Carlo, MáSzínház, József Attila Általános Iskola, 2021. november 11., 10:00

Játsszák: Szegedi Tamás András, Inoka Péter, Bakonyvári Krisztina, Bakonyvári L. Ágnes, Bódis Kriszta Carlo Párizsban című regényét színpadra alkalmazta: Benedek Albert, slam szövegek: Bánóczy Beáta, színházi nevelési programvezető: Bakonyvári L. Ágnes, rendező: Kovács Henrietta.

Az előadás adatlapja itt.

Több szempontból is különleges és fontos alkalom volt számunkra a MáSzínház előadása a ferencvárosi József Attila Általános Iskolában. Sok színházi nevelési előadást, osztálytermi színházat láttunk már, de eddig az alkalomig mindig csak kvázi laboratóriumi körülmények között, felnőtt közönségnek előadva, csak elképzelve, latolgatva, hogy miként fog működni a produkció természetes közegében, a diákok között. A választott anyag szempontjából is rendhagyó az előadás. Bódis Kriszta Carlo Párizsban című ifjúsági regénye az egyetlen olyan kortárs irodalmi mű, amely a 13-18 éves korosztálynak szól, és a főhőse cigány. Halasi Mária 1963-as Az utolsó padban című 10 éves kortól ajánlható könyve óta nem született ilyen mű. Üdítő kivétel még Kardos Péter és Nyári Gábor kaland-játék-kockázat típusú szerepjáték-könyve, a Cigánylabirintus, amit leginkább a Mentőcsónak Egység Szociopoly című előadásához hasonlíthatunk. A cigányság reprezentációja olyannyira hiányzik az iskolai oktatásból, hogy az irodalomtankönyvek NAT2020-kompatibilissé barkácsolása közben – hogy, hogy nem – még az ötödikes könyvben szereplő egyetlen cigány népmese is eltűnt. Cigány szereplővel az általános iskolás korosztály Az egri csillagok Sárközijének személyében találkozik, és az ő erősen sztereotip megformálásának köszönhetően ebben sincs sok köszönet. Olyan hiánypótlásról van tehát szó a regény és az előadás esetében, amiért nem lehetünk elég hálásak.  

Carlo, Pagony, Budapest, 2014

Az utolsó padban, Móra, Budapest, 1963

Cigánylabirintus, Jonathan Miller, Budapest, 2004

Benedek Albert dramaturg pár gyengeségétől megszabadította Bódis Kriszta regényét. A Carlo Párizsbant olvasva sokszor éreztük magunkat kellemetlenül a didaktikusabb szövegrészek miatt, rendkívül hiteltelenek voltak a tizenöt éves főhős túl pontos önreflexiói, ezek olyan ismereteket és rálátást implikáltak, melyek egy ötödéves szociális munka szakos hallgatónak is becsületére válnának. A regény nyelvezetének természetessége és frissessége nem csak megőrződött, de fel is erősödött. A hetedik-nyolcadikos közönség számára ez volt az egyik legnagyobb élmény, az első meglepett kuncogás és a kísérő tanárokra való kitekintgetés után felhőtlenül élvezték az ő saját nyelvükön megszólaló szereplők játékát. Bánóczy Beáta slam szövegei elkülönítették Carlo (Szegedi Tamás András) belső monológjait a párbeszédektől, formailag is felhívták a figyelmet arra, hogy itt kihangosított gondolatokat hallunk. A regényvilág redukciója pár szereplőre áttekinthetővé tette Carlo konfliktusait, viszont sokkal kevésbé kilátástalan és fullasztó a cigánytelep közege, a többségi társadalom passzív ellenszenve és aktív rosszindulata is mérséklődik a regénybelihez képest. A testnevelő tanár, Kati bá, szerepe viszont jóval hangsúlyosabb lett. Ezért is nagyon szomorú és egyben elgondolkodtató, hogy a feldolgozó részek során, amikor a gyerekeknek Carlo problémáira kellett megoldásokat keresniük, szinte egyáltalán nem szerepelt, hogy felnőtt segítséget kérjen.  

(fotó: Bite Zsolt)

Szegedi Tamás András, Inoka Péter Frenkiként, Carlo haverjaként és Bakonyvári Krisztina Jázminként, Carlo osztálytársaként, nagyon hitelesen alakítanak gyerekszereplőket, az egymással és a felnőtt szereplőkkel való interakcióikba sem kerül egyetlen hamis hang vagy gesztus sem, ami ritka tünemény a gyerekeknek szóló előadásokban. Bakonyvári L. Ágnes tornatanárában minden pedagógusmanír megvan, aminek meg kell lennie, azonnal ott fognánk az iskolában, hogy tanítson nálunk, annyira megkülönböztethetetlen egy valódi tanártól. Kovács Henrietta rendezésének sok erénye közül a foglalkozás tempóját emelnénk ki. Ez egy általános iskolás korosztálynak szóló előadás esetében kulcskérdés. A 180 percet jól tagolják a feldolgozó részek, a szünet percre pontosan ott kerül beiktatásra, ahol erre a gyerekeknek szüksége van. A történet tagolása is hasonlóan remek, az érzelmi tetőpontok és a feloldó, játékosabb részek folyamatosan tartják a figyelmet.  

(fotó: Bite Zsolt)

Speciális helyzetünknél fogva arról is beszámolhatunk, mi történt az előadás után. Valószínűleg annál jobb visszajelzésre nincs szükség, mint az a sóvárogva elhangzó kérdés, hogy mikor jöttök legközelebb. De ennél is több történt másnap. Többen is rávetették magukat a regényre, most már tudni akarom, mi lett a vége felkiáltással (az előadásban a történet végét a gyerekek instrukciói alapján játsszák el a színészek, több, alternatív befejezést kipróbálva, így tényleg csak a regény elolvasásával tudhatjuk meg, mi a kanonikus befejezés). A nyolcadik osztállyal (nyelvtanóra helyett) pedig végigbeszélgettük a negyvenöt percet, sok személyes élmény és vélemény röpködött a levegőben, azok is egymás szavába vágva beszéltek, akik szeptember óta legfeljebb akkor voltak hajlandóak megszólalni, ha már nagyon idegesítette őket, hogy senki más nem tudja a választ egy kérdésre. A színház csodákra képes! 

♥

Kedves Tamás, Péter, Krisztina, Ágnes, Kriszta, Albert, Beáta és Henrietta, nagyon köszönjük a kimagasló és hiánypótló munkátokat!