Kovács Domokos: Reburn a cathedral, Budapest Bábszínház, 2023. május 9., 20:30

Szereplők: Egyed Bea, Lőrinc Katalin, Nagy Csilla, Nagy Petra Mária, Podlovics Laura, díszlet- és jelmeztervező: Kárpáti Panna, dramaturg: Nagy Orsolya. zeneszerző: Tarr Bernadett, fénytervező: Váradi András, produkciós vezető: Beke Anna, rendező: Kovács Domokos.  

A Reburn a cathedral bemutatóját sajnos nem volt szerencsénk látni, ezért a mostani Budapest Bábszínházban játszott alkalom nagyon várt esemény volt a Két Lámpás számára. Miközben a lépcső aljában várakoztunk, hogy lóhalálában felfussunk az Ország Lili Stúdió harmadik emeleti helyiségébe, hallgattuk a duplázó fiatalokat. „Egy  előadáson belül csordult ki a könnyem és nevettem el magam önkéntelenül.” – hangzott el egy lány szájából. És igaza volt, mert olyan nonverbális előadás tanúi lehettünk, amely sokat mondott azoknak, akik rá voltak hangolódva arra a nyelvre, amin beszélt és azokra a gondolatokra, amiket közvetített. Márpedig ezt a nyelvet tanulni és érteni kell, ezért volt, hogy a Budapest Bábszínház első kortárs trendvadász fesztiválján, az Abstract fesztivál ezen alkalmán megjelent kényes szakmai közönség leginkább olyannak tetszett, mint akik tanulni jöttek azt az új színházi stílust, amit fizikai bábszínháznak nevezünk. 

A produkció adatlapja a Budapest Bábszínház oldalán.

Böngészve a színlapot, határozott elvárással érkezünk az előadásra, szeretnénk látni, ahogy az a bizonyos katedrális leomlik és megint felépül. És valóban, az összecsukló és újra felemelkedő testek, összeomló és újra felhúzott épített tárgyakként jelennek meg előttünk. Lassan összeáll a teljes kép, mert a sorra megjelenő tárgyak önmagukon túlmutató jelentése kikerekíti számunkra az alkotók közölnivalóját. Néhol a szabadság megtestesülésére csodálkozunk rá, máskor a kultúrtörténet feneketlen kútjába pillantunk bele egy-egy jellegzetes kép felismerésével, és megint máskor a társadalmi rendszereket felemésztő forradalmak szimbólumai jelennek meg előttük és figyelmeztetnek arra, hogy a tűztől összeomlani nem csak épületek hanem örökkévalónak hitt rendszerek is tudnak. A Reburn a cathedral bevezető jelenete szelíd invitáció a mozgás és a képek felismerésének játékába. Mi pedig valóban felismerjük ezeket és okosnak érezzük magunkat, ami megnyugtató és örömteli élmény számunkra – és egyértelműen felismerhető a néző együttgondolkodását kérő ezen gesztusban Kovács Domokos rendező művészi hitvallása.

Egyed Bea, Nagy Csilla, Podlovics Laura, Nagy Petra, Lőrinc Katalin 

(Fotó: Ofner Gergely) 

Az már a Jegesmedvék etetése tilos értékes jellegzetessége volt milyen természetesen odaillő volt a kísérő zene. Most a National Geographic stílusú aláfestő zenéket indusztriális trance váltja, főleg akkor, amikor állatformába bújnak a szereplők (zeneszerző: Tarr Bernadett, aki már sok szívünknek kedves előadás zenéjéért felelt). Az előadás érdekessége, hogy a Jegesmedvékben szintén játszó Nagy Petra most is a szereplők között van, és éppen az első patás jószágot eleveníti meg. Az állat lábra állása, szabad szökellése, hányattatása és halála jeleníti meg az előadás fő motívumát, a szabadságot, a szabadság vágyának felbukkanását, virágzását és elmúlását. Rácsodálkozhatunk arra, hogy a kezdetben felismerhetetlen tárgyak milyen könnyen alakulnak át élő állatot megformáló bábbá, majd abból a lángoló gótika íveivé (díszlet, jelmez: Kárpáti Panna). És közben persze mindenkinek van ideje elgondolkodni azon, hogy egy ilyen átalakulás, lélegző, vágtató, érző élőlényből tiszteletet parancsoló, de halott katedrálissá, a maga számára mit jelent. Nyilvánvalóan Nagy Orsolya bábdramaturg is lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy az alkotók alapötleteinek megtalálják helyüket a produkcióban. 

Egyed Bea, Podlovics Laura, Nagy Petra, Nagy Csilla

(Fotó: Ofner Gergely)

A Reburn a cathedral jelenetsorainak legalább két egymásra íródó olvasata van. Az egyik egy a jelen társadalmi problémáinak szempontjából globálisan releváns téma, a természet ember általi leuralását mutatja be. A bemutatott állatok a hátuk közepére kívánják az embernek a test, jelen esetben az állati test, uralására tett goromba, megsebző, végül pusztító kísérleteit. Az előadás nagyon szomorú abban az értelemben, hogy az ember, aki az állati alakok ellenségeként jelenik meg a színpadon, nemcsak gyilkossági kísérletet követ el, hanem kivétel nélkül gyilkol, majd az áldozat tetemét szertartásosan totemizálja is, a lelkét is elveszi. Mint egy szerves robot, amelyik keresi az élet titkát, de azt csak elvenni tudja, és csodálja vagy féli, de nem érti. Az újjászületés, mint olyan, az előadásban az újra-és-újra visszatérő állati formák ismételt felbukkanásából, és így a szabad élet kiirthatatlanságában érhető tetten. 

Egyed Bea, Nagy Petra, Nagy Csilla, Lőrinc Katalin, Podlovics Laura

(Fotó: Ofner Gergely)

A másik téma lokális, nekünk szóló. Az uralom fölé kerekedő szabadság akár az állatiban, az előadás humán témájában is úgy jelenik meg, akár a japán Ize Dzsingü templom, amit minden 20. évben szertartásosan fölégettek, de poraiból újjá építik, és az emberek szemében ugyanaz marad mégis. Nekünk nagyon megrázó élmény volt látni azt a jelenetet, amikor az emberi testek önkéntelen mozgásba jöttek, és amit a társak megértve vagy félreértve csitítani kezdtek. Valami hasonlót élünk át folyamatosan, amikor szembesülünk a magyar társadalom alapjelenségével, avval, hogy az uralmon lévők az idő kerekét vissza akarják forgatni, és nem hagyják természetes változásában változni. A jó szándékú, csitítgató nagymamalelkület gátja annak, hogy a következő generáció a magáénak tudhassa a jelent. Az egzaltált rángatózás tovább terjedése nekünk viszont azt mutatja, hogy nem egyéni rosszkedv, furcsaság az, ami ilyenkor megjelenik, hanem egy elfojtott társadalmi igény manifesztálódik abban a mozgásban, amit a rosszakarók, csak ugribugrinak, a jóindulatúak fiatalos hevességnek minősítenek. Pedig a már említett japán templom újrabontási szertartásán is sok korosztály vesz részt és a célja, hogy mindegyik korosztály ki tudja venni a részét az építésből, és ne csak azok a szerencsések, akik valaha jelen voltak a keletkezésnél.  

Nagy Petra, Egyed Bea, Podlovics Laura, Nagy Csilla, Lőrinc Katalin

(Fotó: Ofner Gergely) 

Ez utóbbi humán történet, amit az előadás mesél el, számunkra szívbe markoló jelentéssel bír, mert mi is azt éljük át, hogy lassan már mégoly kis terekben sem engedik fiatal generációk sokaságát érvényesülni. Olyan egymás után feléledő, és nem csak kihunyó, de levert forradalmakat idéznek bennünk fel, mint az LMBT-jogok visszametszését, az egyetemek einstandját, vagy a tanári autonómia elvételét. Mi így értjük ezt a munkát, és ezért tartjuk bátornak és fontosnak, mert nekünk szól, helyettünk beszél, még ha sokan nem is feltétlenül élik meg olyan intenzíven a produkciót, mint mi vagy az előtérben megnyilatkozó fiatal lány. És valóban, az előadás érzelmi csúcspontja, a Pietà-jelent, amiben egymásra fotózott mozgó montázsként jelenik meg az elmúlás fájdalma, maradandó nyomot hagy bennünk. Egészen biztosan nem egy szomorú hangütésű előadást terveztek az alkotók, amikor a Reburn a catheralt készítették, mégis mi úgy rezonáltunk rá, hogy nem tudtunk elvonatkoztatni a nekirugaszkodó és mindig elbukó szabadságharcok sorozatától, amit az utóbbi években rendre átéltünk. 

♥

Kedves Bea, Katalin, Csilla, Petra, Laura, Panna, Orsolya, Bernadett, András, Anna és Domokos, nagyon köszönjük ezt az elképesztően magas színvonalú, megrázó és emlékezetes alkotást!