainak ajánlotta, és megemlítette A hang c. regényt. Ezt az utalást mi sajnos nem értettük, mert nem olvastunk sem Márait, sem speciel a Hangot. Viszont valószínűleg érteni lehetett volna, mert a hátunk mögött harsányan nevettek az olvasottabbak.

Az est következő fénypontja Csutak Gabi volt. Ő a 18-as karikát, mint horrort értette, és ennek megfelelő novellát írt az eseményre. Jókorákat nevettünk a szilveszteri bélyegnyalás történetén, amikor is, legalább képzeletben, hatalmas fegyverropogás közepette egy katonai junta átvette az ország felett az irányítást, megváltoztatta a himnuszt és az újév első perceiben azt énekelték a kollégium lakói. Ezt meg mi értettük, és ezért nekünk jó volt.

Rendkívül jó volt látni az idén 60 éves Kovács András Ferencet. Voltaképpen ez egy születésnapi köszöntés is volt, amolyan hobbitféle, amikor is az ünnepelt hoz nekünk ajándékot. KAF-tól költői alteregója, Caius Licinius Calvus (i. e. 82–i. e. 47?, római szónok és költő) egy-egy pajzán versét hallhattuk és még néhány hasonló témájú limericket.

Fénypont három. A figyelmünket és intelligenciánkat erősen igénybe vette Király Kinga Júlia karácsonyi bakternékről szóló novellája. Nem csak a romániai magyar kifejezések, de a körmönfont és elegáns megfogalmazások is nehezítették, hogy pontosan értsük, miről szól a harminc évvel ezelőtti téli estén felkerekedő három magányos asszony futása. De célt értek és mi is.

Meghatóan beszélt magáról Keresztury Tibor, de aztán a nevetőkénket is elég hatékonyan ingerelte. Örömmel fogadtuk, hogy tiszteletét tette az előszilveszteren, ráadásul sokat gondolunk rá, hiszen a számunkra kedves legutóbbi színházi Tar-kötetben az ő írása is szerepel.

Végül és egyben utolsó sorban egy kisebb rádiókabarét hallhattunk, amit Fehér Boldizsár írt. A háromszereplős NER-kompatibilis bohózat egyetlen komikumát az adta, hogy a Shakespeare-társulatban a női szerepeket is férfiak játszották. Nos, ennyi legyen is elég erről a Fábry Showba illő jelenetről.

*

Nagyon sok gondolkodni valót hagyott maga után az este. Az egyik minket foglalkoztató kérdés, hogy milyen jellegű az az irodalom, amit ez a Litera előszilveszter látni enged. Valami olyasmire jutottunk, hogy megvan az a jól belőhető realista stílusa, ami abban a körben, amelyik ezt fogyasztja üdvözölt, de nekünk eléggé nem jön be. Egyáltalán nem érdekel minket, ha egy író arról ír, hogy bement a DM-be, és amint beleszagolt egy kézkrémes tubusba, majd ugyanazzal a lendülettel végignézett a vásárlók arcán, arra jött rá, hogy már rég nem szereti a férjét. Mivel van összehasonlítási alapunk, ahogy mondtuk, egy másik párhuzamos világ, a színház, ezért azt látjuk, hogy egyáltalán nem változatos és nem izgalmas az az irodalmi választék, amit kínálnak nekünk. A színházi világban teljesen természetes, hogy rajongani lehet sci-fi darabokért (k2 és Miskolci Nemzeti Színház), krimikért (Horváth Csaba), sőt népszínművekért (szintén k2 és Soltis Lajos Színház), horrorért (Coraline, Bábszínház) csakúgy, mint a posztmodernért. Ezek ugyanúgy a színházi kánon részei, mint a klasszikusok, vagy a realista színház.

Ez az irodalomban nincs így. Ha azonban a krimit, sci-fit, fantasyt, horrort nem engedjük be az irodalom fősodrába, akkor éppen attól fosztódik meg a kanonikus irodalom, amire olyan nagyon büszke, a formai, strukturális, hangvételbeli újítástól. Gondoljunk bele! Bödöcs Tibor vagy Fábián és Benkó ujjgyakorlatként lenne képes bármelyik fent említett író stílusát a megszólalásig hasonló módon utánozni. Márpedig, ha ez kivitelezhető (és kivitelezhető), akkor az a fene nagy újdonság, ami minden főáramú irodalmi alkotással szemben elengedhetetlen követelmény, és amitől az ítészek a krimit, sci-fi-t, horrort megfosztják, valójában nem létezik, illetve úgy van, hogy bármikor megkonstruálható a következő ,,tehetséges író'' stílusa. Természetesen ehhez az olvasói szokásokat is meg kell változtatni. Mármint nem a mezei olvasó szokásait, hanem az ítészek szokásait és venniük kéne a fáradságot, hogy olvassanak Lemet, Asimovot, Clarke-et, vagy éppenséggel Cixin Liu-t.

De nem kell ilyen messzire szaladnunk. Nyilván a dalszöveg sem irodalom (bár a 2016-os Nobel erre rá próbál cáfolni). Kb. egyetlen dallal előzte be az este megszólalt írókat eredetiségben a meghívott zenész: Lovasi András. A maga nem túl harsány módján tájékoztatott minket arról, hogy minden vágya az volt, hogy egyszer egy olyan dalszöveget írjon, aminek a refrénje egy vicc. És meg is csinálta! Annyira új volt, hogy ezt az alkotást még senkinek sem mutatta meg. Nagyon nehéz elképzelni, milyen az, amikor egy dal refrénje egy vicc, de ott a Trafó nagytermében megszületett a dal. Volt eleje, közepe, vége, és ott volt benne a vicc. Hangulatos, melankolikus opuszban énekelte meg egy lánnyal való kapcsolatának emlékét, és ott volt benne a vicc, amin halálra röhögtük magunkat, miközben az egész dalon egyáltalán nem. No, hát ez az irodalom!

♥

Ja, és kérjük vissza Litkai Gergőt konferansziénak!