John Steinbeck: Édentől keletre, Spirit Színház, 2020. július 19. 19:30

Játsszák: Perjés János, Nagyváradi Erzsébet, Orth Péter, Gaál Dániel, Kertész Péter, Almási Sándor, Bánovits Vivianne, Borbáth Ottília, Zsiga László. Szöveg: Lőkös Ildikó, Rendezte: Juhász Róza.

Vannak művek, amiket el kell olvasni és vannak darabok, amiket meg kell nézni. Ilyen például a Kőszívű ember fiai vagy a Godot-ra várva. Ezek egyszerre humán világunk megfestői és allegóriák, melyek a kor állapotát értelmezik, amiben íródtak. Az Édentől keletre is ilyen mű, bár nem az európai kultúrkör, hanem Amerika számára. A Spirit Színház nem az első, aki a regény színpadi adaptációját bevállalja, bár az is igaz, hogy kettőnél több korábbi vállalkozás nem volt. A törzsközönség örömmel és elégedetten fogadta, jóllehet nem olyan aktívan, mint szokta. Az viszont egészen biztos, hogy nem ez lesz az a produkció, amivel az amatőr színházak találkozóján a Spirit társulata győzelmet arat majd.

Adatlap a színház oldalán.

Steinbeck nagyon jól rezonált arra a korra, amelyben a regényeit írta. Az Érik a gyümölcs (1939) a nagy gazdasági világválság során koldusbotra jutott amerikaiak fájdalommal és megaláztatással teli életét írja le, az Édentől keletre (1952) pedig részben az Eisenhower-korszakot megalapozó identitáskonfliktust, a hagyomány és fejlődés kettősséget állítja középpontba. A monumentális családregényben ki-ki rátalálhat saját nünükéjére, legyen az felelősség, vallásosság, tisztes szegénység vagy a közért való munkálkodás hasznossága. Kétség kívül van egy fajta társadalomszemléleti ellentét a Kaliforniába menekülő oklahomai farmerek 1939-es története és a teoretikus, ideologikus, szimbolista családregény között. Ha egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy az előbbi a munkásmozgalom apológiája, az utóbbi pedig a tradicionalizmusé. Ez az egyszerű beállítás csábítja az Édentől keletre lapjaihoz mind a negédes, szirupos irodalom kedvelőit, mind a vallási vagy társasalmi tradicionalistákat. Ha 1952 Amerikájára gondolunk, akkor egészen biztosan egy éppen pitét sütő, szakácskötényes, kisminkelt, darázsderekú háziasszony jut az eszünkbe. Nem járunk messze a valóságtól, ha azt gondoljuk, hogy az Édentől keletre is ennek a világnak felel meg, vagy ennek a világnak a lakóinak lett szánva. Ezért szép, vonzó, olvasmányos a regény: mert a jó nagyon jó benne, a rossz pedig nagyon rossz. Ezzel nagyjából meg is magyaráztuk, hogy miért vonzza a Betty a csúnya lány típusú dél-amerikai szappanoperák nézőit Steinbecknek az irodalomkritikusok által sekélyesnek minősített magnum opusa. És nem csak a magaskultúra kritikusait, hanem az értő olvasót is módfelett idegesítheti a regény szentimentalizmusa és a kidolgozatlanság mértéke. Itt van például egy "fan"-made videó a jellegzetes motívumokról, ill. azok hiányáról.

East of Eden, 2012 Periods. Films

A fentiek fényében a színpadra állítás egyszerre könnyű és sikerrel kecsegtető, vagy nehéz és bukást kockáztató is tud lenni, aszerint, hogy melyik nézőközönségnek szánják. A kritikák szerint az eddigi két előadás egyike sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám nincs rossz társaságban a Spirit Színház, mert a legutóbbi Spiró-adaptációból készített Szikora-rendezés is megbukott (Új Színház, 2010). Nem könnyű, talán lehetetlen is, színpadi adaptációt faragni ebből a regényből.

Ennek ellenére számos értéke van. A moralizáló író mellett a filozofáló író jelenik meg a legerősebben a regényben. Az egyik fő tézispár a szabad akarat és a jellembeli determináltság problémája. Ezt metszi keresztbe az 1945-ben keletkezett új Amerika fő problémája, vagyis az, hogy egy főleg kisvárosi, puritán országból egyszer csak, a nukleáris arzenáljának köszönhetően, nemzetközi nagyhatalom lett. Nyilvánvalóan az vonzza a konzervatív lelkületű alkotókat, hogy a regényből kiindulva letehetik voksukat a tradíció elsőbbsége mellett. A szabad akarat problémája azonban erősen beleszól abba a törekvésbe, hogy valamelyik Amerikát (a kisvárosit vs. a felhőkarcolók világát, vagy a tradicionalisták beállításában, a tiszta és erkölcsös falut vs. a romlott várost) győztesnek kiálthassuk ki. Adam Trusk (az előadásban Perjés János) jó farmer ugyan, de amint egy kis pénzhez jut, nagyratörő álmokat kezd el megvalósítani, járatlan utakon jár, és szeretne betörni a new yorki zöldségpiacra. Ezzel szemben a ravasz üzletembert, Will Hamiltont (az előadásban Almási Sándor), talán a kockázat mestereként képzelhetnénk el, ennek ellenére világos, hogy a piac egyértelműen jelöli ki a pályát: a háborúban a konzervüzletbe kell beszállnia. A kényszerpálya helyett Trusk az önmegvalósítást majd a bukást választja, és visszakerül a falusi életébe. Kérdéses, hogy ez vajon a humánusabb, a városi elidegenedéstől mentes világ-e. Ami azt illeti Lee, a Trusk család kínai házvezetője, mint mindig, kimondja az ítéletet: Trusk sosem tudott kimozdulni egy jól meghatározott világlátásból, mindig ennek a tradicionalista koordinátarendszernek a foglya maradt. Szövegszerűen és sok idézettel cáfolható az a kép, hogy az Édentől kelere a falu tiszta puritanizmusát állítaná szembe a város romlottságával.  

Perjés János (Adam Trusk), Kertész Péter (Lee), Almási Sándor (Will Hamilton) (Fotó Spirit Sz. fb.)

A regénnyel kapcsolatban felvethető másik kérdés, hogy igaz-e, hogy a szereplők születésüktől fogva kényszerpályán mozognak. Eleve elrendeli-e a regény világának istene, hogy valaki jó-e vagy rossz? Az író persze tesz arról, hogy így gondoljuk. A jókat A betűvel kezdődő névvel, a rosszakat C vagy K kezdőbetűvel rendelkező névvel látja el. A helyzet azonban inkább az, hogy nem Steinbeck dolgozik abban a paradigmában, hogy mindenkinek a jelleme a születésétől fogva determinált, hanem Steinbeck karakterei sorolhatók fatalistákként vagy ellenkezőleg. A determináció ilyen erős felvázolása az olvasó előtt nem didaktikus jellegű, hanem a kontrasztra, mondhatni az amerikai kettősségre hívja fel a figyelmet. Amerika a lehetőségek országa. Ott mindig van lehetőség a választásra. Vagy éppen, hogy nem?

A rendezés nem fekszik alá a választás lehetősége problémájának. Sokkal inkább a falusi élet, a puritán, tradicionalista világlátás mellett áll ki. Nem aknázza ki sem a karakterek teleologikus vagy anti-teleologikus kettősségét, sem a regény alakjai közötti lélektani küzdelmeket. A dramaturgi munka széteső, motiválatlanok az alakok cselekedetei, nincs a hosszú regényből az a két felvonásnyi mennyiség kiválasztva, ami a legjobban tükrözné akár az író, akár a rendező koncepcióját. Persze beleláthatók a produkcióba is a regény értelmezései, de ez nem a színpadi adaptáció erénye, hanem a párbeszédek steinbecki szerkesztettségéből származik. Innentől kezdve a színészi megformáltság és a véletlenül jó helyre kerülő szövegelemek azok, amik az előadás értékét adják. Amikor pedig ez nem megy, akkor az nem minden esetben a színész hibája.

Gaál Dániel (Aron Trusk), Orth Péter (Caleb Trusk) (Fotó: Spirit Sz. fb.)

A darab központi figurája Caleb Trusk, akit Orth Péter testesít meg. Aki látta az 1955-ös Elia Kazan által készített filmet, az Cal figurája kapcsán elégedetten dőlhet hátra. James Deant Orth Péter tökéletesen hozza, bár akár lehetne a karakterét Soós Imre-figurának is mondani. Nagyon nehéz azonban megérteni, hogy mi okozza Cal viselkedését és miért vesszük készpénznek, hogy aki lázad, annak nincs igaza. A hagyomány elleni lázadás vagy a hagyomány megtörése éppen az 50-es évek Amerikájában egy elsődleges társadalmi probléma volt, ennek pedig részét képezte a vallástól való elfordulás előretörése is. Nem véletlen, hogy Eisenhower elnök nagyon sok vonatkozásban a vallásosságot tolta előtérbe. Addig Amerikában egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne tartozzon valamilyen gyülekezethez. Önként és autonóm módon tette ezt, de mindenki valamilyen felekezetbe sorolta magát. Az 50-es években kezdődött az a korszak, amikor már nem mindenki választotta a vallásos életformát. Akkoriban ez pánikszerű ellenállást eredményezett azoknak a körében, akik el se tudták képzelni, hogy lehet felekezeten kívül élni. Ez az az időszak, amikor megváltoztatták az USA hivatalos mottóját "E pluribus unum"-ról "In God we trust"-ra. Mindez a magyar néző számára teljesen máshogy hat. A nézők között nagyon kevés olyan értelemben vallásos lehet, akit ez megérinthet. Nem érzékelhető a társadalmi változás kínja, ahogy az amerikaiakat is ma már más kérdések foglalkoztatják. Ha jól akarjuk érteni a tradíció és annak megtörése konfliktusát, akkor azt fel kell építeni, ahogy az például a Hegedűs a háztetőnben alaposan ki van munkálva. Ott teljesen átéljük mi az a küzdelem, ami Tevjében zajlik.

Bánovits Vivianne (Abra), Gaál Dániel (Aron Trusk) (Fotó: Spirit Sz. fb.)

Perjés János karakterformái közül a legszerethetőbb a szarkasztikus vén róka. Ennek most egy finomított verzióját hozza Adam Trusk szerepében. És akármennyire is szeretjük ezt a figurát, teljes értetlenséggel állunk a választás előtt. Milyen rendezői koncepció alapján lett ilyenre formálva a regényben teljesen más alkatú Adam szerepe? Milyen motívumok miatt vált szükségessé, hogy ilyen legyen? Nagyon erősen kellene megjelennie, hogy miért olyan Caleb amilyen, mi okozza a hangulatingadozásait és apjához való viszonyát. Ez például a Kazan-filmben egy-két gyors összezördüléssel kiválóan elő van készítve és legkésőbb az emlékezetes hinta-jelenetben megértjük milyen a viszonya Cal-nak az apjához.

James Dean, Raymond Massey, Édentől keletre (East of Eden, 1955) r. Elia Kazan.

 A harmadik szereplő, akiben örömünket lelhetjük Lee, a kínai szolga. Kertész Péter fantasztikus hangja nagyon sok mindenért kárpótol. Mindazonáltal fájdalmas, ha figyelünk arra, mit is mond pontosan. Amikor kínai létére Káin és Ábel történetét foglalja össze nekünk, akkor szinte felnevetünk a szájbarágás mértékétől sújtva. Mindazonáltal érdemes megemlíteni, hogy Lee nem pusztán a keresztény ideológia szócsöve. Épp ellenkezőleg, nagyon is megjeleníti a keleti filozófia alapvető gondolatát, hogy bármelyik pillanatban dönthet úgy az ember, hogy megváltozik és máshogy dönt. továbbá, hogy az ember eredendően jó és szeretetreméltó lény. Kulcsjelentőségű, hogy ő hordozza az írás azon interpretációját, ami megszabadulást jelent a vakvágányon futó életeknek. Adam utolsó fohásza: ,,timsel'', a héber szó, ami azt jelenti, hogy az embernek nem engedelmeskednie kell, amikor a jót választja, hanem képes választani a jót. Erre vágyakozik Adam, hogy ne kényszerpályán járjon, hanem a maga választott módon indulhasson el a jó felé. És hogy ez mennyire isteni tulajdonság és mennyire az istenek szintjére emeli az embert az a következő idézetből derül ki igazán, amely Lee egyik ,,prédikációjából'' származik:

Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választás lehetősége.

A többi színész sajnos véglegesen elvész a koncepciótlanság és fogódzó nélküliség tengerében. Gaál Dániel (Aron), noha küzd, hogy az SzFE-n tanult technikákat mozgósítani tudja, nem megy neki ebben a közegben, ráadásul duplán nehéz helyzetben van, hiszen Aron mulya karakterét nem könnyű ábrázolni. Bánovits Vivianne (Abra) népszínműbe illő módon kiabál, mintha nem két méterre lennénk tőle. (Megjegyezzük, hogy a népszínmű is rendben van, ha olyan kezekbe kerül, mint a k2 Színházé, amely kellően reflektálttá, és a mai néző számára is jól dekódolhatóvá teszi azt.) Nagyváradi Erzsébet (Kate) teátrálisan szenvedő és őrlődő primadonnaként formálja meg a hidegvérű gyilkos Kate-et, akit saját lelkiismeretének súlya és nem élettervének kudarca az, ami  öngyilkosságba hajszolja. Pontosabban nem tudjuk mi, mert ahogy Caleb dühe sincs egyáltalán motiválva, úgy Kate viselkedése sem. Pedig a regény felajánl interpretációkat. Will Hamilton (Almási Sándor) a nagyon-nagyon gonosz vállalkozó, aki ezt tudtunkra is adja. Amikor nyeregben érzi magát, kifordul a nézőtér felé és jelez: ,,ha-ha'' vagy ,,ezt akartam tudni''. Borbáth Ottília ápolónője valamiféle feloldásként talán valamiféle bohózatból veszi a figurát. Zsiga László viszont a részeges ember elég jól eltalált karakterével, okos darabbeli funkcióval kelt egyszerre komikumot és sötét sejtést, majd meg is valósul rossz érzésünk. 

Perjés János (Adam Trusk), Nagyváradi Erzsébet (Kate) (Fotó: Spirit Sz. fb.)

A motiválatlanság sajnos az érthetőség rovására megy, illetve enélkül tényleg csak képeskönyv, szentimentális mese lesz a darabból. Nem értjük miért olyan fontos, hogy a végén megáldja a leendő hitvesi párt az apa, hiszen nem élünk a XIX. században. Értjük, hogy ez egy szép dolog, de vajon nem azért van-e a színház, hogy amit a karakterek átélnek, azt értsük meg, éljük át mi is? Ráadásul nyilvánvaló, hogy Adam nem nagyon foglalkozik az új szerelmes párral, a vágya a ,,timsel'' átélése. Nem értjük miért veszi mindenki készpénznek, hogy Caleb hibája, hogy Aron lelövette magát a német fronton. Nem értjük miért veszi mindenki készpénznek, hogy a tradíciótól eltávolodni bűn, amikor Adam éppen azzal küzd, hogy a választás lehetőségét szeretné átélni és nem a kényszerű hagyományőrzést. Nem értjük miért visszaesés a család életében a vagyon hirtelen megöröklése majd gyors elvesztése, amikor a Trusk-ok olyan nagy becsben tartott család, hogy Salinas polgárai rábízzák a sorozóbizottsági elnöki posztot Adamre. Nem értjük, hogy miért nagyobb baj a frontra babkonzervet gyártani, mint a sorozóbizottsági döntések által gyerekeket küldeni más nemezetek érdekében bevállalt háborúba. Nem értjük, hogy Kate miért tépelődő, lelkiismeretfurdalással küzdő karakter, amikor a regényben hidegvérű gyilkos. Lehetne mozgósítani az Alice csodaországban motívumot, ahogy Steinbeck a regényben teszi is Kate esetén, de ez a színpadon nem történik meg. Nem értjük miért mondja Abra, hogy már nem riasztja Caleb, amikor semmi olyan viselkedést eddig nem mutatott a fiú, ami a lány számára félelmetes lehetett volna (a filmben egyértelműen tetten érhetőek voltak ezek a jelek). Megannyi kimunkálatlan inkoherencia, megannyi helyzet, amikor nem megyünk együtt az előadással.

A Spirit Színház Édentől keletre előadása teljesen olyan, mint a regény. Lehet imádni és lehet a falnak menni a szájbarágástól, amit kiolvas belőle az olvasó. És lehet nagyon sokat gondolkodni rajta. Talán éppen ez a legjobb benne. Szerencsésebb lett volna persze, ha a rendező (Juhász Róza) többet gondol róla, mint az egyszeri Dallas-rajongó. Nem kétséges, hogy ha nem spórolják meg a dramaturgi munkát, akkor úgy lehetett volna nagyon sok érdekes jelenetet vagy interakciót beletenni, hogy a nagyközönség is elégedett legyen, és az is kiderüljön, hogy legalább annyit gondolnak erről a fontos regényről a szerzők mint egy alapszakos bölcsészhallgató, ha nem is annyit mint Elia Kazan. Van persze felmentés, ha azt vesszük, hogy Lőkös Ildikó fordításán alapul a munka. Amikor ezt az adaptáció készült, akkor még nem vált a magyar színház vérévé, hogy egy regényt, tágabb értelemben prózát, hogyan kell színpadra írni. Azért bukott meg korábban a másik két előadás is és azért nem jó ez az előadás sem, mert nem mer elég bátran hozzányúlni az alapanyaghoz. Például nem teszi azt, mint a film, ami kiválaszt egy vonalat, a pszichoanalitikus, univerzális apa–anya–gyerek kapcsolatrendszert. és erre építi a mozi vázát. A József és testvéreit is meg lehet csinálni színpadon, csak meg kell találni a vázát (Gáspár Ildikó, Örkény Színház). És a Bűn és bűnhődést is meg lehet csinálni színpadon, csak meg találni azt a kifejezési formát, ami bámulatosan érdekessé teszi az interpretációt (Horváth Csaba, Szkéné). Mindezek az alkotások nem régebbiek 10 évnél, ekkorra ért meg a magyar színház az izgalmas regényadaptációra. Persze nem elhanyagolható az író szerepe sem. A Káin–Ábel vonal vonal szájbarágós  feldolgozása kerülendő, és ezt még olyan katolikus drámaszerző is tudta, mint Paul Claudel (Angyali üdvözlet, Stúdió K, r. Szenteczki Zita). 

Az elmulasztott lehetőségek feletti kesergés miatt azonban nem szabad elfelejtenünk a nagy képet. A Spirit Színház páratlanul fontos helye a magyar színházművészetnek, mert saját lábon álló, láthatóan jól működő magánszínház, amely sok réteg igényeit elégíti ki. Ahogy Perjés János igazgató nyilatkozta a Fidelioban:

Fontos a társadalmi szerepvállalás, mint említettem, nálunk nincs tabutéma.  

És ennek számos tanújelét is adják évek óta, mi pedig elkötelezett látogatói leszünk, mert igazolva látjuk, hogy a kezdeményezésük hiánypótló. A legközelebbi olyan előadás, amit meg fogunk nézni, az Peter Shaffer Equus-ának 2020-as felújítása, kismértékben változtatott szereposztással és újragondolva, Czeizel Gábor rendezésében.

♥