Vörösmarty dupla

1. Háy János: A Herner Ferike faterja, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, Szkéné, 2018. január 25., 19:00

Játsszák: Kádas József, Krisztik Csaba, Kricsár Kamill, Juhász Illés, Varga Lili, Tűzkő Sándor, Kerkay Rita, Szomor Bendegúz / Szabó Barnabás. Dramaturg: Tucsni András, zene: Dobri Dániel, ügyelő: Horváth Iza, rendezőasszisztens: Bischof Ildikó, látvány, rendezte: Bagó Bertalan.

Csodálatos szöveg, kiváló rendezés, príma színészi munka. Mégis, valami hiányzik, valami nem klappol ezzel a produkcióval. Jó nézni és javallott megnézni, mindenkinek ajánljuk is. Sokkal inkább, mint mást, amit estleg mi kiválóra értékelünk, mert egy nagyon jó színházat láthat, aki megnézi. De mégis ott van az a bizsergés az emberben, hogy azért ez nem tökéletes. Most akkor az lenne a dolgunk, hogy megmondjuk mi lehet az oka a bizsergésnek? Hát, sajnos az is a dolgunk. Persze az is, hogy megmondjuk,  miért jó.

Túl a sövényen. Háy János szövege nagyon magas irodalmi értéket képvisel. Ha felolvasták volna, akkor is jó lett volna. A három főszereplő kiváló játéka egy másik dimenziót mutatott fel, ez egy másik magas szintű művészeti alkotás. A kettő együtt azonban nem alkotott egy teljes egészet. Egyfelől Kádas József, Krisztik Csaba, Kricsár Kamill metakommunikációja bohózatot feltételez. Ezt a nézők értették is, és halálra is nevették magukat bizonyos jeleneteken. Miközben családon belüli erőszak, várható haláleset, szellemi nyomor uralta az eseményvilágot. Mindez természetesen magának a szövegnek a folyománya. Amit lehetett, azt Bagó Bertalan kihozta a dologból. Számos kiváló megoldást lehetett felfedezni a rendezésben. A filozofálós részeket jó ütemben szakították meg a múltbéli történések jelenetei. Az árokásók mozgása fizikai színházas minőséget produkált, nagyon jellegezetes, kifejező, érthető gesztusokkal éltek a színészek. A mellékszereplők alakításai ugyan feledhetők voltak, de ez nem az ő hibájuk. Ezek a karakterek archetipusok, akik arra hivatottak, hogy felidézzék bennünk (már, akiben felidézhető) a 80-as évek átlagproblémáinak némelyikét. A darab nőképe elég primitív, de ez szintén betudható annak, hogy itt végül is egy férficsorda narrációjáról van szó, vagy legalább is tekinthető a produkció annak.

  Kricsár Kamill, Kádas József, Krisztik Csaba

Kádas József és Krisztik Csaba kvalitásait már láttuk A nagy füzetben és ez elsőre meggyőzött minket, hogy színészzsenikkel van dolgunk. A tehetségükből itt is felvillantottak kincseket, és Kricsár Kamillról is megállapíthatjuk, hogy mindent nagyon jól el tud játszani. Meg is van a rajongótáboruk, ami valószínűleg több kárt okoz nekik, mint használ. A nézők lelkesen reagáltak bármire, amit csináltak, és részben mi is a hatásuk alá kerültünk. Végül is kik vagyunk mi, hogy mások esztétikai érzékét kritizáljuk? Ha a Szkéné közönségének tetszik (beleértve miinket is), akkor mi értelme ellenvetéseket megfogalmazni? A darab mondanivalóját tekintve eléggé rezeg a léc. Egyfelől nincs a nézők között, akinek mondana a falusi árokásók élete bármit is. A téma azonban hálás, mert be van idomítva a magyar magasértelmiségi réteg, hogy értékelni kell az underclass problémáit színre vivő előadásokat. Móriczon nevelkedett, Spirón szocializtálódott, a Katona ,,érzékenyítő'' szocionyomasztó előadásaival etetett közönség tudja hova tenni ezeket a produkciókat. És ott van mögötte a Markos-Nádas-Boncz vegyülék, ami a feszültség oldása miatt közbeékelődik. Hagyjuk nevetni azt, aki az iszákosokon vagy a szőke macán nevetni akar, és hagyjuk elgondolkodni, aki felütésenként inkább a mélyegzisztencio-szocio-pszichológiai élményre vágyik.

2. Georg Büchner és a társulat: Leonce és Léna, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, Jurányi Ház, 2018. január 30., 19:00 

Andrássy Máté, Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia, Egyed Attila, Ballér Bianka, Varga Lili, Kerkay Rita, Kádas József, Kricsár Kamill. Dramaturg: Bíró Bence, díszlettervező: Horváth Jenny, videó: Maruscsák Dávid, ügyelő: Horváth Iza, súgó: Soltész Rita, rendezőasszisztens: Kerekes Áron, rendezte: Kovács D. Dániel.

Büchner Leonce és Lénája egy olyan darab, aminek nagyon vékony az a váza, ami érthetővé teszi a fiatalok cselekedeteinek motivációját. Nagyon jól el kell találni, hogy a kulcsjelenetek hogyan legyenek tálalva, és nagyon sokat lehet agyalni azon, hogy mely mondatokat érdemes kihagyni vagy hangsúlyozni, hogy a néző értse az elhangzás pillanatában, hogy kinek mi a baja, kinek mi jó és kinek mi feloldás. A Rába Roland rendezte szkénés Leonce és Lénát csontra lecsupaszították, a bemutató óta még alaposan húztak is belőle és lett belőle egy zseniális párlat, ami kristálytisztán megmutatja, hogy mire megy ki a játék.

Rátérve a Kovács D. Dániel rendezte változatra, ami az embernek először erről a produkcióról eszébe jut, hogy ez egy dramaturgiai katasztrófa. Andrássy Máté, Pálya Pompónia, Kádas József, Kricsár Kamill, ezek a csodálatos színészek nem juthatnak a szakmájuk közelébe, mert eléjük áll a rendező vagy a dramaturg vagy mindkettő vagy valaki, és lefogja a színészezőkéjüket. Mintha egy ökölvívónak hátrakötnék a kezét és úgy küldenék be a ringbe. Lássuk, milyen rendezési és dramaturgiai szarvashibák rejlenek ebben a produkcióban, ami lehetlenné teszi, hogy akár színész, akár néző élvezze.

Nem arról szól! A hajunkat tépjük amikor a kritikákban azt olvassuk, hogy ,,de nem is ez van a darabban''. A színház ugyanis performatív művészet, és ha módosítanak így vagy úgy, azt nyilván okkal teszik, és ha eléri a célját, ha valami okos, jó vagy kreatív létre jön, akkor okéság van. Nézzük tehát, mit mond erről az előadásról a színház honlapja:

No,mi most olvastuk a darabot, de semmi ilyesmi nincs benne. Leonce és Léna a darabban nem ismerik egymást, és véletlenül futnak össze egy fogadó közelében. Nem ez a baj! A baj, hogy ezen szcenáriók egyike sem olvasható ki az előadásból. A szöveg nagyrészt ugyanaz, azaz ebből nem lehet azt kiolvasni, hogy ismernék egymást. A színpadi cselekmény sem mondja sehol, hogy a valóságban ismernék egymást. Az lehet tehát, hogy aki a fenti szöveget írta, az nem olvasta a darabot, és ezt értette meg az előadásból. Lehet, hogy ez benne van az előadásban, de akkor meg azt nem értjük, hogy ez nekünk miért nem jött át (nyilván nyálfolyós idióták vagyunk és nem értjük a művészetet), illetve hogy lehet annyira melléfogni, hogy két logikailag teljesen ellentmondó értelmezést is bele lehet látni az előadásba. Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a "logikus" itt nem a száraz, művészietlen szinonímája. Arról van szó, hogy nincs a produkciónak egy belső logikája, hogy zavaros az egész.

Az első valós cselekmény az előadásban, hogy Leonce szakít szeretőjével Rosettával. Ez lenne tehát a kereséstörténet kezdő motivációja: álmában látja Leonce Lénát, és hirtelen rájön, hogy elege van a szeretőjéből. Az utolsó csepp a pohárban a királyi feladatoktól való viszolygás, ezért menekül el Valerióval (a bolonddal, akinek a barátságát Leonce az imént újította be) a világba. Hogy lenne egy menyecske, akit neki szemeltek ki nem hangsúlyos, és az sem derül ki, hogy ismeri vagy nem ismeri Lénát. Utólag tudjuk meg, hogy van még valami, ami Leonce-t zavarja, valami ideák, amikről összevissza beszél. Merthogy most akkor igaziból pontosan mi a baja? Hogy már nem szereti Rosettát, hogy nem füllik a foga az uralkodáshoz, vagy hogy filozófiai problémák gyötrik. Hasonlóképpen fel van forgatva a cselekmény Lénával kapcsolatban is. Már menekülés közben találjuk Lénát, azaz már a szabadság levegőjét szívja, amikor annak a félelmének ad hangot, hogy szűk neki a királylányok élete, és befőttes üvegbe akarják zárni. Jóformán azt sem tudjuk meg, hogy ki ő, és milyen országból jön milyen céllal. Aki nem ismeri a darabot, az most teljes tanácstalansággal nézeget, aki viszont olvasta, az teljesen össze van zavarodva a szövegrészek összekeverése miatt. Később szintén kivesznek Leonce szájából szavakat és Valerió vagy kitalált, a darabban nem szereplő  karakterek szájába adják. Középen kreálnak egy féltékenységi jelenetet Rosetta és Leonce között, mintha Rosetta követte volna Leonce-t, és találkozott volna a fogadóban vele. Nem lesz ettől súlya az előadásnak, viszont összerombolja azt a legboldogabb álmot, amit Leonce és Léna teremtene meg a szöveg szintjén. Mi céllal? Mi értelme van egy számunkra súlytalan mellékszereplő hisztijének a darab kellős közepén? Mit kell erről nekünk gondolni? Hacsak azt nem, hogy Rosetta jelenete legyilkolja teljesen a darab legfontosabb momentumát, Léna és Leonce egymásra találását. Sikerült a rendezésnek a csúcspontot a nézőtér közepére pozícionálnia, a hatodik sor magasságába. Ezt a kulcsfontosságú jelenetet az alsó öt sor gyakorlatilag nem látja, hiszen kevesen vannak, akik tudják, hogy most kell igazán figyelni és hátrafordulni. Még hosszan lehetne sorolni a karakterek értelmetlen viselkedését, de ennyi talán elég.

Titkos/titkolt rendezői célok. Az alkotók beleírnak a darabba két titkosrendőrt, akik ugyan nagyon dörzsöltek, meg kiégett zsernyákok, de nem derül ki, hogy ismerik-e Leonce herceget. Adott egy picsányi ország titkosrendőrsége, és nem derül ki a párebszédekből, hogy tudják-e, hogy ki Leonce vagy nem tudják, hogy ki Leonce. Nem jelentenek feljebbvalóiknak, az államtanács nem tudja hol van a herceg, keresik égen-földön, ők pedig mintha csak úgy minden államtól függetlenül lennének titkosrendőrök, követik Leonce-t és akarnak tőle valamit. Egy idegen ország területén nagylelkűen nem tartóztatják le. Hogy is tehetnék, amikor nincs is ehhez felhatalmazásuk. Nem is kell tovább sorolni a hibákat, semmi értelme az egésznek.

Mivel a cselekmények teljesen motiváltalanok, ezért a színészek a szövegeket nem értőn, beleélve mondják, hanem csak úgy szavalnak. Fájdalmas és dühítő látni, ahogy Andrássy Máté küzd azzal, hogy valami értelmet csiholjon Leonce herceg most már így értelmüktől megkopasztott mondataiba. Látszik az arcán, hogy olyan színészi eszközöket használ, ami nem belülről, a szerep megértéséből fakad, hanem átlagos panelekkel próbál túl lenni a monológokon. Csetteg, rángatja a száját, mered fel bambán, lép-ide, lép-oda, amit a rossz színész csinál, amikor nem tudja mit csináljon. Miért kell A nagy füzet zseniális nagymamájával ezt csinálni? Miért kell ezt a tehetséges színészt így megalázni?

Felsejlik előttünk néhány kikacsintós rendezői trükk, néhány kiszólás beillesztése. De ha nincs előadás, abból kiszólni sem lehet. Vagy tessenek játszani, és akkor nincs szükség kikacsintásra, vagy tessenek egymástól független helyzetgyakorlatokat, bohózatot csinálni és ezekkel kielégíteni a rajongótábort! Az első jelenet, amikor Leonce álmában Lénát üldözi, keresi kísértetiesen hasonlít Székely Kriszta Nórájának elejére. Azt az eszközt nyúlta le a rendező, hogy egy szürreális jelenet az első néhány percben előrevetíti a későbbi történéseket. Hasonlóképpen ugyanolyan funkciótlan bohóckodásokkal idegenít el minket a cselekménytől (vagy térít el minket attól, hogy végiggondolhassuk, mennyire logikátlan a dramaturgia), ahogy a Nórában a fali kecske szeme villog. Ez csak arra való, hogy nevetést, cinkosságot csikarjon ki a nézőből. Létre is jön a hatás. A nézők megbocsátják, hogy nem sikerült megrendezni ezt a darabot, nagy tapsot kap az előadás, bár mellettünk sokan nem tapsoltak. Azért vannak, akik érzik, hogy ez így botrányosan rossz.