Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen, Spinoza Ház, 2020. október 17., 19:00

Játsszák: Hajdú László, Széll Attila. Írta: Kathrine Kressmann Taylor, fordította: Kiss Marianne, rendező: Czeizel Gábor.

Kulturális életünkre ráborul az állami akarnokság nyomasztó árnya. No, nem olyan durván, mint a 30-as években, hiszen, ahogy az ismert társadalomtudós mondja, a történelemben minden kétszer történik meg, egyszer tragédiaként, egyszer pedig komédiaként. Nagyon jó, hogy ez a helyzet, mert ha abban a világban lennénk, ahol a Címzett ismeretlen játszódik, ezt a kritikát nem írhatnánk meg. Ennek ellenére napjaink történései felől befogadva a 38'-ban írt darabot, újra élőként láthatjuk. Czeizel Gábor és alkotótársai kiváló érzékkel reagálva az egyetemi és művészeti életet ért támadások minket is megrendítő fejleményeire, olyan végkifejlettel ajándékoznak meg, ami nem elkeserít, hanem felvillanyoz és bátorít. A Spinoza Házban játszott produkciótól, noha pusztán ,,levélszínház'', erősebb élményt kapunk, mint egy akciófilm nézésekor. Az előadás minden percében izgalmas, néhol egyenesen felzaklató; hazamenet pedig nagyon sokat beszélgethetünk etikáról, kultúrtörténetről, lehetséges és szükségszerű eseményekről, és magáról a meglepő végkifejletről. Az előadást a 18. Spinoza Zsidó Fesztivál keretében láttuk, reméljük valamelyik játszóhely a fesztivál lezárultával befogadja a produkciót, megérdemli, hogy minél több emberhez eljusson, és mi is szívesen újranéznénk. Az alapmű, Katherina Kressmann Taylor levélregénye, szintén a Spinoza jóvoltából, 2010 óta magyarul is olvasható az Ab Ovo kiadásában.

Az előadás adatlapja a Spinoza Ház oldalán.

1932-t írunk. Vészjósló dátum. A német Martin Schulse és családja éppen most költözött vissza Németországba. Amerikában, cimborájával és üzlettársával, Max Eisensteinnel együtt viszik a Schulse–Eisenstein Galériát, ami festményeket árul, és ebből mindketten kiválóan megélnek. Az immár gazdag Martin visszatér, és München mellett vesz birtokot és kastélyt. Nem kellett hozzá nagyon sok pénz. Németország végletesen le van gatyásodva, minden vásárlónak, munkaadónak örülnek. Az előadás romantikus hangvétellel kezdődik. Max (Hajdú László) levelében nem az üzleti ügyekről számol be partnerének. Egy olyan mély és varázslatos baráti kapcsolatba látunk bele, amit mindannyian csak kívánhatunk magunknak. Mert mi is Európa és az Európát jelentő német család Maxnak? A kulturális űrt, amit Max érzékel maga körül Amerikában, ez a család tölti be. Schulseék ugyanis műveltek, okosak, érzékenyek, barátságosak. Max megvalósult álma ez a kultúraforrás, ami németországi egyetemi éveit idézi fel benne.

Hajdú László (Max) (fotó: Puskel Zsolt)

A baljós jelek már az első levélben felbukkannak. Elég naiv dolog azt gondolni, hogy 1932-ben a húszas évek liberalizmusa és kulturális pezsgése még jellemző Berlinre. Martin (Széll Attila) gesztusaiból érezhető, hogy egyfelől valami rejtegetni valója van Griselle-el, Max testvérével, kapcsolatban, másfelől feszélyezi a tény, hogy a lány Bécsben, hozzá elég közel játszik egy kis színházi társulatban. Ezeken a pontokon érezzük, hogy a két férfi világról és egymásról alkotott képe finoman, de biztosan kezd eltérni egymáshoz képest.

Széll Attila (Martin) (fotó: Puskel Zsolt)

Kressmann Taylor írói tehetségért dicséri, hogy mindez, a csodálatos világ és a jövőbeli démonok, már az előadás első percében plasztikusan és színesen megjelenik a szemünk előtt. A drámát a színészek lebilincselő arcjátékából olvashatjuk ki. Csak néhány félmondat hangzott még el, de már nagyon sokat tudunk a két levélalak motívumairól, életről alkotott felfogásáról. Czeizel Gábor ügyel arra, hogy a hangulat is meglegyen, és rá jellemző gonddal választ olyan zenét, amely a néző számára is jelentéssel bír. Mielőtt a függöny felgördül, már a bőrünkön érezzük a harmincas évek kabarévilágát, kulturális hangulatát. Aki szereti a Budapest Orfeum előadást, az máris otthon érezheti magát. És persze ebbe vegyül az utókor keserű ismerete, hogy nem lesz ennek jó vége. A csodálatos, hogy a náci diktatúra gyilkos mivoltát ilyen kristálytiszta módon érzékelni tudta Amerikából a szerző. Utalások is elhangzanak erre vonatkozóan a darabban:

Aaron Silberman fia épp most érkezett meg Berlinből, ahogy hallom, a megmenekülése egy hajszálon múlott. A történetek, amiket elmondott [...] nem kellemesek.

Nem volt titok az amerikaiak számára, hogy mi zajlik a náci Németországban, főleg, akiknek a bőrére ment, azok figyeltek fel a rettenetes eseményekre. Míg akik ott éltek, egyre inkább a propaganda hatása alá kerültek, és  öncenzúrát gyakoroltak. A XXI. századi diktatúrákban, hibrid rezsimekben jól ismert ez a helyzetet. Akik jobban függetleníteni tudják magukat az államtól, azok érzékelik, és hallatják hangjukat a propaganda, és a sorozatosan elkövetett és bizonyított jogtalanságokkal szemben. Akik pedig erős függő viszonyban vannak az állammal, vagy egyszerűen nem érzik érintve magukat, azok kussolnak, félrenéznek, vagy egyszerűen meg sem látják ill. bagatellizálják a történteket. Ez a totalitárius diktatúrában nyilván máshogy zajlik, és nem az államtól való függés, hanem az országhatár a választóvonal. Martin, jóllehet a rossz oldalra került, de azért jellemében is megmutatkoznak annak a jelei, hogy képes beállni a sorba, ha diktátorokat követő sorokat formál a történelem.

Hajdú László és Széll Attila (fotó: Puskel Zsolt)

Nem akarjuk lelőni a poént, lent beszélünk majd róla, azt viszont érdemes megemlíteni, hogy jól eső, lelkesítő érzéssel fognak felállni azok, akik megnézik az előadást. Ha ez mond valamit, akinek tetszett Tarantino Becstelen Brigantyk-ja, az tudja milyen élménnyel fog távozni. Mi más lehetne egy levélszínházi előadás, mint felolvasószínház? És ennek ellenére az alkotók olyan jól végezték munkájukat, hogy néhol a levélrészletek elhangzása egyenesen fiziológiai tüneteket okoznak nekünk. A előadásban nem csak a színészi játék és a rendezés kristálytisztaságú, hanem az is világos, hogy van egy pont, ahol morális lénynek nemet kell mondania a diktatúrára. Ez a határ igen is időben felismerhető, és ezt a határt nem szabad átlépni, mert akkor önmagát löki vele az ember egy olyan szakadékba, ahonnan morálisan épen biztosan nem, de fizikailag is csak ritkán tud kikászálódni. Ahogy Max mondja, ha a zsidókkal nem is történne meg, ami megtörténik, már csak azzal is, amit az egyetemekkel tesznek mutatja, hogy nagy baj van.  

♥

Kedves Laci, Attila és Gábor! Nagyon köszönjük ezt az pontos, emlékezetes, elgondolkodtató és zseniális előadást!

SPOILER

♦

Széll Attila pontosan elhelyezett gesztusain kívül abból is világos, hogy Martin nem nyílt és tisztességes, hogy Max húgával, Griselle-el, feltehetően tisztességtelenül bánt el. Szerelmi viszonyba keveredett vele, de nem vált el feleségétől vagy ha nem volt nős, nem vállalta fel Griselle-el a kapcsolatát. A lány ugyanúgy az európai kultúra rajongója, mint Max. Talán célja, hogy a művészetet, közelebbről a színházat Európában művelje. Ezért is utazik Bécsbe, majd álnéven, nehogy felismerjék, Berlinbe. Max a makacs lányt elhatározásától nem tudja eltéríteni. Martinnak könyörög, hogy mentse ki őt Németországból. Max és Griselle számára az óvilágról dédelgetett romantikus kép egy csapásra megváltozik. A 20'-as évek liberális, pezsgő élete helyett egy barbár világgal találkoznak, ahol bár műveltek, olvasottak az emberek, de közben a lelkük üres, és akikre felnéztek korábban, azok belül hideg gyilkosok. A levélváltásokat hallva van egy halvány reményünk, hogy Martinon felülkerekedik a jó, és megmenti a lányt, és az, amit mond, nem igaz, és csak a cenzúrát és a hatóságokat kijátszandó ír zsidóellenes, hitlerista mondatokat. Mikor Max értesül a lány haláláról, és arról, hogy Martin másodjára árulta el Griselle-t, a háború kettőjük között veszi kezdetét. Max Amerikából tehetetlenül nézte, hogy húgát lemészárolják. Ezt pedig visszafizeti Martinnak. Kódolt cionista leveleknek tűnő üzeneteket küldözget Martinnak, amire a Gestapo felfigyel és Martin egyre lejjebb kerül a náci társadalmi ranglétrán, mindaddig, amíg Max egy jól megfogalmazott utolsó levéllel a végső megsemmisülésbe nem küldi Martint. A levél már nem érkezik meg Martinhoz, a "címzett ismeretlen" jelzéssel jön vissza San Franciscoba. Max elkeseredésén és bénultságán felülkerekedve megbosszulta húga halálát és megnyerte a háborút.