E. T. A.  Hoffmann nyomán

Orosz Ákos: Homokember, Mozsár Műhely, 2018. május 30. 19:30

Játsszák: Gyöngy Zsuzsa, Lendváczky Zoltán, Patkós Márton, Zsótér Sándor. Átdolgozta: Biljarszki Maxim, Orosz Ákos, írta: Orosz Ákos (E.T.A. Hoffmann nyomán), fény, hang, vizuál: Biljarszki Maxim, logó: Sandra Poliakov, díszlet: Biljarszki Maxim, Orosz Ákos, fordította: Barna Imre, közreműködők: Braczkó Csilla, Domokos Balázs, Gergely-Farnos Lilla, Dr. Karsai György, Rónai Domonkos, rendezőasszisztens: Klopfer Alexandra, rendező: Orosz Ákos.

A kétszáz éves kultúrhagyomány E. T. A. Hoffmann Homokemberét számos regiszterben feldolgozta, a rettenetes horrortól a bohókás operáig, a lélektani drámától a mágikus realizmusig, a berosálós groteszk bábfilmtől a szuperhősös képregényig. Most Orosz Ákos életkezdési válságos érfelvágós cyberpunkot csinált belőle. Jó, azért olcsó lenne ezzel a három jelzővel elintézni az előadást, a gyors leütésért azonnal elnézést is kérünk! Hiszen ez a nagyon sűrű alkotás eszméletlen mennyiségű kiváló anyaggal van tele. Néhol a végtelenségig lelassítva húz minket magával, máskor bepörget, a fejünket kapkodjuk, néhol szétkapja az emberi önazonosságot elemi darabjaira, máskor valami nagyon is holisztikus képpel hat a néző érzelmeire. Mi nagyon szeretjük a végiggondolható, kielemezhető előadásokat, amelyek eközben azért jól a földhöz is vágnak minket. No most ez az alaposan végiggondolt és láthatóan minuciózusan megtervezett munka éppen ilyen – miközben nagyon is elüt az általunk látogatott produkcióktól, és ez jó.

Az előadás adatlapja a Mozsár Műhely oldalán.

Nathanael (Patkós Márton) az egyetemista srác valamiféle távkapcsolatban van szerelmével, a művelt és intelligens Claraval (Gyöngy Zsuzsa). Távkapcsolatuk nem okozna problémát, hacsak nem lenne valami stikkje Nathanaelnek, amit ha meg akarnánk nevezni, akkor azt mondhatnánk, hogy depresszió, de ez igaziból túl konkrét, talán jobb lenne rá csak mint valamely meghatározatlan lelki betegség utalnunk. Azt, hogy itt tényleg valami gond van, Clara bátyja, Nathanael országos cimborája Lothar (Lendváczky Zoltán) idegesítő viselkedéséből szűrhetjük le. Az ő ezzel kapcsolatos türelmetlenségéből vagy még inkább abból, ahogy látjuk rajta a tragikus felismerést, hogy ez a Nathanael már nem a régi, értjük meg, hogy itt gond van. Nos, elég baj lenne, ha a fenti néhány lapos sor leírná, hogy mi történik a színpadon, ám szerencsére ez nincs is így. Mint közismert, a Homokember a szerelmesek egymásnak írt leveleivel indul, és az előadás is szép lassú, hosszú monológokkal indít. Nem is meglepő a mögöttünk ülő Vígszínház-rajongók fészkelődése a lassúság miatt, de ne féljünk, lesz még nekik túl gyors is az előadás. Sok-sok szöveget mond a színész, no de azt hogy mondja! Az iménti leíráshoz hasonló hétköznapi történetmeséléses stílusban kezdi Patkós Márton, de az átalakulás nem várat magára. A társalgási stílus után a komolyság, az arc rettenetet sugárzó látványa, a szöveg félelmetessége menthetetlenül tesz le minket a groteszk hoffmanni világban. Értjük: talán álomról van szó, rémálomról, de közben Patkós Márton arca azt mondja, hogy nem kedélyes álomfejtés lesz ez most, nem pszichologizálás, nem megmagyarázzuk az archetípusokat meg hasonlók, hanem tragédiát jöttünk nézni. Nem tudjuk, de attól tartunk, ez lesz belőle. (Már persze, aki olvasta a novellát az tudja, de még ő sem tudhatja, hogy Orosz Ákos rendező milyen véget szánt ennek a darabnak.) 

Patkós Márton (Nathanael) a levélforma sávban (idővonalban) beszél nekünk a Homokemberről, aki elviszi a Holdba azoknak a gyerekeknek a szemét, akik nem akarnak aludni. (Fotó: Orosz Ákos fb)

Nathanael totális reflektálatlanságban éli át a vele történeteket. Nem mintha nem akarna rálátni arra, hogy mi történik vele valójában és mi az, amit csak képzel. De nem megy neki. Az álom és a valóság számára teljességgel szétválaszthatatlan. Nagyon hasonlít a lélektani szituáció Franz Kafkáéhoz, aki két világban élt egyszerre, de az álomvilág sokkal otthonosabb volt számára. Csak Nathanaelnél ez súlyosabb, mert nem pusztán a valóság kiterjesztését jelenti a kétlakisága, hanem gonosz gondolatok megjelenését is.

Ezzel szemben Clara (Gyöngy Zsuzsa) karaktere nem csak azt tudja, hogy akarja ezt a vonzó, művelt fiatalembert, de azt is tudja, hogy vágyai kivetülése nem azonos azzal a fiúval, akinek a levelét olvassa illetve aki ott fekszik az ölében. Clara mintegy tudatos, aktív terapeutaként helyet választ maga számára Nathanael zárt világában ellenpontozandó a fiú gyötrő rémképeit. A produkció központi monológja Clara ezen helyzetértelmezése.

,,Ha létezik ama sötét hatalom, mely ellenségesen és gonoszul csapdát állít a bensőnkben, aztán gúzsba köt, és veszedelmes, kárhozatos útra vonszol minket, ahova máskülönben sohasem kerültünk volna; ha tehát létezik, akkor bizonyos, hogy ez a hatalom olyanná formálódik bennünk, mint mi magunk, sőt lénye a mi magunk lényévé kell hogy váljék, mert csak így fogunk hinni benne, csak így szorítunk neki magunkban annyi helyet, amennyire szüksége van titkos munkálkodásához. [...] Elhatároztam, hogy én leszek az őrangyalod[...]'' (ford.: Barna Imre)

Clara (Gyöngy Zsuzsa) egy idilli, biztos, statikus, nyugtató világot próbál biztosítani az egzaltált fiatalember számára. (Fotó: Gergely Bea)

Az előadás éppen ezt az értelmezést bontja ki elképesztően részletgazdag módon. Mindeközben okosan tér el a novella cselekményétől és szövegétől, horror helyett a virtuális valóságok felé terelve a figyelmünket. És ez így nagyon rendben is van, mert egyfelől Hoffmann maga is hajlamos volt a korabeli technikai találmányok hatása alá kerülni, másfelől a néző sem mehet el szó nélkül a jpeg-szerelem jelensége által felvetett párkapcsolati problémák mellett. Utólag Hoffmann novelláját nyugodtan nevezhetjük steampunknak, ami lényegében az elektromosság előtti kor technikai eszközeinek szerepeltetése a művészi alkotásokban, úgy mint lencsék, óraművek, gőzgépek. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ebben a korban nyílt ki a mikrovilág a mikroszkóp és a makrovilág az óriástávcsövek tudományos alkalmazása által. De ebből a korból emlékezhetünk Kempelen Farkas sakkozógépére is és Büchner Leonce és Lénájában is automatába rejtezve kérik a szerelmesek a király áldását. Ezek az évek az emberi automaták mániájának aranykora. Hoffmannak ezt a steampunk korszerűségét cserélték le kiváló stílusérzékkel Orosz Ákosék a cyberpunkra, a művészetbe injektált számítógépes valóság formavilágára. Ezzel a szem, lencse, barométer, üveg, homok, távcső, messzi valóság asszociációs kör áttranszformálódik a digitális kép, pixel, 3D szemüveg, hologram, virtuális valóság körré. Ám ez semmit nem von le az előadás értékéből. Sőt! Míg Hoffmannnál Nathanael a steampunk virtualitásában vész el megkísértve az antagonista Coppelius kristályműszerei által, addig a ma Nathanaelje a cyberpunk univerzumba esik át, és itt éri el e-eszközeivel a gonosz szellem (Zsótér Sándor).

 Gyöngy Zsuzsa (Clara), Patkós Márton (Nathanael). A kollapszus. (Fotó: Gergely Bea.)

Mind a novellában, mind az előadásban hangsúlyos jelenet az összeomlás. Míg azonban Hoffmannál a fiú által feolvasott költemény elsősorban Clara számára szembesülés azzal, hogy terve a fiú normalizálására kudarcot vallott, addig a produkcióban Nathanael elméje kerül a feloldhatatlan konfliktus csapdájába. Itt a versben nem horrorisztikus vallomás van, hanem filozofálás az énről és a valóságról. Ez a fiúban elkerülhetetlenül saját állapotának reflexiójához vezetne, amit az elméje nem visel el és kiakad. Ebben egyértelműen és jótékonyan, újszerűen elválik a novella az előadástól, és Orosz Ákoséknál a gonosz cselszövő létének magyarázatában sokkal inkább a Clara-féle helyzetértékelés serpenyője felé billen el a mérleg, mintsem Coppelius mágikusan reális létezése irányába. Mennyire konstituálja Nathanael költői mivoltát Coppelius létezése? Ha elmegy Coppelius és vele együtt az őrület, megmarad-e Nathanael tehetségesnek vagy középszerűvé válik? Milyen viszonyban áll a két karakter egymással? Mephisto alkotta-e Faustus doktor kreativitását vagy Faustus kreativitása Mephistót? Ezek a kérdések eredetivé teszik a produkciót, és nem hagyják meg pusztán egy hagyományos Homokember-adaptáció szintjén. Ekkor válik egyértelművé, hogy az író, Orosz Ákos szövegei, szövegbetoldásai nemhogy nem lógnak ki minőségben a klasszikus szövegből, hanem annak kifejezetten értékes kiegészítéseivé lesznek, más, izgalmas olvasatok forrásává válnak.

Patkós Márton (Nathanael), Zsótér Sándor (? :) ) (Fotó: Kállai-Tóth Anett)

A táncnál nem kellett messzire menni szakértőért. Gyöngy Zsuzsa koreográfus, fizikai színházrendező osztályba járt Horváth Csabához. A mozgási jelenetek jelentőségteljes elvarázsoló hatást keltenek, és dinamikában is az előadás csúcspontját jelentik. Ebben a főiskolás buliban kulminálódnak a produkció hang, fény és képhatásai is (köszönet Biljarszki Maximnak, aki elkápráztatott ezzel bennünket). Az előadás túlpörgő Nathanaelje nagyon jól képezi le a novella párhuzamos eseményét, amelyben a fiú észre sem veszi, hogy Olimpia képében egy fabábuba szeretett bele. Olimpia (Gyöngy Zsuzsa) fehéren izzó szeme jól harmonizál a történetben olyan hangsúlyos szem motívummal.

Lendváczky Zoltán (Siegmund), Gyöngy Zsuzsa (Olimpia), Patkós Márton (Nathanael). (Fotó: Gergely Bea.)

Talán eltúlzott és felesleges a produkció kapcsán felemlegetni a szkeptikus álláspontot, a nem tudhatjuk mi a valóság, mert csak érzékeink által juthatunk róla információk birtokába, mert ebben az alkotásban ezerszer több ötlet és elgondolkodtató fordulat van, mint pusztán csak a ,,vajon agyak vagyunk-e egy tartályban'' problematika. Pontosan tudható, mi a valóság, Clara (Gyöngy Zsuzsa) és Lothar-Sigmund (Lendváczky Zoltán) maradéktalanul rálát Nathanaelre, miközben ő magára nem. Az is világossá válik az előadás végére, hogy ki a Zsótér Sándor alakította karakter, akit nagyon jó nézni és nagyon jó hallgatni, és akiben felsejlik bennünk az Isteni műszak (2012) (vagy akár a Kálvária Lakópark) temetkezési vállalkozója. Itt érdemes megemlítenünk, hogy az egész alkotás nagyon filmszerű, a narratív kezdéstől egészen a filmvászonra kívánkozó befejezésig (hommáge a la Jupiter holdja (2017) ill. Jéger Zsombor). Ez nyilván köszönhető a kiválóan megválasztott animációknak és effekteknek (Biljarszki Maxim), de persze annak is, hogy nincs most erre pénz, ezért színpadra kell vinni az egyébként filmbe is illő ötleteket. Az eredmény sokkal jobb, mert azokat a szimbolikus színpadi megoldásokat, melyekkel az előadás eleje bővelkedik filmben nem lehetett volna vagy teljesen másképpen lehetett volna csak megjeleníteni. Nagyon úgy tűnik, hogy Orosz Ákosban és csapatában egy releváns mondanivalójú, eredeti ötleteket felvonultató, követhető formavilágot teremtő és profi alkotóközösségre leltünk.

Patkós Márton (Nathanael), Lendváczky Zoltán (Lothar), Gyöngy Zsuzsa (Clara). Nem eszik, az istenért se nem. (Fotó: Gergely Bea.)

♥

Kedves Zsuzsa, Zoltán, Márton, Sándor, Maxim, Ákos és mindenki, aki hozzájárulását adta, köszönjük ezt az elgondolkodtató és emlékezetes előadást!

UI.: Marci mosolyogj a tapsnál, mert nagyon jónak láttunk és szeretnénk látni, hogy ez neked is lejött a tapsból; Zsótér Sándort is nagyon szeretjük, ő tudja is ezt és ezért mosolyog is. :)