Thomas Bernhard Az olasz férfi c. elbeszélése és más művei alapján:

Vaterland, Forte Társulat, Trafó Ház, 2018. május 8., 20:00

Játsszák: Andrássy Máté, Barna Lilla, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József, Molnár G. Nóra, Nagy Norbert, Pallag Márton, Widder Kristóf. Fordítók: Adamik Lajos, Erdélyi Z. János, Győrffy Miklós, Hajós Gabriella, dramaturg: Rácz Attila, jelmez: Benedek Mari, díszlet: Antal Csaba, fényterv: Payer Ferenc, produkciós vezető: Kudron Anna, rendezőasszisztens: Stangl Franciska, rendező-koreográfus: Horváth Csaba.

 A Vaterland mindenkinek tetszeni fog, aki rajong a Forte társulatáért és Horváth Csaba művészetéért (mi feltétlenül ilyenek vagyunk). De azoknak is tetszeni fog, akik az elvont, filozofikus, szinte megközelíthetetlenül filozofikus művészeti alkotásokat kedvelik, tehát elragadtatást éreznek az absztrakt művészeti alkotások iránt, amiken nehéz fogást találni. A performansz kétség kívül absztrakt audiovizuális élményt nyújt, mégis nagyon sok ponton nagyon érthető, amiről szól. És persze azoknak is szól, akik Bernhard-imádók illetve szeretik a ciklikusan ismétlődő mozdulatok látványát, és az ennek keretet adó ritmikus hangzást.

A Vaterland adatlapja a Trafó oldalán és a Forte oldalán.

Felmondtuk tehát a Fortéért azt az elvünket, hogy nem látogatjuk a Trafót, mert idegennek érezzük. Néha meg fogjuk tenni, pl. Székely Roziért is. Megtaláltuk a megoldást: háromnegyed órát érdemes szobrozni, hogy jó helyen bejussunk az ott rendezett előadásokra. Most bent csontok tömkelege, és egy holdkompra hasonlító stilizált üvegház látványa fogadott. A letisztultság most nem csak abban az értelemben van jelen az előadásban, hogy egy jellegzetes anyag adja a színpadi közeget, hanem az ábrázolandó világ sterilitását, kristálytiszta hidegségét is közvetíti.

Soha nem mentünk fel másokkal, mint ők, a hegyekre, sziklafalakra, gleccserekre és csúcsokra... félelmünkben, hogy lezuhanunk, megfagyunk.

Bernhardt nagyon nehéz érteni. Tipikusan az a szerző, aki delejesen vonzza az embert, és akár húsz évet is érdemesnek tart vele foglalkozni, a teljes bizonyosság nélkül, hogy bármire megy majd vele. Ha pedig nincs ennyi időnk, akkor annyit tehetünk, hogy elmondjuk, tipikusan az a szerző, akire akár húsz évet is érdemes fordítani annak a reménye nélkül, hogy bármire is jutunk vele. Az első, ami az előadásban szembejön, az a halál filozófiai komolysága. Ott állunk a stilizált ravatalnál, Horkay Barna kimerevedve fekszik a csöveken vagy éppen Barna Lilla kezén és halljuk az elmélkedéseket az apa haláláról és életéről. A fiú, akit Nagy Norbert, játszik, iszonyodik az egész tiroli hegyi birtoktól és ebben az iszonyban Bernhard teljes magánya benne foglaltatik. Ő a narrátor is. Tőle tudjuk meg, hogy milyen is ez a világ, milyen volt, ő milyennek látja. Az elszigetelt falucska népe tökéletesen elidegenedett saját magától. Elidegenedni annyi, mint az embernek idegennek érezni magát saját teremtett környezetében. Talán volt idő, amikor emberléptékű volt az élet a bérceken, de most már biztosan nincs így. A közösség népessége csökken és nem csak az elvándorlás miatt. A sokasodó napi teendők végeláthatatlanság miatti hiábavalósága, örömtelensége kikezdi a falusiakat és sokan öngyilkosságra adják a fejüket.

Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Nagy Borbert, alant: Barna Lilla, Molnár G. Nóra. (Fotó: Kővágó Nagy Imre)

A halott megrázó jelenléte és az ezzel kapcsolatos filozófia elvezet azonban ahhoz a szándékosan csalóka képhez, ami Bernhard szövegeire is jellemző. Nem a szöveg tartalma a lényeg, és ez elég jól bemutatható egy nem kissé ironikus példán, amit a halál filozófiájával kapcsolatban szoktak elmondani. Tekintsük a következő megrázó mondatot: a halálában mindenki magányos. Szívbemarkoló ennek a mondatnak a mélysége: senki sem élheti át rajtunk kívül a saját halálunkat, azaz a halálában mindenki magányos. Mindazonáltal könnyen kiderül, hogy ez egy végtelenül felszínes állítás, amint a ,,halál'' szóba a ,,reggelit'' helyettesítjük: senki sem eheti meg rajtunk kívül a saját reggelinket. Ha ezt megteszi, az már nem a mi reggelink lesz, hanem másé. Nincs tehát a magányos halálnak, a halál magányának semmiféle unikális jelentése a többi emberi tevékenységhez képest. Hacsak nem az élet vége,  vagyis az, hogy az egyik percben még élünk (tikk), a másikban már nem (takk). De erről majd egy későbbi kritikánkban, amiben a Forte Szkénében bemutatott Az öngyilkos c. tragikomédiájáról fogunk írni.

tény, hogy az, amit kimondunk, leírunk, tízszer ostobább, mint az, amit gondolunk,

mégis belemegyünk, mint a nagy írók, hogy sokkal ostobábbnak tartsanak, mint amilyenek vagyunk [...]

Ebben az előadásban a szöveg tartalma, sőt a történet, ami egy-két mondatban összefoglalható lenne tulajdonképpen nem érdekes. A szöveg lehetne akár bármi is. Témájában persze jól harmonizál a díszlet tiroli hidegségével, de lehetne akár más, hasonlóképpen nem túl mély melankolikus osztrák hegyi történet. A mondanivaló tehát – hogy senki sem szabadulhat meg a múltjától – lapos, ám ez mind nem számít. Bernhard alakjai ugyanis nem jutnak el a múltjukkal való szembesülésig, csak (ahogy arra a kritika rámutat) a múltjuk vagy az életük végtelenített műveletként lezajló szavakba öntéséig, az öndefiníciók permanens korrekciójáig.

Pallag Márton, Nagy Norbert, Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Barna Lilla, Fehér László,  Horkay Barnabás, Molnár G. Nóra (Fotó: Kővágó Nagy Imre)

Ahogy a karakterek nem jutnak el az életük teljes feldolgozásáig, csak szavakba öntéséig, úgy a bernhardi szöveg elrejti a mélyebb tartalmat (bátran felvállalja annak hiányát). A lényeg a forma, a gondolati rím, a próza lüktetése, ahogy a szövegben a nyelvi motívumok újra és újra visszatérnek. Ezt adja vissza maradéktalanul Horváth Csaba koreográfiája. Halljuk a bernhardi mondatokat és egyben látjuk is őket. Itt aztán van repetíció. Ha beleolvasunk a Magasban c. regénybe, akkor érzékelhetjük a szövegrészek újra és újra megjelenését, ahogy a koreográfiában is mechanikus pontossággal ismétlődnek mozgások és emelik ki az adott mondat értelmét. A mozgás, a jelzés előbb elkezdődik, mint ahogy a centrális mondat elhangzana, és tovább is tart. Dráma nem lesz, de megvan a szöveg megjelenítése, és a színészek munkája emlékezetessé teszik az amúgy egy nagy prózafolyamban elsikló, mégis fontos mondatokat (szövegként: a falusiak a képmutatásukkal minden agresszív betolakodó alól képesek kicsusszanni, mutatva: az áldozatként fekvő falusiakra sosem lépnek rá a súlyos léptekkel felettük ugráló agresszorok).   

A pimasz fácán a vadkan hátán és a vadász. Nagy Norbert, Pallag Márton,  Molnár G. Nóra, Kádas József (Fotó: Kővágó Nagy Imre)

A mélynek látszó, de inkább fontos, a fizikai színház számára ünnepi jelentőségű előadást számos szellemes vagy érdekes jelenet szakítja meg. Andrássy Máté és Kádas József stand-upja, kabaréjelenete a szöveg tragikomikus voltát emeli ki. Több viszont, mint puszta bohóckodás, mert az ismétlés, ami a humor forrása megint egy olyan eszköz, amit a bernhardi szöveg feldolgozásakor meg kell mutatni. Ebben a jelenetben kivételesen nem mozgással, hanem a bohózatba illően visszatérő gondolati rímmel.

Az előadás hosszú, de még órákig el tudnánk nézni kedvelt színészeink játékát. Ahogy Horváth Csaba mondta, van ebben az előadásban egy nagy adag kísérletezés a mozgásformákkal. Hiányérzetünk támadhat a bonyodalom, csúcspont, katarzis vonatkozásában, mert az itt nincs. De miért is lenne, hisz itt egy családtörténetről, egy fiú beszámolójáról van szó, mely hozzávetőlegesen 40-50 évet fog át emlékről-emlékre, benyomásról-benyomásra megjelenítve. Ha melléolvassuk Thomas Bernhard műveit és mellénézzük a kiváló Az öngyilkost, akkor helyére kerül ez az alkotás, ami nem más mint a Forte Társulat és rajongóik egy jelentős bankettje, tisztázás, összefoglalás, kreatív csomópont.

Barna Lilla, Widder Kristóf, Molnár G. Nóra. (A lányok a Nagy Péter István rendezte Bakkhánsnőkben együtt alakították ugyanannak a személynek két megjelenési formáját, Dionüszoszt és az ifjút.) (Fotó: Kővágó Nagy Imre)

♥

Kedves Máté, Lilla, László, Nóra, Barnabás, József, Nóra, Norbert, Márton, Kristóf, Lajos, János, Miklós,  Gabriella, Attila, Mari, Csaba, Ferenc, Anna, Franciska és Csaba, nagyon köszönjük ezt a lebilincselő előadást!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ezt a kritikát Fehér Elephánt emlékének ajánljuk :'(