Áramszünet - A Litera 20. születésnapi előszilvesztere, Trafó House, 2022. december 30., 20:00 

Idén is lehetőségünk adódott ellátogatni a Litera irodalmi portál előszilveszteri rendezvényére, ami ezúttal az "Áramszünet" nevet kapta. Bár az esemény beharangozója ígéretesnek tűnt, számos vészjósló jel utalt arra, hogy "baj lesz ebből vitéz uram", ahogy a Lúdas Matyi című rajzfilmben mondja a medvetáncoltató cigány. És így is lett. A szupermegúszós és gigaboomer partit egyedül a lenyűgöző videóinstalláció (VJ Unflyable) mentette meg attól, hogy totális cringe-t kiáltsunk felette. No, de félre ne értse a kedves olvasó, semmi baj nincs a Litera online irodalmi felülettel és egyenként a fellépőkkel sem (kivéve Vajdai Vilmost), Fáy Miklós stílusú kritikánk kizárólag a rendezvény színvonalát és általában az irodalmi nyilvánosságot fogja érinteni.

A rendezvény fb eseménye.

Azzal kezdenénk, hogy boldog huszadik születésnapot kívánunk a Literának, köszönjük a szerkesztők munkáját, csodálatos, hogy vagytok, és hogy a portál olvasótáborának se legyen hiányérzete a stílusunkat illetően: Bis hundert und zwanzig! Mint szoktuk, most is utánanéztünk annak, hogy milyen előkészületek után jutott el a szülinap megünnepléséhez a Litera, és örömmel hallgattuk meg az ennek apropóján készült podcastot, amit nektek is ajánlunk, mert elképesztően érdekes háttértörténeteket és nagyon informatív önvallomásokat hallhattok benne. 

(mixcloud)

Sajnos az előszilveszterről sok jót nem tudunk mondani. A podcastban megfogalmazott célkitűzéseknek nem sikerült megfelelni, és mivel a podcast egy megszólalója szerint úgy is elvárás az éles kritika, nézzük mi volt rossz az idei műsorban! 

Először is milyennek kéne lennie egy online irodalmi tartalomszolgáltatónak? Nos, a Litera maga ezt a feltételt többé kevésbé teljesíti: nem csak irodalmilag, de technológiailag is napra késznek, és mindenképpen nyitottnak minden korcsoport felé. Sőt, lehetőség szerint törekednek arra, hogy minden, az irodalomhoz köthető műfaj megjelenjen náluk. A fiatal és/vagy nő szempontként idén nem volt detektálható, szemben azzal, hogy a 17. és a 18. előszilverszerről is úgy jöttünk el, hogy megtanultuk, kikre érdemes odafigyelni az irodalmi életben, márpedig ezek fiatalok és/vagy nők voltak. De, hogy véletlenül se vádoljanak minket age-izmussal vagy woke-izmussal, igen, idén is volt számunkra új felfedezett Maros András személyében, aki férfi és 51 éves, azaz nem nevezhető fiatalnak. És máris kiderül, hogy nem mi vagyunk woke-isták, hanem a nézők vannak félrenevelve, ugyanis csak két ember nem kapott tapsot, amikor kiállt a mikrofon elé felolvasni: Maros András és a Szécsi Noémi távollétében az ő novelláját felolvasó Kizlinger Lilla. Van itt tehát egy nagyon súlyos deficit néző- ill. olvasónevelésben, ami azért egy irodalmi portál esetén alapfeladat lenne: az új iránti kíváncsiság és a fiatalabb generációk iránti tisztelet hiányzik a nézőkből, olvasókból. Látható, hogy a portál törekszik erre figyelni, de valahogy idén a nagy igyekezet elfáradt, és az év végi esemény egy nagyon kellemetlen boomerbuliba torkollott. Itt kell azonnal megjegyeznünk, hogy ez nem minden évben volt így. Voltaképpen a Litera előszilveszteren láttuk először Mán-Várhegyi Rékát, Mucha Dorkát vagy Csutak Gabit és csak utána kerestük írásaikat. Most az ilyen felfedezés elmaradt.

Márpedig az idő szalad, feltartóztatni nem lehet, és még csak nem is arról van szó, hogy a nosztalgiába révülés, mindannyiunk kedves állapota, káros volna. Ám, semmi sem indokolta, hogy a Literán idén csak olifántok legyenek, pedig itt – ahogy egy fb-kommentelő fogalmazott – egy "sztárparádé" tanúi lehettünk. Megúszós és gagyi lett az este, és ezek még csak nem is a legélesebb jelzők, amelyeket használni lehet. Az egyetlen önkritikus, érdekes szöveget Maros Andrástól hallottuk, aki valamilyen értelemben arról a rettenetes fehér lapról és az ezzel való küzdelemről írt.

De nem is az írókkal kezdenénk, hanem a zenével. Darvas Kristóf munkáját nagyon szeretjük, nem tehet róla, hogy egy átgondolatlan fellépésben kellett szerepelnie. Bárdos Deák Ágnes Térey János és Borbély Szilárd verseiből énekelt néhányat Darvas Ferenc megzenésítésében. Nem értünk a zenéhez, de abban egészen biztosak vagyunk, hogy ezek a dallamok, noha, lehet a versek sötét hangulatához illettek, de se az előadó hangjához, se a szilveszteri hangulathoz nem voltak valók. A mozgalmi időkben kultfigurává vált énekes ebben az új szerepben egészen biztosan nem állta meg a helyét, amit az is igazolt, hogy a versek elhangzása után rendre nagyon nehezen indultak be a tapsok. Valahogy a nézők egyszerűen nem hitték el, hogy ez volt az, amit nekik a Litera felajánlott szilveszteri szórakozásként. Kiváló megoldás lett volna, ha a versek előtt elmondják, hogy kik írták és zenésítették meg ezeket, mert akkor a sznob közönség azonnal tudta volna, hogy tapsolni kell. Az ismerős Kontroll Csoport dalok persze már nagy sikert arattak, de azokkal más volt a baj. Éppen ennek a befogadószínháznak, a Trafónak, a színpadán adták elő Urbán András rendezésében a Csókos asszony lovagjai című operettadaptációt. A jó az volt benne, hogy a rendező élővé, fogyaszthatóvá, aktuálissá tudta tenni az operett műfaját, amellett, hogy azok a kommunikációs kódok, amik az operettben találhatók belekerültek az előadásba és a nézők számára korcsoporttól függetlenül dekódolhatók voltak. Bárdos Deák Ágnes dalai teljesen reflektálatlanul, mintegy múzeumi darabokként hangoztak el a rendezvényen. Nem teljesen értettük, hogy egy mai vagy 20 évvel ezelőtti eseményt ünneplő rendezvényen miért is vannak 80-as évekbeli ellenzéki dalok. Valami koncepció lehetett volna. Ennyi erővel akár operettet is hallgathattunk volna az is pont ilyen hatást érhetett volna el.   

Dragomán György abszurd novellájában az idősödő narrátor, akinek valószínűleg meggyőződése, hogy jön a nukleáris apokalipszis, matekkorrepetálás helyett túlélőtárbort csinál kiskamasz magántanítványának. Szintén semmi baj nincs ezzel a novellával, szellemes, érdekes. A probléma a boomer kánonkórussal van. A Litera tudósítása szerint a novella narrátora a kiskamasz, ami azért árulkodó elszólás, mert éppen, hogy nem. Az egész este egyetlen nézőpontból, az idősödő korosztály értelmiségi rétegének nézőpontjából tárult elénk. Vajdai Vilmos erőltetett hülyéskedése szintén ezt erősítették, sőt nem is akármilyen összekacsintásról van itt szó, mert Vilmos szerint vicces, ha úgy kezd egy viccet, hogy szőke nőkről szól, majd elharapva a nyelvét másképpen kezdi újra, utalva arra, hogy már nem az a világ van, mint a mi időnkben, amikor még lehetett viccelni a buta nőkkel. Hogy szándékosan gúnyolja, provokálja a közönséget vagy ez nem volt tudatos – feltesszük nem volt tudatos –, azt nem igazán lehet tudni, de mindkét eset rémes. Szécsi Noémi a szokásos állatos novellával állt elő, a főszereplő egy értelmiségi vakond volt.

Spiró Györggyel és Keresztury Tiborral (a Litera alapítójával, tisztelet illeti!) se volt semmi baj, hacsak az nem, hogy szintén nem tudtak kilépni a már fent említett problematikából. Gúnyolni a fidesz-zombikat a magas értelmiség szemszögéből... Mivel ez mindennapi kenyerünk, ezért ezt a színpadon hallani azért nem olyan nagyon érdekes dolog. Itt jegyeznénk meg, hogy a 20-as korosztály is tud ám ilyet csinálni: a (ma már a dilettáns mindkétoldali politikai döntéshozók miatt végül felbomlott) k2 Színház Cucli című sorozata aznapi aktuális hírekből készített előadást, és hogy az előszilveszter nézőközönségének látókörébe kerüljenek (többször) a Katona József Színházban adták elő a munkájukat.

Grecsó Krisztián valamint Bán Zsófia és Darvasi László megidézte a Szeszélyes évszakok vagy a Gálvölgyi-show hangjait, már nem szándékosan, csak ez lett belőle. A 90-es évek szórakoztató tévéműsorainak figurái ugráltak le a papírjaikról: a botoxszolt szolibarna nő, a nőimitátor vagy flamboyant meleg, és az ezekre rácsodálkozó kiskeresetű értelmiségi illetve a művészfilmeket sznob módon csodáló vagy éppen ezek felett értetlenkedő kispolgári házaspár. Lehet, Gálvölgyit vagy Forgács Gábort kellett volna meghívni, hogy eljátsszák ezeket a helyzeteket, teljesen adekvát lett volna stílusban és mélységben. Ezt a szintet erősítette Vajdai Vilmos egy olyan levél felolvasásával, ami közben azon nevettük, mit nevettünk, hahotáztunk, hogy hányszor és milyen ízesen hangzik el az, hogy fasz.

Szerencsére VJ Unflyable videóinstallációival – bennük például a legendás Metropolis című film részleteivel – sikerült kilúgoznunk az elménket ettől a magas színvonalú rendezvénytől, amely akár a Mikroszkóp Színpadon is megállta volna a helyét. 

Szerintünk a Litera ezzel nagyon rossz képet sugároz a magyar irodalomról. Egy online portáltól elvárnánk, hogy hitelesen mutassa be a jelen irodalmát. Ehhez képest a múlt ponyvairodalmát mutatta be, ráadásul olyan témákkal, amik már a megidézett múltban is érvénytelen felvetések voltak. Látható, hogy igyekszik a Litera, hogy bevonja a jól definiálható olvasóközönség által nem fogyasztott irodalmat is a bemutatni kívánt irodalom körébe, de ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: alakul, alakul, de ami a végén kijön, az még azért nagyon avítt. Ha összehasonlítjuk a prae.hu-val vagy a tiszatájonline-nal, akkor azért ez utóbbi két portál közelebb kerül egy demokratizált, mai irodalomképhez. Ilyen szempontból a Litera inkább a Élet és irodalom egy második online verziója, ugyanazokkal a korlátozott művészetkritériumokkal és zárt művészetközösséggel. Ami nem rossz, de nem teljes, lehetne jobb és lehetne sokkal kevésbé korlátozó.

Színházi blog lévén felhívjuk a figyelmet a drámairodalom átalakulására. Miközben a klasszikus felfogás szerint a drámaíró megírja a "remekművét", azt a nagy presztizsű "Öregkor" kiadó kiadja, a kőszínházak eljátsszák és a kritika megírja, hogy sikerült-e megfelelni az elvárásoknak, addig a mai drámairodalomban az, hogy a drámát egy pici drámairodalmi kiadó megjelenteti a végállomás. A rendes üzem szerint egy adott téma iránt érdeklődő művészek egyetlen projektre összegyűlnek, dramaturggal és íróval egyetemben, együtt létrehoznak egy drámát, az író közreműködésével, a dramaturg igazításaival, a színészek improvizációit is beleépítve a darabba és a rendező koncepciója alapján színpadra kerül a közös alkotás. Ha pedig arra igény van, mert már kifutott az előadás, és meg kell örökíteni, akkor pl. a Selinunte Kiadó kiadja a drámaszöveget vagy a Színház mellékleteként lesz olvasható. Ez a valóságosan létező működés nagyon-nagyon messze van a mai irodalmi portálok irodalomképétől, pedig lenne rá igény, hogy az ilyen módon készült alkotások is bekerüljenek a kulturális köztudatba. Már csak azért is, mert hallgatók és fiatal alkotók generációinak(!) az élete ez a működés. Bár nem vagyunk fiatalok, de ezeknek a 30-40 alatti művészeknek az alkotásait nézzük hétről hétre és Nyáry Pál, Závada Péter, Hárs Anna, Dézsi Fruzsina és a többiek sorai visszhangoznak a fülünkben. Márpedig erről a működésről a huszadik században ragadt irodalmi újságírás hallani se akar. Egyáltalán nem véletlen, hogy hallani se lehet a kulturális közéletben például a Fiatal Drámaírók Házáról és hogy a rendezvényeiken a nézők átlagéletkora 25 év alatti. Kérdezhetnénk: hol vannak a fiatalok a Litera előszilveszterén, hiszen alig egy maroknyi jelentkezett, amikor Vajdai erről kérdezte a közönséget. Nos, a válasz, hogy pl. a Vershakeren, vagy az Magyar élet fesztiválon vagy hasonló olyan helyen, ami a Litera és az ÉS felől nézve totálisan láthatatlan. És egészen biztosak vagyunk benne, hogy ez nem csak a drámairodalomban létező jelenség, hanem a verset és a prózát (gyerek- vagy fantasy- és sci-fi-irodalmat) is hasonlóképpen érinti, miközben a magasirodalmi diskurzusban résztvevők a jelenséget meg se látják, vagy szokás szerint ignorálják.