Oidipusz, KOHÓ Műhely, Kőrösi Kulturális Központ, 2022. június 14., 17:00

Szophoklész: Oidipusz király című drámája alapján játsszák: Boda Tibor, Nagy Krisztina, Fekete Balázs, Keszte Bálint, Darabos Petra, dramaturg és rendezőasszisztens: Darabos Petra, rendező: Gyevi-Bíró Eszter

Nagyon nehéz fogást találni Szophoklész Oidipusz királyán. Ha a kéznél lévő elemzési szempontjainkat kapjuk elő a tarsolyunkból, könnyen egy sehová sem vezető igen tekervényes labirintusban találjuk magunkat. Hiába próbálnánk érdek- és értékkonfliktusok mentén gondolkodni, hiába próbálnánk motivációkat, traumákat vagy akár csak okokat felfejteni, menthetetlenül belegabalyodnánk az általunk szőtt gondolati hálóba, míg Oidipusz folyton folyvást kisiklana. Hatalmas tehát a tétje, hogy milyen fókuszt kínál számunkra a színre vivő KOHÓ Műhely már a voltaképpeni előadás megkezdése előtt a ráhangolódási fázisban. Középiskolások számára készített komplex színházi nevelési előadás lévén van is ilyen fázisa a produkciónak, és az előadás alatt és után sem engedi el a társulat a kezünket, hogy nehogy vakon bolyongjunk az események zűrzavarában.

Én, mindenütt híresnek mondott Oedipus

Sophoklés: Három tragédia,
Európa Könyvkiadó, 1979, 47. o., fordította: Babits Mihály

Gyevi-Bíró Eszter az Én fogalma köré építette rendezését, a bevezető játékban az Én összetevőit (külső megjelenés, család, baráti kapcsolatok, szerelmi élet, társadalmi státusz, ösztönök, világnézet, nemzeti hovatartozás, célok) kell kisebb csoportokban tovább boncolgatnunk, majd közösen eldöntenünk, mennyire fontosak ezek egymáshoz képest az identitás felépítésében. Az előadás egy pontján a különböző hosszúságú szalagokra írt komponensek újra játékba jönnek, hogy a történések által ide-oda sodort képzeletünk visszataláljon ehhez a központi kérdéshez. 

(fotó: Keszte Bálint)

Mi marad Oidipusznak a tragédia végén? Alkalmi nézőközözönségünk szerint mindent elveszít, ahogy az önmaga utáni nyomozásában föltárul az igazság. Így az is kérdésessé válik, mennyiben azonos a darab elején megjelenő Oidipusz a darab végi önmagával, beszélhetünk-e még ugyanarról az emberről, ha az Énjét alkotó minden összetevő lecserélődött. Mi különvéleményt nyújtanánk be, szerintünk Oidipusz személyiségének magva, a makacs igazságkeresés, tehát a felsorolt komponensekből a céloknak elnevezett a legvégsőkig megmarad, és ez számunkra jelentősen befolyásolta a darab után feltett kérdésekre a választ. 

Boda Tibor, Fekete Balázs (fotó: Keszte Bálint)

Miközben próbáltuk tartani a fókuszt, nem tudtunk elmenni Oidipusz (Boda Tibor) és Kreón (Fekete Balázs) viszonyának zseniálisan felépített változása mellett. A fizikai színházi eszközökkel megtámogatott összjáték mesterien teremtette meg a két karakter közti dominancia-rangsor fölborulását majd megcserélődését. Fekete Balázs az Oidipusz királybeli Kreónból észrevétlenül építette fel nekünk az Antigonéban megismert Kreónt a darab végére, amire nagyon is szükség volt, hiszen már Kreón első megjelenésekor képtelenek voltunk elvonatkoztatni attól a tudásunktól, ami az Antigoné ismerete miatt beleégett a tudatunkba. Középiskolásoknál valószínűleg nem működik ez a hatás még, sőt, ha középiskolai magyartanárok lennénk, mindenképpen evvel az előadással fordulnánk rá az Antigoné tanítására.

Darabos Petra (fotó: KOHÓ fb )

Fekete Balázs Kreónjához fűződik a mi szerepünk tisztázása is az előadásban. Míg Oidipusz nekünk, mint thébai népnek mondott szavai: „Akármelyikőtök tudna róla: ki keze gyilkolta meg Laiost, Labdakos fiát, parancsolom, hogy mindent mondjon el nekem!” (Im.: 54. o.), még csak üres retorikai fordulattal helyez minket a nép szerepébe (hiszen konvencionálisan elképzelhetetlen, hogy valóban elmondjuk, pedig tudjuk a választ, de ez tönkrevágná az előadást), addig Kreón néphez intézett szavai: „Miből látszott az, mintha épp az én cselem biztatta volna hazug szóra tán a jóst?” (Im.:63. o.) már valódi kérdésként lett föltéve, és valódi párbeszédben próbáltuk megfejteni Oidipusz indítékait, és tanácsot adni Kreónnak, hogyan oldhatná föl a feszültséget kettejük között. Így bevonódva valóban járványsújtotta thébai nép lettünk, akik számára létkérdés az Apollón jóslatában foglaltak teljesítése, a gyilkos kinyomozása és eltávolítása a közösségből. 

Nagy Krisztina, Boda Tibor (fotó: Keszte Bálint)

Theiresziász és Iokaszté szerepét is Nagy Krisztina játssza, ő tehát az is, aki fölfedi és az is aki kendőzné az igazságot. A mindkettejükhöz társított vörös szín is összekapcsolja őket. Kell is ez az összekapcsolás, enélkül biztosan megakasztaná a gondolkodásunkat a Iokasztéhoz kapcsolódó számtalan borzalom (gyerekgyilkosság, incestus, gyilkosság, öngyilkosság, öncsonkítás). Ezt támogatja meg a darab közepétől játékba hozott két elem, a föld és a víz is. Az igazság eltemetése és föltárása, a bemocskolódás és a megtisztulás szimbolikus aktusai segítenek az önmegismerés témáját központban tartani, nem hagyják, hogy gondolataink individuálpszichológiai szirének csábító énekét kövessék, hanem maradhatunk a sokkal érdekesebb univerzális igazságokon való elmélkedéseknél. 

 Keszte Bálint (fotó: Darabos Petra)

Keszte Bálint karként, szolgaként, zenészként és játékmesterként támogatja az előadást, Darabos Petrának köszönhetjük a feszes dramaturgiát, és ő is részt vesz az interaktív részek létrehozásában és az előadás zenei világának megteremtésében. Ez a hangzásvilág hihetetlen hangulatteremtésre képes, miközben diszkréten a háttérben marad, egy pillanatra sem vonja el a figyelmünket a színpadi történésekről. Oidipusz és Iokaszté végtelenített veszekedése az egyik legfeszültebb pillanatot hozza létre. Nagyon átgondolt, már a bemutató pillanatában csúcsformában lévő előadást láthattunk, mindenképpen nézzétek meg, és ha középiskolás van a környezetetekben, javasoljátok iskolai színházi élménynek a következő évadban! 

♥

Kedves Tibor, Krisztina, Balázs, Bálint, Petra és Eszter, nagyon köszönjük ezt az elgondolkodtató, megrázó és tanulságos előadást!