2017. júl 05.

A vágy villamosa

írta: Két Lámpás
A vágy villamosa

(Tennessee Williams,) Dés László, Venekei Marianna: A vágy villamosa, Erkel Színház, 2017. június 25. 19:00

Cristina Balaban, Földi Lea, Majoros Balázs, Mark James Biocca, Mikalai Badziush, Carlos Taravillo, Darab Dénes, Rónai András, Balettintézet növendékei. Zeneszerző: Dés László, koreográfus: Venekei Marianna, díszlet: Zöldy Z. Gergely, jelmez: Jeremiás Bianca Imelda, fény: Csontos Balázs. 

balet_fo-440x264.jpg

♌          Trambulin a megértéshez. Dés László és Venekei Marianna balett előadása, mely Williams klasszikus drámáját adaptálja az Erkel Színház színpadára, egy csodálatos zenei és lenyűgöző táncszínházi élmény. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezzel az alkotással valami olyan színházi érték keletkezett, amely a darab eddigi interpretációit egy teljesen új dimenzióval bővíti, és Tennessee Williams színdarabjának megértésében erősen előrelendíti a nézőt. Nem kis dolog ez, mert a darab értelmezése egyáltalán nem egyszerű, sőt talányok és értelmezések sorával szembesül az, aki arra az elhatározásra jut, hogy ő márpedig meg akarja érteni a színművet.

Steve (Darab Dénes), Stanley (Majoros Balázs), Mitch (Mark James Biocca) és Pablo (Rónai András). Jól elvannak a srácok. (Fotók: Csibi Szilvia)

♈         Mert miről is van szó? A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire) arról szól, hogy van egy testvérpár (Blanche és Stella), akik amerikai rabszolgatartó földbirtokosok leszármazottai, de akikre mára a teljes elszegényedés köszöntött. Stella megtalálta párját a második generációs lengyel migráns Stanley Kowalski mellett New Orleansben, egy kis szobakonyhában. Ám Blanche csak vergődik az életben, egyik infernális helyzetből a másikba sodródik (ezt persze a darab elején nem tudjuk, de aztán kisvártatva kiderül). Az ilyen infernális helyzetek közül lényegében az utolsó a brutális Stanleyvel való találkozása. A dolgok gyorsan eszkalálódnak és Blanche megőrül. Hát, kb. ennyi. Nyilván vannak még a darabban finomságok, jellemek kibontakozása, személyes történetek megismerése, döntési helyzetek, amik tartalmasabbá teszik a drámát, de azért ettől ne sokat várjunk dramaturgiailag.

Ezzel együtt A vágy villamosa az amerikai drámairodalom egy mitologikus jelentőségű műve, amit azért nekünk is jó lenne megérteni. Mármint, hogy mi benne a jó.

Blanche (Cristina Balaban) a villamosmegállóban

♏         A Villamos ingatagsága. Először is fel kell adnunk azt a hiú ábrándunkat, hogy mi, közép-európaiak meg fogjuk tudni érteni ezt a drámát. Legfeljebb annyit tudunk tenni, hogy olvasunk amerikai értelmezéseket, amik talán megvilágítják, hogy nekik miért ilyen fontos ez a darab.1 Hogy egyszerű története ellenére miért maradandó alkotás A vágy villamosa, vagy ahogy ők mondják, a ,,Streetcar''. Blanche (Cristina Balaban) megérkezik a New Orleansba és keresi nővére Stella (Földi Lea) lakhelyét. Az 1951-es filmben egy picit másként van – a lényeges mondat ott is elhangzik –, de a szöveg a következő:

EUNICE [Végül.] Mi a baj, édesem? Eltévedtünk?
BLANCHE [Halvány, zavart vicceskedéssel] Azt mondták, szálljak a Vágy nevű villamosra, arról szálljak át a Temető nevűre és menjek vele hat megállót az Elíziumi mezőkig.
EUNICE Ez az. Ahol most vagy.
BLANCHE Az Elíziumi mezők?
EUNICE Ez itt az Elíziumi mezők.
BLANCHE Biztos félreértették a házszámot!2

Ez most komoly? Vagy ilyen művészi absztraktkodás? Szürreál? Valójában nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy van Desire nevű utca ott, és feltehetően Désirée Gautier Montreuil, az egykori ültetvényes gazda lányáról nevezték el, majd félreejtették vágynak. Blanche DuBois hasonlóképpen ültetvényesek gyermeke, de már elveszett, keresi a helyét a világban. Csupa utalás és asszociáció. És Totális bizonytalanság: mi valóságos, mi képzeletbeli, mi történik meg, mi szimbolikus. Ezek a kérdések végighaladnak a drámán. Ha valami miatt maradandó ez az alkotás, akkor az az, hogy egymásnak totálisan ellentmondó értelmezések állíthatók fel annak magyarázatára, hogy miről is van itt szó voltaképpen. Amerikai társadalmi dráma, pszichiátriai esettanulmány esetleg klasszikus görögbe hajló dráma. És ki győz? Kit vagy mit ment föl a szerző és kit ítél el? Minden és mindennek az ellenkezője alátámasztható a szöveg alapján.

Képkocka az 1951-es A vágy villamosa c. filmből (rendezte: Elia Kazan). Stanley (Marlon Brando) és Blanche (Vivien Leigh). Proletár romantika kontra "100 éve minden jobb volt". Kinek van igaza?

♋           "Gonna go where the bright lights / And the big city meet." A darabban kiemelt jelentősége van a ruháknak. Egy értelmezés szerint itt a hanyatló rabszolgatartó plutokrata kultúra és a nagyvárosi, proli élet közötti konfliktus a kulcs a megértéshez. A zenei koncepció is azt kívánja, hogy a 40-es évekbe ugorjunk vissza. Ezt az élményt a lenyűgöző korabeli viseletek hozzák is. Jeremiás Bianca Imelda alkotásainak látvány a táncosokon már önmagában egy élmény. Nem variált sokat, nem akart mást kifejezni, csak a kor divatjait bemutatni, más nem is volt a koncepció, viszont a következetessége meghozza az eredményt. Természetesen Blanche decens, régies fehér viselete kontrasztban van Stella laza színes ruhájával, de ezt kiemelnünk és valami unikális filozófikus, mintegy paradoxonba ívelő jelenséget bemutatni teljesen felesleges és modoros kritikai eszköz lenne a részünkről. Ezt egyfelől mindenki látja a képeken, másrészt a jelmez ilyetén választása magától értetődik, nem kell magyarázni. De hogy ne legyen hiányérzete senkinek, hát leírjuk: Blanche decens, régies, fehér viselete és Stella divatos, laza, színes ruhája az alkotók részéről paradoxonba oltott felvillantása annak, hogy a testvérpár a jellemeik világában éppen a külső tulajdonságaikkal ellentétes élettervet valósítanak meg vagy legalább is sodortatják magukat, önként vagy a kényszernek engedve, olyan élet felé, mely ezzel a felszínnel ellentétes. (Sic!)  

A másik, ami egyenesen magával ragadó, az a díszlet és a fények. Az ember azt várja, hogy az egész egy szobakonyhában fog zajlani és megint egy naturalista statikus díszletet fogunk látni. Feltehetőleg hatással volt a koncepcióra az 51'-es film. Az utcára vezető csigalépcső itt is megjelenik, de a big city night fényei is. Rendre váratlanul ér minket az, hogy ebben a Zöldy Z. Gergely tervezte díszletben mi minden benne van. A jelenetek között zökkenőmentesen az átmenet. Ami az előbb még a nagyváros forgataga vagy a villamosvégállomás vagy a hátsó utcák üres tere volt, az Csontos Balázs fényeinek változását követően akár bálteremmé vagy vidéki kúria homlokzatává is tud válni. 


U2: Desire. Egy parafrázis.

"Yeah, lover I'm off the streets
Gonna go where the bright lights
And the big city meet
With a red guitar, on fire
Desire"

♐          Hol a dramaturg? Hol a rendező? Próbáltunk valami koncepciót felfedezni a rendezésben, ám nem igazán sikerült. Ez részben annak köszönhető, hogy az előadásnak nincs rendezője, másfelől pedig annak, hogy dramaturgja sincs. Persze tudjuk, hogy nem kell ilyennek lenni feltétlenül, hiszen a koreográfus egyben rendező és dramaturg is, és a zeneszerző valamilyen koncepcióval dolgozik (és az interjúk alapján Dés egyeztetett is Venekeivel). Mégis, bár ez a kettő kiválóan összepasszol, mégsem látjuk azt, hogy ennek egy közös mondanivalója van, ami több, mint a zenék és a zenében lévő anyag eltáncolása. Veszélyes egy darab ez a Villamos. Esther M. Jackson amerikai kritikus már 1965-ban rámutatott, hogy tekinthető Blanche a görög drámák antihősének és Stanley a hősnek. Ez azzal is alátámasztható, hogy a darabból ,,jótékony módon'', mind az kimarad, amikor Stanley megüti Stellát és az is, amikor megerőszakolja Blanche-t. Kazan filmjében sem jelenik meg, hogy Stanley mit művel (vagy hogy művel egyáltalán valamit) Blanche-sal.

A Vágy villamosát érthetjük úgy, mint az ördögi Blanche és a hős Stanley harcát. Kár.

Olvasható és sokan olvassák is úgy ezt a történetet, hogy az egyáltalán nem modern hanem nagyon is klasszikus: a csábító, rossz életű, dekadens arisztokrata nő befurakodik a puritán erkölcsű családba, de a hős családfő megvédi a családot a romlott erkölcsű nő fenyegetéstől.

♑          ,,Túlfűtött erotika.'' Bár egy interjúban Dés kifejti, hogy a Kazan-film erősen inspirálta, szerencsére ez az interpretáció nem olvasható ki egyértelműen az előadásból. Mind a pofon, mind az erőszakolós jelenetet nagy hangsúllyal, erősen felépítve benne van a színpadi cselekményben. Ez elvileg a Blanche-ot mentené fel, de a baj, hogy a megerőszakolós jelenet nem mutatja eléggé be, hogy itt Blanche az áldozat, és mennyire infernális dolog szexuális erőszak áldozatának lenni. Az előadás értelmezése nem tér el a kazani doktrínától, és megengedi az áldozathibáztatás lehetőségét. Sőt, Stanleyt nem utáljuk meg közben, és kifejezetten nagy szerepet játszik ebben az elvileg rút jelenetben. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy Majoros Balázs nagyon szépen, magával ragadóan, rendkívül esztétikusan táncolja el nekünk az abúzus pillanatait. Pedig nem kéne. Miért nem lehet valamit, ami rossz úgy eljátszani, hogy az a nézőnek rossz legyen? Ezzel ugyanis elveszi a koncepció élét, már ha nem éppen az a koncepció, hogy Stanley egy kedves, mintegy mellesleg és nagyon óvatosan, vigyázva erőszakoskodó figura. Ebben az esetben viszont mit értünk azon, hogy Venekeinek megesett a szíve Blanche-on? Szóval a koncepcióval ellentétben, lehet az is, hogy éppen emiatt a nézők egy része Jackson és Kazan interpretációjának megfelelően Stanley mellett teszik le a voksukat, és őt mentik fel. Ami 2017-ben hipergáz és tarthatatlan. Nem vagyunk Mariska néni, a tömbházmesterné világában!3

Akárhogy is, koncepcióval összhangban, vagy éppen ennek ellenére Majoros Balázs brillírozott Stanley szerepében, és óriási tapsot is kapott érte a nézőktől. Sajnos ugyanez a két lány esetén nem mondható el, de nem tudhatjuk, hogy egy jó dramaturgiával vagy rendezéssel, amennyiben hitelesen eljátszató karakterek megformálását kapják feladatul, akkor a szerepüket átütően alakították volna-e.

Jaj... Stanley (Majoros Balázs) és Blanche (Cristina Balaban). Stanley már megint ,,azt'' csinálja. Vagy Blanche csinálja megint ,,azt''? A Villamos ingatag.

Itt kell még megjegyeznünk, hogy a szerelmes meleg pár szerepeltetése a balettben elég vagány dolog Venekeitől. A prűd budapesti közönség nagy része egészen biztosan undorral fordult el attól a szolíd kis jelenettől, amikor Carlos Taravillo (szerető) a kezei közé veszi Mikalai Badziush (vőlegény) arcát és mélyen a szemébe néz. Ekkor Blanche öklendezést mímel és bizonyára sok néző gondolta ugyanezt magában. Amely gesztus aztán éppen a vőlegény öngyilkosságához vezet néhány másodperc múlva, ezzel bűnrészessé téve a vőlegény halálában azokat a nézőket is, akik együtt öklendeztek Blanche-sal. Hát, úgy kell nekik. Nos, Williams szintén meleg volt és többen mutattak rá arra a tényre, hogy (talán éppen ezért) a szereplők nemét, mondjuk Blanche nemét megváltoztatva hasonlóan drámai szituációkat, olykor sokkal érdekesebb szituációkat is meg tudnának jeleníteni. (Azt a gondolatot, hogy Blanche lehetne transznemű nő, már Zsótér is felvetette.4) Nagyon gyanús, hogy Williams valamelyik szereplőnek a helyébe gondolta magát, mondjuk Blanche-éba.

♎          Világpremier. Dés László zenéje jól harmonizál a megidézett kor és a koreográfia világával. Változatos módokon mutatja be a hangulatokat és eseményeket. Az energikus, lüktető a korabeli New Orleanst megidéző dallamoktól, a nagyváros zajáig, a klasszikus zenétől a francia nyelvű altatóig sok mindent felvonultat. Nagyon szépen ível át a zenei világ az akár a rádióban is hallható populáris dallamoktól az őrület groteszk dallamaiig. A nézőtéren ülő Désnek is nagyon tetszhetett a kártyás négyes kiváló ütős performansza, mert látszott hogy a zeneszerző drukkol, üti maga is a ritmust és pitypang frizurája lobog. Nagyon fontos szerepet játszik a darabban a csönd és a hang váltakozása. Nincsenek üresjáratok. Amikor nem szól a zene, akkor annak oka van és olyankor a színészi munka máshogy, mozdulatokkal, fintorokkal, arcizmok rezdülésével folytatódik.

Sajnos a Magyar Állami Opera adta lehetőségek nincsenek kihasználva. A zene playbackről megy, a kevés előadás dacára sem jazz band és zenekar játssza, pedig abban a hodályban, amit Erkel Színháznak nevezünk simán elfért volna minden. Nyilván kiváló a hangfelvétel és a hangosítás is, de azért ez nagyon elvesz az élményből. Nyilván lehetetlen is lenne ezt kérni (miért is? ha valahol, akkor miért nem az Operában?) Ezért, bár világpremier, de nem szuperprodukció.

♥ The Tánc-Fucking-Kar! Zseniális! ♥

(Mivel az Opera úgy se fogja ezt a kritikát kitenni, mert nem elég giccses, ezért nemvisszafogjuk magunkat: Fuck Yeah!) (Fotók: Csibi Szilvia)

Venekei Marianna koreográfiája minden részletre kiterjedő, minden mozdulatot meggondoló iránymutatás. Amit a táncosok eljátszanak, azt mi meg is értjük, nem kellenek Williams szavai. (Ez mondjuk Williamsre nézve nem túl hízelgő.) A mozgáskomplexum a színház minden dimenzióját kihasználja, fönt, lent, belül, kívül, balra, jobbra. Az Erkel nézőterére ki lehet rohanni és ezt a táncos (pontosabban Mitch) meg is teszi. Bátran kimondhatjuk, hogy ezek az zseniális koreografikus elemek ellensúlyozzák a rendező hiányát. Nem kétséges, hogy a táncosok a legjobb szakmai tudásuknak megfelelően formálták meg a szerepeiket.

Itt kell kiemelnünk Mark James Biocca (Mitch) kiváló alakításait, akit akkor is érdemes nézni, amikor semmi sem történik vele, amikor viszont ő a ,,lead'' táncos egészen biztosan leesik az állunk. Ha csak őt lehetne látni egész este, akkor is maradandó élménnyel távoznánk az Erkel Színházból. Óriási szerencse, hogy egy táncos nem tud úgy kimenni a színpadról, hogy ne táncolna vagy mozogna jól. Ezzel kiválóan elhárul a jelenetlezárások töredezettsége. Itt mindenki, mindig játszik, teljesen gördülékenyek és észrevétlenek a színváltások, nem zökkenünk ki. Ezzel szemben elámulunk, ahogy az egyik jelenet, mind színészileg, mind a fénytechnikát felhasználva átmegy a másikba.

♓          Összességében tehát nagyon jó az előadás, nagy élmény és kellemes este ígérkezik annak számára, aki megnézi. Ha az elgondolkodtató tartalomra és az élő hangszeres előadásra nem is fogunk emlékezni (merthogy nincs), a koreográfia, a fények, a díszlet, a jelmez és a zenei kompozíció egységére és lebilincselő megformálására egészen biztos, hogy emlékezni fogunk.

 

Jegyzetek

1. A mindenféle értelmezésekről egy kiváló összefoglaló itt érhető le: pdf.

2. Williams, T., A Streetcar Named Desire pdf.

3. Persze a Magyar Idők erre a kiváló rollerre fel is szállt: a családi értékek, férfiúi önérzet, kontra bukott diabolikus nő.

4. Zsótér Sándort a Radnóti Vágyvillamosáról készült youtube videóban hallhatjuk erről. Ugyanitt meghallgathatjuk Csányi Sándor primitív értelmezését a darabról.

Szólj hozzá

Erkel Venekei Mariann